Hetek X. évfolyam, 48. szám, 2006. november 30.

A tüntetések és a politikai viták, amelyek XVI. Benedek törökországi utazását megelőzték, elterelték a figyelmet arról, hogy az egyházfő látogatását elsősorban pásztori és nem diplomáciai jellegűnek minősítette. A pápa hangsúlyozottan igyekezett békülékeny gesztusokat tenni azok felé, akiket az iszlám vallással kapcsolatos szeptemberi beszéde sértett. Benedek utazásának másik üzenete a keresztény egység hangsúlyozása volt. Ebben Kis-Ázsiának két szempontból is kitüntetett jelentősége van, hiszen itt működtek a korai kereszténység talán legsikeresebb gyülekezetei, és itt található Róma vallási szempontból legkitartóbb riválisa, az ortodox keresztény egyház központja is. Ezért látogatott el a pápa Isztambulba, az egykori Bizáncba és kereste fel az újszövetségi kor fontos színhelyét, Efeszoszt.

Amikor 1999-ben II. János Pál bejelentette, hogy Görögországba kíván látogatni, a hír hatalmas vallási felháborodást váltott ki a görögök körében. Nyilatkozatban tiltakozott az ortodox főpapság egésze. Mikor végül hosszas egyeztetések után 2001 tavaszán mégis sor került a pápa látogatására, útját tüntetések kísérték, amelyeken a transzparensek egyebek közt arra hívták fel a figyelmet, hogy a pápa az Antikrisztus, a tüntetők pedig azt skandálták: „Pápa, menj haza!” Az ország mintegy 160 kolostora mindaddig gyászharangokat kongatott, amíg a római főpap görög földön tartózkodott, akiről Maximosz ortodox érsek a televízióban kijelentette: „Eretnekségre akar csábítani bennünket, görögöket, de mi ellenállunk neki, akár életünk árán is.” Hasonlóan kemény hangú nyilatkozatot adott ki az orosz ortodox egyház hivatalos lapja is a pápa ukrajnai útja kapcsán.

Vajon mi húzódik a két történelmi felekezet ennyire éles szembenállása mögött?
A kezdetek több mint másfélezer évvel korábbra, a 4. századra nyúlnak vissza. Nagy Konstantin 330-ban nagy pompával avatta fel a Boszporusz partján fekvő, hatalmassá kiépített új fővárosát, Konstantinápolyt (görög nevén Bizáncot), melyet Új Rómának is neveztek. Konstantin nemcsak államigazgatási, hanem egyházi központtá is emelte kedvelt városát. A két birodalmi főváros, Róma és Bizánc között vallási téren is megkezdődött a vetélkedés. A 381-ben Konstantinápolyban tartott II. egyetemes zsinat a tekintélyi sorban már közvetlenül Róma püspöke után említette Konstantinápoly püspökét, a 451-es khalkedoni IV. egyetemes zsinat pedig Róma főpapjával egyenrangúnak nyilvánította Konstantinápoly főpapját. Az évszázadok során egyre több különbség lépett fel, és egyre inkább eltávolodott egymástól a két központ által képviselt vallásgyakorlat. Kialakult Róma központtal a római katolikus (=egyetemes) egyház, és a bizánci ortodox (=igaz hitű), más néven pravoszláv egyház.
Jellemző különbség volt, hogy Nyugaton csak a latint használták egyházi nyelvként, míg Keleten a görög volt a liturgia nyelve, majd minden nép használhatta a saját anyanyelvét. Számos szertartásbeli különbség is kialakult, és mivel mindkét irányzatban a ceremóniák jelentősége vált meghatározóvá, az eltérések egyre élesebb szembenállást eredményeztek. A katolikusok a misében kovásztalan kenyeret, azaz ostyát használtak, míg az ortodoxok saját igazukat hangsúlyozva ragaszkodtak a kovászos kenyérhez. A pravoszlávoknál az ikonok kaptak központi jelentőséget - ezek anyagának is természetfölötti tartalmat tulajdonítottak, ami a katolikusok részéről éles bírálatokat váltott ki. Ugyanakkor az ortodoxok határozottan elítélték a katolikusoknál nagy szerepet kapó szoborkészítést és -tiszteletet, mondván, hogy azok faragott képek, amelyeket tilt a Tízparancsolat, s így a katolikus gyakorlat kimeríti a bálványimádás fogalmát.
A 8. század végéig megtartott hét egyetemes zsinat mindkét felekezet közös hitelvi alapját jelenti, de már eközben is számos teológiai különbség jelent meg. Közülük az egyik legnevezetesebb az úgynevezett filioque (latinul= a Fiútól is) kérdése volt, a Szentlélek származását illetően. Az ortodoxok tartották magukat az első két egyetemes zsinaton, a 4. században rögzített niceai-konstantinápolyi hitvalláshoz, amely János evangéliumának világos megfogalmazására alapozva (15. rész 26. vers) a Szentlelket az Atyától származtatta. A katolikusok körében azonban az 5. századtól új vélemény tűnt fel, amely szerint a Szentlélek „a Fiútól is” származik. A későbbiekben e tétel elfogadása a katolikus mivolt egyik elengedhetetlen ismérve lett. Ugyanakkor ezt az ortodoxok eretnekségnek bélyegezték. A kérdés körül kibontakozott - és mindmáig tartó - vita eredménytelensége azt is jelzi, hogy széles körökben a Szentlélekkel a korai kereszténységben élő, valóságos megtapasztalás helyébe a Szentlélekről szóló puszta teologizálás lépett.
A Róma és Bizánc között a 9. században bekövetkezett nyílt szakítás alapvető okai a kibékíthetetlen egyházkormányzati ellentétek voltak. Nyugaton Róma püspöke a 4. század végétől ellentmondást nem tűrően igyekezett maga alá rendelni minden püspököt, és egy erősen centralizált egyházszervezet kiépítésén fáradozott. Ezzel szemben Bizánc ragaszkodott az öt vezető főpap (a római, konstantinápolyi, antiokhiai, alexandriai és jeruzsálemi pátriárkák) mellérendelt szerepéhez, hangsúlyozva, hogy egyházkormányzati téren egyik sem avatkozhat bele a másik ügyeibe. Róma azonban az ortodox keleti területek fölött is magának követelte a fő hatalmat. Amikor 867-ben egy Photiosz nevű személy lett az új konstantinápolyi pátriárka, I. (Szent) Miklós pápa érvénytelennek nyilvánította a főpapváltást, arra hivatkozva, hogy az Róma megkérdezése és beleegyezése nélkül történt. Photiosz a válaszlevelében elutasította a római főpap hatalmi igényeit Bizánc fölött, a pápa szemére vetette a Róma által képviselt liturgiai és teológiai elhajlásokat, és eretnekséggel vádolta I. Miklóst. Ugyanebben az évben egy bizánci zsinat exkommunikálta a pápát, s ezzel beállt az egyházszakadás, a szkizma. Ez alig másfél évtizedig tartott, mert 880-ban visszavonták a pápa kiközösítését.
A két irányzat között továbbra is igen feszült maradt a viszony, majd 1053-ban egy minden addiginál élesebb vita bontakozott ki. A kölcsönös vádaskodások először levélváltások útján folytak IX. Leó pápa és Kerulláriosz pátriárka között, majd a pátriárka bezáratta a latin szertartású templomokat Konstantinápolyban, és a latin szerzeteseket a bizánci rítus felvételére kényszerítette. A pápa főpapi küldöttséget indított útnak, hogy rábírja a pátriárkát Róma álláspontjának elfogadására. Parancsoló fellépésük a viszonyt csak még inkább elmérgesítette, végül a küldöttség vezetője 1054 nyarán az exkommunikáció fegyverével akarta a győzelmet kicsikarni. Látványos körülmények között Konstantinápoly főtemploma, a Hagia Szophia főoltárára felhelyezte a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítő iratot. Kerulláriosz azonban korántsem rettent meg, hanem hasonló lépéssel válaszolt. Ünnepélyesen kiközösítette a pápai küldöttség vezetőjét, tagjait és támogatóikat, ami egyben a római pápa kiközösítését is jelentette. Ezzel megtörtént a mindmáig fennálló nagy egyházszakadás a katolicizmus és az ortodoxia között.
Róma azonban a továbbiakban sem volt hajlandó lemondani az ortodoxokról, és az elkövetkező évszázadokban mindent elkövetett, hogy kiterjessze rájuk fennhatóságát. A helyzetet csak nehezítette, hogy a római egyház az egyházszakadás után is számos olyan új tanítást és vallásgyakorlatot vezetett be, melyek az első hét közös egyetemes zsinat teológiai álláspontjára és a Biblia tanúságtételére hivatkozó ortodoxok számára teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Ezek közé tartozik mindmáig a kötelező katolikus papi nőtlenség (cölibátus), a ráhintéssel való vízkeresztség az alámerítés helyett, a tisztítótűz (purgatórium), az ostya átlényegítése (transzszubsztanciáció), Mária szeplőtelen fogantatása, az utolsó kenet, a pápa primátusa, a pápai tévedhetetlenség, és még igen hosszan lehetne sorolni.
Szándékai megvalósításának érdekében a pápaság felváltva alkalmazta az erőszak és a békés ígéretek módszereit.
A negyedik keresztes hadjárat során katonai erővel kényszerítették ki az ortodoxok „visszatérését” a római egyházba. Az eredetileg a mohamedánok ellen megindult keresztes seregek váratlanul Konstantinápoly ellen fordultak, és kegyetlen ostrom után 1204 tavaszán elfoglalták. A dúsgazdag fővárost, benne a Hagia Szophiát és más ortodox templomokat módszeresen kirabolták, és hatalmas mennyiségű zsákmányt hurcoltak el. Egyebek közt ekkor került a híres négy bronz ló Velence főterére. A Bizánci Birodalmat feldarabolták, nyugati területeiből létrehozták a Latin Császárságot. A konstantinápolyi pátriárkai székbe a pápa egy velencei katolikus főpapot nevezett ki, aki megkísérelte katolikussá tenni az ortodoxokat. Az erőszakos próbálkozások azonban elkeseredett ellenállásba ütköztek, és semmi tartós eredményt nem hoztak.
Miután 1261-ben a bizánciak megdöntötték a Latin Császárságot, még az emlékét is el akarták törölni a rájuk kényszerített katolicizmusnak. Lemosták azokat az oltárokat, amelyeken katolikus papok miséztek, és az általuk megkeresztelt embereket újrakeresztelték.
A fegyveres lehetőségek megszűntével a pápaság békés eszközökkel igyekezett bevezetni az ortodoxokat saját fennhatósága alá. E téren a helyreállított Bizánci Birodalom császárának, VIII. (Palaiologosz) Mihálynak a szorongatott politikai helyzetét használták ki. A császár, hogy politikai riválisával szemben segítséget kapjon Nyugatról, kész volt végrehajtani a katolikus és az ortodox egyház egyesítését. A pápa által annyira óhajtott unió 1274-ben jött létre, amikor a II. lyoni egyetemes zsinaton a bizánci egyház képviselői a császár nyomására aláírták az uniós hitvallást, amelyben elfogadták a pápa főhatalmát, a purgatóriumot és a hét szentséget. A siker azonban nagyon átmeneti volt. Az unió a bizánciak ellenállása miatt bevezethetetlennek bizonyult, és az uralkodó halálával meg is szűnt. Ugyanez ismétlődött meg másfél évszázad múlva, amikor az elnyeléssel fenyegető török hódítással szemben VIII. János bizánci császár keresett segítséget Nyugaton, s ennek fejében 1439-ben a firenzei zsinaton a bizánciak elfogadták az uniót. Alig másfél évtized múlva, 1453-ban Konstantinápoly elesett, és Isztambul néven a Török Birodalom fővárosa lett.
A török hódítással tartósan megszűnt a lehetősége a Bizánci Birodalom vallási bekebelezésének, így a 16. században Róma elsődleges célja az ortodox világ katolikus államhatalom alatt lévő nyugati peremterületeinek leszakítása volt. A jezsuiták által irányított erőfeszítések 1596-tól számottevő eredményekkel jártak, először a Lengyel Királyság területén élő ukránok, majd a Habsburg Birodalom fennhatósága alá tartozó ruszinok és románok körében. Az ortodox papság számára jelentős anyagi és egyéb kedvezményeket ígértek, megtarthatták az ortodox szertartásaikat és egyéb hagyományaikat (például nős férfiak is lehettek papok); cserébe csupán a pápa főségének elismerését, a purgatórium és a filioque tanításának elfogadását és a kovásztalan kenyér használatát kívánták tőlük. A sorra létrejött megállapodások nyomán egy sok milliós, Rómának alárendelt új felekezet jött létre, a görög katolikus egyház. Napjainkban híveik száma 14 millió, míg a teljes ortodox egyházat mintegy 300 millióra becsülik. Kallinikos görög metropolita, a görög ortodox egyház szinódusának szóvivője 1999-ben a görög katolicizmust a római egyház trójai falovának nevezte.

Róma és az ortodox egyház viszonya az elmúlt fél évszázadban nagyon sajátos képet mutat. Egyrészt a katolikus egyház részéről semmiféle elmozdulás nem történt azokban a meghatározó tanításokban - mint például a pápai egyházfőség, a primátus kérdése -, amelyek századok óta alapvető kiváltó okai az ortodoxokat ért súlyos sérelmeknek. A Róma által képviselt ökumenikus mozgalom megítélése is nagyon ellentmondásos. Számos ortodox vezető ebben a mozgalomban a Vatikán terjeszkedő politikájának újabb eszközét látja. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy két jelentős gesztusra sor került Róma részéről az ortodox egyház irányában. 1965-ben VI. Pál pápa és Athenagoras pátriárka kölcsönösen visszavonták az 1054-ben kimondott kiközösítést (az egyházszakadás azonban fennmaradt), 2001-ben pedig II. János Pál athéni látogatása során nyilvánosan bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket a katolikus egyház tagjai „elkövettek a múltban és a jelenben, cselekedettel vagy mulasztással” az ortodox emberek ellen.