Busa Viola
Új illúziók
George Bush és Tony Blair a Baker-jelentésről

Tony Blair brit miniszterelnök Washingtonba látogatott, hogy egy csúcstalálkozó keretében megvitassa Bush elnökkel Irak és a Közel-Kelet jövőjét. A látogatás egybeesett a kivonulási lehetőségeket mérlegelő Baker-bizottság javaslatainak a közzétételével. A washingtoni vizit során - amely minden bizonnyal Blair egyik utolsó tengerentúli útja volt miniszterelnök-ként - egyesek némi feszültséget véltek felfedezni a két szövetséges között.

Lee Hamilton, George Bush, James Baker
Fotó:k AP

A találkozó után tartott közös sajtótájékoztatón Bush elnök hangsúlyozta, hogy még egyéb szakértői jelentések eredményeit is megvárja, és csak utána ismerteti az Irakkal kapcsolatos jövőbeni stratégiát. Bár a Baker-jelentést „nagyon konstruktívnak” ítélte, és jelezte, hogy nem csupán „porfogónak” használja majd a polcon, hozzátette: „gondolom, James Baker és Lee Hamilton nem azt várják, hogy minden javaslatot elfogadjak belőle”. Az amerikai csapatoknak a frontvonalból való fokozatos kivonására irányuló javaslat azonban, úgy tűnik, meghallgatásra talált, hiszen Bush elnök is utalást tett arra, hogy a hadsereg egyre inkább az al-Kaida megsemmisítésére összpontosít majd, amint az irakiak képesek lesznek kezelni a belső konfliktusokat.
Bár a jelentés az iraki helyzetet „súlyosnak és egyre rosszabbnak” titulálta, Bush elnök kevésbé pesz-szimista nyelvezetet használva any-nyit mondott: a bagdadi helyzet „nyugtalanító”. Egy újságíró azon felvetésére, hogy ezek szerint még mindig nem ismeri el a helyzet komolyságát, csak annyit válaszolt: „Irakban a helyzet rossz. Most jobb, hogy ezt kimondtam?” Ugyanakkor továbbra is ragaszkodott azon korábbi kijelentéseihez, melyek szerint Amerika „győzni fog” Irakban, ami a „civilizált világ érdeke”. Bush elnök a jelentés javaslatával ellentétben elutasította az Iránnal javasolt közvetlen együttműködés lehetőségét mindaddig, amíg Teherán bizonyíthatóan fel nem hagy az urándúsítással.
Tony Blair ezzel szemben megpróbálta áthidalni a „neokon idealizmus” és a Baker-jelentés „realizmusa” közötti szakadékot. „A helyzet elemzését, azt hiszem, nem vitathatjuk. A jelentés gyakorlatias, világos, és megmutatja, hogyan lehetne összehozni a tárgyaló feleket. Megadja azt az alapot, amelyről továbbléphetünk.”

A brit elemzők azonban kíméletlen realizmussal „estek neki” a Blair által gyakorlatiasnak titulált Baker-jelentésnek, amelyről a konzervatív Spectator magazin egyik kommentárja gunyorosan jegyezte meg: „A megvetett neokonokat gyakran vádolják azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a realitást. Az Irak-jelentés ugyanakkor nem több, mint egy »geopolitikai levél a Mikuláshoz«. Valóban szép lenne, ha Irán - amint azt a jelentés előterjeszti - „leállítaná az Irakba irányuló fegyvercsempészést, elismerné Irak szuverenitását és területi egységét, és az iraki síita csoportok feletti befolyását a nemzeti egység megerősítésére használná fel”. Szíriától is nemes cselekedet lenne, ha „közreműködne a Rafik Hariri és Pierre Dzsemajel-gyilkosságokkal kapcsolatos nyomozásokban, felhagyna a Hezbollah támogatásával, és segítene rávenni a Hamaszt, hogy ismerje el Izrael létezéshez való jogát”. Ezekről azonban a The Sunday Times egyik elemzője csípősen jegyezte meg: „Olyan, mintha Baker és Hamilton más bolygón élne.”
Tony Blair ugyanakkor arról is meg van győződve, hogy az iraki békéhez az út Jeruzsálemen keresztül vezet. Megerősítette, hogy még az év vége előtt a Közel-Keletre látogat, hogy tárgyalásokat folytasson a megrekedt izraeli-palesztin békefolyamatról. A Baker-jelentéshez hasonlóan Blair szerint is ez a kulcs a térségbeli feszültségek rendezéséhez. Blair azonban megjegyezte, hogy közel-keleti útjának csak akkor van értelme, ha „olyan küldetés részeként érkezik oda, amely az amerikai szövetséges teljes támogatását élvezi”. Bár Bush elnök áldását adta az útra, a brit és az amerikai álláspontban nézetkülönbségek jelentkeztek, mivel Bush csak az eddigi elvek mentén hajlandó tárgyalni, Blair azt sugallta, szükség lehet alternatív megoldások keresésére is.