Az elmúlt hetekben politikusok és politikai elemzők azt latolgatták, hogy
vajon a szeptember 17-e óta tartó helyzet megrendítette-e (és ha igen, mennyire)
a magyar demokráciát. Mára nagyjából két véglet határolja be a témáról való
gondolkodást. Az egyik szerint a kormánykoalíció és Gyurcsány Ferenc
miniszterelnök kezd fokozatosan úrrá lenni a nehéz helyzeten, és például a
regionális vezetőkkel történő találkozója akár sikerként is elkönyvelhető. A
másik végleten pedig azok állnak, akik szerint a helyzet jottányit sem
változott, a Fidesznek egyáltalán nem szabad alkuba bocsátkoznia, azaz Gyurcsány
Ferenc bármit is csinál, végérvényesen kiiratkozott a komolyan vehető politikus
sorából.
E fenti vélekedések között természetesen sok árnyalatot találunk, de az
elmúlt időszakban egy árnyalatban sem igen találkoztam annak felvetésével, hogy
amit ma Magyarország átél, az korántsem véletlen, mondhatni: ez a rendszerváltás
idején létrehozott stabil és működőképes politikai rendszer és pártszerkezet
ára. A Gyurcsány-válsággal nem pusztán Gyurcsány Ferenc személyes kijelentései
méretődnek meg, hanem annál sokkal több. Maga a rendszerváltás rendszere.
Talán még a legelszántabb kormánykritikusok sem vitatják, hogy a rendszerváltás
idején a rendszerváltók egy meglehetősen stabil és működőképes rendszert
hagyományoztak ránk. Ennek ugyan sok eleme ma már nehezen állja ki az idő
próbáját. Egyvalami azonban igen: ez pedig a kormányzati stabilitás. A
rendszerváltók - noha gyorsan és döntően rövid távra kellett cselekedniük, de -
kijelölték a demokratikus rend hosszú távra érvényes kereteit. Hogy mire
gondolok, rögvest nyilvánvalóvá válik, ha egy tetszőlegesen kiválasztott
összehasonlítást említek. Olaszországban 1946 és 1992 között 52 kormány váltotta
egymást. A legtöbbjük még az egyéves kormányzati átlagot sem töltötte ki.
Kelet-Közép-Európában a legtöbb országban a kormányok nem tudták kitölteni
négyéves mandátumukat; Magyarországon kívül olyan hely nemigen akad, ahol
tizenhat év alatt négyszer négyéves kormányzati ciklusok követték volna egymást.
Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Bulgáriában (nemsokára EU-tag lesz, mint
tudjuk) akkor jött létre az első igazán komoly proteszt-párt (a néhai cári
dinasztia leszármazottjának vezetésével), amikor a bolgárok eltértek a számukra
megszokott előre hozott választásoktól, és az első kormány kitöltötte négyéves
kormányzati ciklusát. Ott - úgy tetszik - a stabil négyéves kormányzás volt a
váratlan, a szokatlan, az „abnormalitás”.
Magyarország rendszerváltó elitje szinte bebetonozta a kormányokat. Szuper
stabillá akarta tenni az új demokrácia politikai rendszerét, és e szándékát
illetően nem is érheti vád. Azonban ennek a fajta stabilitásnak a fenntartása az
elmúlt években egyre nehezebbé vált. Az annak idején megfogalmazott szabályok
mozdíthatatlanná váltak, a szabályok változtatásának szószólói a demokrácia
„ellenségeivé”. Valójában a stabilitás fenntartása öncéllá vált, ahelyett hogy a
politikai riválisok annak rendje és módja szerint elkezdték volna a mára részben
idejét múlt szabályok felülvizsgálatát.
Amikor a mai válságjelenségeket vizsgáljuk, észre kell vennünk, hogy az október
23-án kulminálódó feszültségek ennek a másfél évtized alatt felhalmozódó
megoldatlanságnak a kisülései. Amenynyiben a pártok időben és hatékonyan
kezelték volna a helyzetet; ha sikerült volna az „ideiglenes” működésmódról egy
valóban végleges és minden mérvadó fél egyetértésével találkozó működésmódra
áttérni, akkor talán elkerülhetők lettek volna a mostanihoz hasonló baljós
fejlemények.
Csakhogy a magyar rendszerváltó elit büszke volt (és joggal volt büszke!) a
teljesítményére, de nem tudott igazán megoldást adni a menet közben felmerülő
kihívásokra. Ezek közül a kihívások közül talán a legelső mindjárt az átmenet
lezárása lett volna. Ma a politikusok között azért szítódik a korábbiaktól is
nagyobb és persze kölcsönös harag, mert vállvetve akadályozták meg, hogy a
rendszerváltást végérvényesen lezárjuk, és megindulhassunk egy, a nyugat-európai
standardhoz hasonló fejlődés útján. Másképpen úgy is mondhatjuk, hogy a
stabilitás oltárán feláldozták a fokozatos továbbfejlesztés lehetőségét. Abban a
téves képzetben éltek, hogy a stabil közjogi keretek megteremtése felmenti őket
a folyamatos korrekciók kötelezettsége alól. Azaz - a néphittel ellentétben,
amelyik túlságosan konfliktusosnak vélelmezi a magyar politikát - elkerülték a
konfliktusokat.
A konfliktuskerülésnek ezernyi tünete van, vagy lehetne. Olyanok is, amelyeket a
maguk valóságában még ma sem ismerünk. Az őszödi beszéd nyilvános megjelenése
egyszeriben erre döbbenthetett rá bennünket. Mert a beszédben nem pusztán azok a
mondatok érdemlik meg a figyelmet, amelyet azóta unalomig szajkóznak, hanem azok
a mondatok is, amelyek - persze nem ilyen direktben kimondva - a
konfliktuskerülésről szólnak. Ez persze messze nem menti a miniszterelnököt; az
azonban mégis csak lényeges körülmény, hogy szeptember óta nyilvánvaló:
látszatországban látszattevékenység folyt az elmúlt években és - tehetjük hozzá
mi magunk - az elmúlt másfél évtizedben. S mivel a látszategyetértések világa a
legkevésbé sem zavarta meg a mindennél fontosabbnak tekintett stabilitást, hát
nagyon keserű volt ráébredni, hogy semmi sem úgy van, ahogyan látszik.
Ősi - és nagyon igaz - mondás, hogy mindennek ára van. A stabilitás ára a
felszín alatt fortyogó és most kibuggyanó indulat.