Hetek X. évfolyam, 50. szám, 2006. december 14.

„Egy kényelmes befőttesüvegben éltünk, fölül, a celofánon a rendszer engedett egy-két kicsi lukat, amin keresztül levegőt vehettünk. Kimászni nem lehetett belőle, de ha valahogy mégis kikecmeregtél, vissza is másztál, mert a dunsztosüveg biztonságosabb volt”

Presser, Bródy, Zorán, Kóbor, Koncz Zsuzsa. Illés, LGT, Omega. Nevek, amelyek fogalommá lettek. Tizenévesen kezdtétek, s - legtöbben jóval hatvan fölött - ma is ti vagytok a magyar könnyűzene. Zömével ti vagytok a színpadon is. Hogyhogy nem tudtátok áttörni az országhatárokat, s egyikőtökből se lett nemzetközi vagy világsztár?
- „Nem akarom ezt a szót sem használni, sem ismerni, hogy sztár” - ezt a mondatot szó szerint Aczél mondta a hetvenes években. Ez így is lett. Elkezdett az egész kulturális élet e mondat szellemében élni és működni. Ruttkai Éva, korunk legmagávalragadóbb és legtehetségesebb színésznője Trabanttal járt. Nem keresett annyit, mint egy becsületesen dolgozó fröccsöntő, akinek volt annyi esze és pénze, hogy be tudott hozni magának egy elegáns nyugati autót kamu rokonok ajándékozó levele segítségével. Amit persze a hatóság jól tudott, csak nem nézett oda. Ezer példát tudok mondani az akkori világ abszurditására. És ebben mi is, én is bőven és mélyen benne voltam. Beletettük mi is a magunkét, jót is, rosszat is: szemet hunyásainkat, megalkuvásainkat, tehetségünket, fájdalmunkat, mindent. Valahogy nem emlékszem olyan sok harcos ellenállóra. Arra a kevésre igen… Most már persze szépen gyarapodik a létszám. Ha annyi partizán lett volna ’44-ben, mint amennyien még a hetvenes évek közepén is beiratkoztak a Partizán Szövetségbe, akkor Magyarországra se az orosz, se a német nem tudott volna bejönni. A zenei életben is manapság sorra születnek a nagy ellenállók, akiket annak idején jaj de elnyomott a rendszer. De érdekes, én úgy emlékszem néhányukra, hogy csak jelentek meg a nagylemezeik a Hungarotonnál, és ha meghallgatod a dalszövegeiket, hát nem olyan hősiesek.
Te említetted Koncz Zsuzsit, Zoránt, Bródyt, én folytatom Hobóval, Bereményivel és a többiekkel. Ezek az emberek olyan dolgokról énekeltek, és olyan dolgokat mondtak ki, amelyek más nyelvre, más országra lefordíthatatlanok. Kiválóan lefordítva sem mondanak semmit sem a németeknek, sem az angoloknak, mert ez mind rólunk szólt: arról, ahogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években a diktatúrában vagy a szocializmusban mindennek ellenére megpróbáltunk élni és örülni. A határon belül életfontosságúak voltak ezek a dalok. Megtanítottak egy népet a sorok közötti olvasás társasjátékára. A fedőt a koncerteken a gőz fel-felemelte a lábosról, ilyenkor a közönség átélt valamilyenfajta pszeudo-szabadságélményt. Mikor ’89 után egyszer csak, úgymond, szabadok lettünk, pár dalíró lába alól ki is ment a szőnyeg, mert nem volt már szükség kódolt szövegekre. A tegnapi próbán a színművészetisek visszakérdezték tőlem, mit jelent az, hogy nyugati útlevél? Mikor elmondtam, hogy háromévenként egyszer mehettünk Nyugatra, rendesen azt mondták, ne vicceljek velük. Ugyanígy nem értették a társbérlet kifejezést sem. És ez így van rendjén.
Mitől vagytok mások vagy jobbak - ha jobbak vagytok - a mostaniaknál, akik két percig a színpadon vannak, szépek és sikeresek, de az ötödik percben már a nevüket is elfelejti az ember?
- Nekünk annak idején volt egy őrült nagy és furcsa helyzeti előnyünk abból adódóan, hogy a vasfüggöny zárva volt. Egyszerűen nem vásárolhattál mást, csak minket. És azáltal, hogy mi be voltunk zárva, a többiek, a nyugatiak ki voltak zárva. Egyszerűen nem tudtál hozzájutni a Beatleshez, a Rolling Stoneshoz, Elton Johnhoz. Ennek okán ez a szocialista diktatúra kicsit ellustított minket. Egy kényelmes befőttesüvegben éltünk, fölül, a celofánon a rendszer engedett egy-két kicsi lukat, amin keresztül levegőt vehettünk. Kimászni nem lehetett belőle. Ha valahogy mégis kimerészkedtél, magadtól vissza is másztál, mert a dunsztosüveg biztonságosabb volt. És még egy kis szalicilt is szórtunk magunkra. Így éltünk. Ugyanakkor születtek bátor és izgalmas dolgok is, de a világsikert nem adták ilyen könnyen. Angliában, Amerikában őrületes harc folyt azért, hogy színpadra juss.
Mi van ma a befőttesüveggel? Kik vannak benne?
- Az üveg megvan, és tele van. Alig van hely az újak számára, ráadásul mi még élünk és dolgozunk, s a vélt vagy valós érdemeink s a pályán eltöltött időnk, tehát a korunk alapján körülvesz minket egy mítosszal teli tekintély is.
Ezzel azt is mondod, hogy miattatok nem tudnak befutni vagy tartósan fennmaradni a fiatalabbak?
- Még ez is lehet. Nyilván vannak olyanok, akik segítik és hívják a fiatalokat - szeretném én is ezek között tudni magam -, s nyilván vannak, akik páros lábbal rugdossák kifelé őket. Mindeközben ez a befőttesüveg már olyan tengeren hánykolódik, ahol ott eveznek a világsztárok is gyönyörű csónakjaikkal, mesébe illő jachtjaikkal. Nézd meg például az idei nyarat, szinte a könyökük is összeért a Pesten fellépő külföldi hírességeknek. S ezen a pályán kell egy kezdőnek a nulláról elindulnia, nekünk meg esetleg életben maradni. Kicsit nehéz.
Vannak emberek, akik alkatuknál fogva szeretnek és tudnak is harcolni a lehetőségeikért, s vannak, akik nem. Te mennyire vagy harcos alkat?
- Engem az élet igen nagy szerencsével kényeztetett, szinte semmiért nem kellett megharcolnom. Mihály Tomi egyszer csak odavitt az Omegához, mutasd meg nekik, milyen dalokat tudsz írni; aztán felhívott a Vígszínházból Marton László, írjak zenét a Képzelt riporthoz; megkeresett Mihály András az Operaházból, írjak egy balettet nekik a következő évadra. Szinte egymásnak adták a telefonszámomat a filmrendezők és az énekesek, hogy dalt írjak nekik.
Ma is a zongora a mindened?
- Abszolút. Sőt, még jobban élvezem, mint régebben, türelmesebb vagyok gyakorlás közben. Nem a magam játékának élményét, hanem egy hangszer kimeríthetetlen lehetőségeit habzsolom. Ülök a zongora előtt, játszom a billentyűkön, dörmögök is hozzá valami dallamot, s egyszer csak beszippant a hangszer.
Nemrég három hétig Kínában voltál. Mit csináltál ott?
- Csavarogtam. Felfedeztem az országot, a hegyeket, a falvakat, a sikátorokat. Voltam koncerten, cirkuszban, étteremben, tengerparton, erdőben, hajón. Mindent megnéztem, megkóstoltam, megszagoltam, megtapintottam és lefényképeztem. Egész életemben csavargó voltam, szerencsémre a zenekar miatt ezt meg is tehettem. Az LGT-turnékon Somlóval bebarangoltam a fél világot, így használtam ki és így éltem meg a szabadságomat. Tök mindegy volt, hogy Leningrádban vagy Los Angelesben sétálok és beszélgetek, csak úton legyek.
És a boldogság?
- Kell hozzá egy bizonyos fajta képesség, amit állandóan fejleszteni próbálok magamban, mert valószínűleg nem úgy vagyok összerakva, hogy könnyen legyek boldog. Régebben csak pillanataim voltak. Most inkább azt mondom, vannak kis idők, amikor boldog tudok lenni. Akik már hallották, azt mondják, hogy az új lemezemen, a t12enkettőn ez fel is fedezhető. Szóval, mikor boldog vagyok, könnyűnek és súlytalannak érzem magam. Nagy ajándék, mert nehezen jött össze. Remélem, nem túl későn.