Gazsó József
Ahol minden meccs ünnep

Bár gyermekkorom óta focirajongónak tartom magamat, csak a múlt héten döbbentem rá, mi is valójában rajongásom tárgya. Elutazhattam ugyanis Manchesterbe, hogy élőben nézzem meg a városi rangadót.

Fotó: G. J.

Jelzésértékű a Manchester United népszerűségéről, hogy a jegyvásárlási lehetőségek felkutatását már a bajnoki szezon megkezdésekor el kellett kezdeni. Hivatalos jegyirodák százötven és háromszáz font között kínálták jegyeiket olyan helyekre, ahová a Manchester United honlapja szerint harmincöt font lenne az ár. Egy külföldi számára pedig nem sok más esély van egy olyan klub esetében, ahol már a szezon előtt elkelnek a belépők. A csapat fórumát olvasgatva ugrott be az a gondolat, hogy talán egy olyan szurkolótól kellene jegyet szerezni, akinek megvan az összes meccsre az érvényes belépője. Sikerült is felkutatni egy ilyen személyt, s elsőre meg is egyeztünk abban, hogy a Manchester City elleni meccsére biztosít számunkra belépőt a kispad közelében a pályától néhány centire - már ha az eredeti ár dupláját kifizetjük neki. Jobb híján belementem az üzletbe, így lehettem ott a hetvenezer szurkoló között.
A meccset megelőző napon tett városnézés alkalmával rá kellett döbbennem, hogy hiába közelít vészesen a karácsony, mert a „nagy derbi” - ahogy ők hívták - miatt minden csak másodlagos lehet. Szinte mindegyik pub nagy hirdetőtáblát készíttetett, mely szerint náluk élőben lehet nézni a meccset, sőt a sörárak is ünnepiek lesznek az „ünnepre” való tekintettel.
A mérkőzés előtt három órával érkeztünk az Old Traffordra, hogy legyen időnk megnézni a csapat múzeumát, és egy keveset költeni a csapat áruháznagyságú szurkolói boltjában. Majd leesett az álam, amikor odaértünk, mert már akkor annyian voltak a környező utcákban és a bolt környékén, mint egy magasra taksált magyar szuperrangadón. Mintha fosztogatók lepték volna el a hivatalos MU-boltot. Mindenki úgy vette a klub címerével ellátott ajándéktárgyakat, mintha muszáj lett volna. Nem tudtam elképzelni, miért van mindezekre olyan égetően nagy szükségük, hiszen már így is minden ruházati cikkükön ott díszeleg a jól ismert Manchester United-emb-léma. Az eladótól tudtam meg, hogy azért költekeznek ilyen vehemensen a szurkolók, mert tisztában vannak vele, hogy a pénz szeretett klubjuk kasszájába folyik be.
A rendőrök teljesen közvetlenek voltak - a magyar futballkultúrával ellentétben -, bárki szóba elegyedhetett velük, és mosolyogva válaszoltak is. A nyugati és a déli lelátórész találkozásánál már két órával a meccs előtt nagy tumultus kezdett kialakulni. Jön a csapat - mondta magától értetődően egy szurkoló, és tényleg: egy apró kordon-szerűség (amit itthon talán mindenki átlépne) választott csak el a buszról leszálló, zenét hallgató világsztároktól, akik ugyan nem jöttek aláírást osztogatni, de integetéssel és kacsintásokkal jelezték, örülnek, hogy itt vagyunk.
Egyébként már a stadionba való bejutás is meghökkentő volt, mert amellett, hogy megnézték az érvényes jegyet, semmilyen motozás vagy biztonsági ellenőrzés nem volt.
A meccs előtt Cristiano Ronaldo és a többiek felszabadultan, nevetgélve trükköztek, kapura lőttek - úgy tűnt, nem gondoltak arra, hogy a több tucat kamerának köszönhetően perceken belül milliók fogják őket nézni, esetleg szidni, dicsérni.
Előzetesen azt hallottam, hogy az angolok úgy viselkednek a focimecs-cseken, mintha színházban ülnének. Nos, teljesen mást tapasztaltam. Szellemes rigmusaik a hatalmas hangerővel tetézik a hangulatot, amelyet természetesen a pályán lévő huszonkét ember szab meg. Az rögtön kiderült a nótákból, hogy nem szívlelik egymást a két szurkolótábor tagjai.
Csodás mérkőzésen nagyszerű gólokat láttunk, 3-1-re nyert a Manchester United. A meccs végén, amikor a játékosok megköszönték a buzdítást, a szurkolók már egységesen tapsoltak, hiszen mindkét csapat rászolgált a köszönetre.
A stadiont elhagyva szembesülnöm kellett azzal is, hogy Angliában nem választják külön a szurkolókat. Féltem, hogy kialakulhat valami csetepaté, de aggályaim alaptalannak bizonyultak.
Később megkérdeztem két taxist a manchesteri huligánokról. Az egyik sofőr City-, a másik United-szurkoló volt, s mindketten azon az állásponton voltak, hogy azok az idők már elmúltak, és itt mindenki jobban szereti annál a csapatát, hogy belemenjen egy szurkolói bandaháborúba. A mérkőzések rendjét megbontók ugyanis nagyon szigorú szankciókkal számolhatnak. Nem ritka a mérkőzések látogatásának örökre szóló megtiltása, sőt a börtönbüntetés sem.
„Kiöregedtünk már a balhés korból, a gyerekeink pedig nem is igazán ismerték. És sokkal nagyobb élményt jelent, hogy élőben lássuk a meccseket” - állították egybehangzóan. Ettől függetlenül a United-szimpatizáns taxisofőr úton a belváros felé, látva a nyakunkban a csapat sálját, megkért, hogy inkább rejtsük el, mert a városban nem ritkák a kisebb csoportos csetepaték. De hozzátette, szerinte egyik csapat szurkolói sem bántanának messziről idelátogató turistákat.
Belegondolni is nehéz, mennyien húztak hasznot a meccsből. Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy a mérkőzés napján a pubok telve voltak nyitástól zárásig. Ha ugyanis nem jutnak be a stadionba, akkor is inkább közösségben szeretik nézni a meccset az angolok. Megérte tehát a sokévi várakozás és az első hangzásra talán soknak tűnő kiadás: életemben elsőnek láthattam igazi, hamisítatlan focit élőben. Remek volt átélni, amit az angolok hétről hétre megtehetnek: részt venni egy igazi ünnepen.