Peremiczky Szilvia
Válaszúton
Kudarcot vall-e a terrorizmus elleni háború?

Taktikával csak választásokat és csatákat lehet nyerni - egy olyan háború megnyeréséhez, mint a terrorellenes háborúnak nevezett világméretű konfliktus, elsődlegesen stratégiára van szükség, amely nem választási ciklusokban gondolkozik, s amely alapvető céljaitól nem hagyja magát eltántorítani.
Az iraki helyzet súlyosbodása, a demokrata siker az amerikai választásokon, az iráni fenyegetés, a nyári libanoni háború adta lehetőség kiaknázatlansága mind arról tanúskodik, hogy a világpolitika szereplői nem churchillek, akikben van annyi bátorság, hogy kerek-perec kimondják: nem ígérhetünk mást, csak vért, szenvedést és könnyeket. Ehelyett áldozatvállalás nélküli sikerrel, számháborús számleolvasással megvívott háborúkkal áltatják a közvéleményt. És nem csak a Zapatero-, Prodi-, D’Alema-, Chirac-féle opportunista politikusok.

Természetes, hogy egyetlen jóérzésű ember sem akarja ártatlanok, civilek halálát, sebesülését, szenvedését, senki nem akar feldúlt otthonokat, senki nem akarja, hogy emberek elveszítsék egész életük munkájának eredményét. De nemcsak arab, harmadik világbeli szenvedőket nem szeretnénk látni, hanem izraelieket, nyugatiakat sem. Mintha a Hezbollah, a Hamasz rakétái által meghalt, menekültté vált izraeliek vesztesége, a New York-i, londoni, madridi, izraeli terrormerényletek áldozatainak sorsa kevésbé érdekelné az emberi jogi szervezeteket, és a hivatalos lelkiismereteket - legfeljebb csak mellékesen jegyzik meg, hogy őket ölni sem szép dolog. Mivel a halottak, sebesültek képeivel a bulvár- és a „komoly” média is gátlástalanul és cinikusan az emberek legszentebb érzelmeire hatva kelt felháborodást, a legtöbb politikus számára ezek az áldozatok csak a választási propaganda elemeiként érdekesek, akárcsak azon nyugati, izraeli polgárok sorsa, kikről nem láthatunk sokkoló fényképeket. Ezért a politikusok rendszerint azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének, és senkiben nincs elég bátorság annak kimondásához, hogy bizonyos áldozatokat meg kell hozni a siker érdekében, azért, hogy a jövőben minél kevesebb ártatlan embernek kelljen szenvednie, s azért, hogy védjük saját értékeinket. Ahogy nem lehet „könynyen, gyorsan” megtanulni egy nyelvet, úgy nem lehet egy háborút sem „könnyen, gyorsan” megnyerni. Irak és a libanoni háború tanulsága elsősorban erre tanít.
Az amerikai vezetés elhitte, hogy az iraki gerillaháború megnyerhető a háború első szakaszához elegendő reguláris haderővel, sebészi pontosságú légi akciókkal, vagyis minél kevesebb katona bevetésével. Csakhogy - ahogyan erre már több katonai szakértő is felhívta a figyelmet - a lakosság közé beékelődő gyerekeket, civileket élőpajzsként használó hadviselés ellen könnyen mozgó, az ellenséges területen harcoló egységekre van szükség, amelyek ha kell, házról házra járnak, és csapnak le. És olyan hírszerzésre van szükség, amely nemcsak, sőt, nem elsősorban a high-techre, az akciófilmekben jól mutató csoda-felderítőeszközökre támaszkodik, hanem inkább a terepet, a kultúrát, gondolkodást és a nyelvet jól ismerő, régi típusú felderítőkre.
Az iraki intervenció elsődleges célja Irak kiemelése volt a Szíria-Irán-Irak hármas tengelyből, hogy kezdetét vehesse a Közel-Kelet lecsillapítása (ami persze évekig tartó, hosszas folyamat), valamint a harcok áthelyezése az ellenfél területére. Ennek csak része lett volna (lenne) a sokat emlegetett demokratizálás. A következetlen politika, ami hol a demokraták, hol a keményvonalasok szájízének megfelelően hozta döntéseit, a legrosszabb választás. Határozott és kemény fellépés nélkül nincs siker. A Bush-kormányzat most egyre inkább hajlik a demokrata narratíva elfogadására (ami egyúttal az európai narratíva), s bár a demokraták nem nevezhetőek egységesnek, a meghátrálás esélye is az iszlám fundamentalizmus számára mindig a győzelem lehetőségét, és saját erkölcsi igazságába vetett hitét erősíti. Ez most, amikor az iráni fenyegetés egyre súlyosabb, újabb terrortámadások, háborúk rémét vetíti előre. Nem hátraarcra van szükség, hanem a stratégia újragondolására, mely stratégia már nemcsak egyik választási ciklustól a másikig tartana, s aminek az elengedhetetlen áldozatvállalás is része lenne, új katonai doktrína kidolgozásával egyetemben.
A közel-keleti helyzetből a kiutat nem az europaizálódás jelenti. Európa még Amerikánál, különösen Izraelnél is inkább abban az illúzióban ringatja magát, hogy biztonsága fenntartható egy bár jól kiképzett, de méreteit tekintve egy díszszázadnál alig nagyobb hadsereggel, és egy olyan értelmiségi-társadalmi mentalitással, amely szerint sikk lenézni a hadsereget, rendőrséget - amelyektől különben azt várja, hogy fenntartsa biztonságát, akár emberfeletti vállalások útján is. Ezekhez járul, hogy Európa, menekülve a felelősség elől, tárgyalásokkal és behódolással, önfeladással próbálja megvásárolni biztonságát, és gyakran önmagát elvakítva jónak hazudja a rosszat. A libanoni háború után Massimo D’Alema olasz külügyminiszter büszkén feszített a Hezbollah vezetői oldalán Bejrútban, akkortájt, amikor a világ legnagyobb hírügynökségei, televíziós csatornái - köztük a CNN, és „sztárriportere” Nic Robertson - voltak kénytelenek meggyónni, hogy hogyan engedelmeskedtek a Hezbollahnak, és hogyan mutatták be az eseményeket az ő utasításaik szerint. D’Alema ezzel azt sugallta, hogy az európai politikát, médiát nem is érdeklik a tények, a valóság, a cselekedetek, nem érdekli a sajtóetika, a sajtószabadság, hanem számukra dogma, hogy a Hezbollah csapatában játszanak a jófiúk, az izraeliben pedig a rosszfiúk. Miközben D’Alema Bejrútban Chamberlain sokadik örökösét alakította, a jeruzsálemi óvárosban meggyilkoltak egy olasz segélymunkást, aki munkájával a palesztinokat segítette. A gyilkosság indítéka: támadója zsidónak hitte. Olaszországban csak a Berlusconihoz közeli Il Giornale című lap kommentárja tartotta fontosnak felhívni a figyelmet erre a felháborító védekezésre, különben az olasz és a világsajtóban sem keltett feltűnést a kijelentés. Ugyanez az Európa semmi problémát nem lát az iráni atombombában, amivel egyébként Európát is fenyegetni, zsarolni lehet. Az európai út tehát nem követhető Izrael és az Egyesült Államok számára, ahogy azt az iráni huzavona is bizonyítja.
A közel-keleti stratégia megújításához a gyakorlati-technikai lépések átgondolása mellett a régi, hagyományos szellemiség felélesztésére is szükség van, ami lehetővé tette a náci Németország és a kommunista Szovjetunió legyőzését. És ez nem München, nem az opportunista nyugati értelmiség, nem az önfeladás és nem a következetlenség szellemisége. Ahhoz viszont, hogy következetesen és értékeinket felvállalva tudjunk harcolni, ki kell nyilvánítani, melyek ezek az értékek, és hogy pontosan mi ellen harcolunk. A „terrorizmus” kifejezés túlságosan általános, s bár igaz, hogy egy tömeggyilkos eszköz használata ellen is harcolni kell, a terrorizmus maga csak egy eszköz, ami a civilek megtörésével próbál célt érni. Az ellenség a mögötte álló, azt használó ideológia, jelen esetben az iszlám fundamentalizmus. Ennek kimondása az első lépés annak felismeréséhez, hogy az iráni atom veszélyesebb, mint az izraeli vagy a francia vagy az amerikai, hogy a Hezbollah nem szabadságharcosok szövetsége, hanem egy Irán és Szíria által pénzelt szervezet, amely politikai gyilkosságaival (legutoljára Pierre Dzsemájel, maronita keresztény politikus meggyilkolásával) egy, az iránihoz hasonló rendszert akar létrehozni, ahonnan az Izrael- és a Nyugat-ellenes dzsihádot folytathatná a Hamasszal karöltve. Akkor talán az is tudatosulna a felszínen a palesztinokat, valójában a Hamaszt védő, és Izrael-ellenes petíciókat fogalmazó német, angol „értelmiségiekben”, hogy a gázai helyzet, a Gázából több mint egy évvel az izraeli kivonulás után ma is rendszeresen kilőtt rakéták azt bizonyítják, hogy a Hamasz nem egy független palesztin államért és a palesztinok sorsának javulásáért küzd, hanem Izrael eltörléséért. (Hány lakóházat épített, hány munkahelyet teremtett az évek során a Hamasz vagy a Fatah az EU-tól kapott temérdek pénzből?) És hogy azok a jelenségek, melyeket szociális elégedetlenség, megszállás kategóriájába próbálnak belegyömöszölni, azok a fanatizmus megnyilvánulásai. Sem az iraki, izraeli, más civileket válogatás nélkül gyilkoló terroristák, közöttük nagymamák tettei, sem a kánai házban rekedt fogyatékos gyerekek tudatos feláldozása (akik életének megmentésére mintegy nyolc óra állt rendelkezésre) nem magyarázható vagy értelmezhető az amerikai vagy az izraeli megszállással. Ahogy a nyári németországi merényletkísérletek sem - lévén Németország egyik fő ellenzője az iraki háborúnak. Egy iraki kivonulás vagy újabb kapkodó izraeli területfeladás csak az iszlám fundamentalizmust és Iránt erősítené. A háború következő szakaszát a Nyugatnak és Izraelnek sokkal felkészültebben kell megvívnia, és sokkal határozottabban, erősebben kell ringbe szállnia.