Lukács Ibolya Anna
A festő és árnyéka
Van Gogh, a 21. század művésze

„Jobban szeretem az emberek tekintetét megfesteni, mint a katedrálisokat. Mert az emberi szemben valami olyan van benne, ami nincs benne a templomokban, bármilyen magasztosak és hatalmasak is” - írta Van Gogh öccséhez szóló egyik levelében. A festő, akinek művei ma a legmagasabb áron kelnek el a műkincspiacon, életében egy fillért sem keresett képeivel.
A mérhetetlenül magányos, az örökkévalóság kapujában megtorpanó, az önpusztításba menekülő művész igazi 21. századi figura, nem véletlen, hogy éppen korunk értékeli - dollármilliókban is kifejezve - legtöbbre zseniális művészetét.

Vincent Willem Van Gogh 1853. március 30-án született a hollandiai Zundertben egy református lelkipásztor hat gyermeke közül elsőként. Anna Cornelia Carbentus és Theodorus Van Gogh fia a keresztségben nagyapja és egy nála pontosan egy évvel előbb, koraszülöttként világra jött báty nevét örökölte. Egyes életrajzírók szerint a halott testvér nevének viselése mély nyomokat hagyott Vincent lelkében. A családban egyébként meglehetősen gyakori név volt a Vincent, és éppen ilyen hagyománynak számított a művészettel való foglalkozás, valamint a vallás is. Vincent három nagybátyja is műkereskedelemmel foglalkozott, és öccse, Theo is jómódú műkereskedő lett Párizsban.

Élete első szakaszában Vincent Van Gogh is volt műkereskedő, tanár és prédikátor; alkotói pályáját csak viszonylag későn, huszonhét évesen kezdte. Munkáit - összesen mintegy kilencszáz festményt és közel ugyanennyi rajzot - élete utolsó tíz évében alkotta. A halála előtti két hónap különösen termékeny volt: képei közül mintegy kilencven ebben az időszakban készült.
„Az ifjúságom szomorú, hideg és sivár volt” - emlékezik vissza Van Gogh korai éveire. A falusi iskolában töltött néhány hónap után nevelőnő folytatja a fiatal Vincent oktatását, majd bentlakásos középiskolák következnek. Ebben az időben tanul meg angolul, franciául és németül, valamint rajzórákat is vesz. 1868-ban otthagyja az iskolát, hazatér, majd egy év múlva - mindössze tizenhat évesen - Hágába költözik, és egy másik Vincent, az egyik nagybácsi segítségével a Goupil & Cie galériában vállal munkát. Cége hamarosan Brüsszelbe, majd Londonba küldi. Húsz-évesen büszkén állapítja meg, hogy máris többet keres apjánál. Londont egy viszonzatlan szerelem emlékével hagyja el, hogy Párizsba költözzön. Miután a művészet áruba bocsátásáról vallott nézeteit a vevőkkel is megosztja, cégével közösen úgy döntenek, jobb, ha felmond. Ezekben az időkben lassan elszigetelődik, és egyre inkább a vallás felé fordul.
Angliába már azzal a meggyőződéssel tér vissza, hogy megtalálta élete valódi feladatát, és jótékonysági munkát vállal - eleinte egy ramsgate-i bentlakásos iskolában tanárként, majd valamivel később egy metodista lelkész segédeként már arra készül, hogy „mindenhol az evangéliumot hirdesse”. Hazatérése után családja - terveit támogatva - tengerésztiszt nagybátyjához küldi Amszterdamba, ahol a teológiai főiskola felvételijére készül. Ebben segítségére van köztiszteletben álló teológus nagybátyja, Johannes Stricker, aki elsőként adta ki Hollandiában Jézus életét. Vincent vizsgái azonban nem sikerülnek, így elhagyja Brüsszelt, hogy a közeli Laekenben elvégezzen egy három hónapos misszionárius-tanfolyamot. Tanulmányaiban azonban itt sem jár sikerrel.
1879 januárjában Van Gogh ideiglenes állást kap a belga Petit Wasmes bányászfaluban. Lelkipásztorként apja hivatását folytatja, a gyerekeket tanítja olvasni és katekizmusra, betegeket ápol, szabad idejében pedig első tájképeit alkotja. Tevékenységét azonban szélsőségek is jellemzik: igyekszik úgy élni, mint a szegények, és hogy szenvedéseikben osztozzon, maga is szalmán alszik egy kicsiny kunyhóban, a falusi pék udvarában. A pék felesége gyakran hallja egész éjszaka sírni a szállásán. Egyházi felettesei nem nézik jó szemmel a magatartását, úgy vélik, lejáratja a lelkipásztorság tekintélyét, így állását hamarosan el kell hagynia.

1880-ban egy időre hazatér, apjával való éles konfliktusa miatt azonban Hágába költözik, ahol Theo öccse segítségével műtermet rendez be, és tovább folytatja a festést. 1882-ben letelepedik Hágában, és egy ideig egy alkoholista prostituálttal él együtt. Később a magánytól vezérelve ismét szüleihez költözik, akik ekkor már a hollandiai Nuenenben élnek. Egy szégyenteljes szerelmi ügy után (a két család tiltása ellenére össze akar házasodni Margot Begemannal, aki a család ellenállása miatt sztrichninnel megmérgezi magát) minden idejét a festésnek szenteli.
1885-ben először keltenek érdeklődést a festményei: ma már Van Gogh első jelentős képének tartják a Krumplievőket, amelyet egy hágai műkereskedő kiállított. Két éves nueneni tartózkodása alatt Van Gogh számos rajz és vízfestmény mellett mintegy kétszáz festményt készített. Ezeken a képeken elsősorban komor földszíneket használ, különösen a sötétbarnát - nyoma sincs ekkor még a későbbi ragyogó, vibráló színeknek.
Az ezt követő, Antwerpenben, majd Párizsban töltött időszakban elsősorban a színelméletet tanulmányozza, múzeumba jár, különösen Peter Paul Rubens képeinek a színvilágát igyekszik felfedezni. Nagy szegénységben él, gyakorlatilag kenyéren, kávén és cigarettán hónapokig. A fogai meglazulnak, egészségi állapota leromlik, és egyes feljegyzésekből arra is lehet következtetni, hogy szifilisszel kezelik. Ebben az időben kezdi el az abszint fogyasztását. A gyógynövényekből készített, kábító hatású alkoholos italt később Van Gogh életének több kutatója okolja betegségéért.
Rövid párizsi tartózkodása során lenyűgözik az impresszionisták alkotásai, azonban a saját útját keresi. A fény és a színek iránti vonzalma viszi Dél-Franciaországba, Arles-ba. A provence-i táj szépsége lázas munkára sarkallja. Többszöri hívására, magánya oldására végül megérkezik Arles-ba Paul Gauguin is, akivel Theo révén ismerkedett meg. Egy ideig együtt dolgoznak, kapcsolatuk azonban egyre feszültebbé válik. A krízispont 1888. december 23-án érkezik el, amikor egy vita során Van Gogh borotvával támad Gauguinre. A festőt nem érte sérülés, Van Gogh azonban hazamenetele után saját fülének egy darabját vágta le a borotvával, majd újságpapírba csomagolva átadta azt egy Rachel nevű prostituáltnak, hogy „jól őrizze meg”.
Gauguin ezután elutazott, és a két művész többet nem találkozott. Van Gogh ezután többször is kórházba került, „kritikus állapotban”. Hallucinációktól szenvedett, és abban a meggyőződésben élt, hogy megmérgezték. Arles-ban az emberek nem szerették, őrültnek tartották. Egyik kórházi tartózkodása alatt a lakosok kérésére, akik csak „fou roux”-nak, azaz vörös hajú őrültnek nevezték maguk között a festőt, a rendőrség lezárta a Van Gogh által bérelt házat. 1889 májusában a saint-remy-i szanatóriumba költözött, ahol hamarosan addigi élete legsúlyosabb idegrohama tört rá. Ezután kénytelen volt tudomásul venni, hogy gyógyíthatatlan beteg, és egész további életében kezelésre szorul.
A fájdalmas rohamok között lázas munkát folytatott. Saint-Rémyben a mellette mindvégig hűségesen kitartó Theo utánajárásának köszönhetően két „szobája” is volt - valójában aprócska cellák -, az egyikben lakott, a másikat műteremnek használta. 1890-ben, rövid párizsi kitérő után Van Gogh a Párizshoz közeli Auvers-sur-Oise szanatóriumába költözött, ahová a műkedvelő dr. Gachet hívására érkezett. Itt közelebb volt szeretett testvéréhez is. Dr. Gachet korábban több művészt kezelt már, és maga is amatőr festő volt. Van Gogh első benyomása Gachet-ról így szólt: „Szerintem betegebb, mint én, hogy többet ne mondjak.” Van Gogh három portrén is megörökítette a melankolikus atmoszférát árasztó orvost.
Saint-Rémyben töltött utolsó heteiben sokat gondolt az északon töltött időkre, és Auvers-sur-Oise-ban töltött hetven napja alatt festett mintegy hetven képén gyakran szerepelnek az északi tájak és motívumok. Egyre mélyülő depressziója végül elviselhetetlenné vált - 1890. július 27-én kisétált a mezőre, és szíven lőtte magát. Anélkül, hogy tudatosodott volna benne, hogy halálosan megsérült, visszasétált a fogadóba, ahol szobát bérelt. Két nappal később, július 29-én halt bele sérüléseibe. Utolsó szavait öccse jegyezte fel: „La tristesse durera toujours” - A szomorúság örökké fog tartani. Ravatalára a barátai napraforgókat vittek. Mindössze harminchét éves volt.

Fotó: Somorjai László