Makki Marie-Rose
Menetrend szerinti potyázók

A potyautazás meglehetősen elterjedt utazási forma a hazai tömegközlekedésben. Állami érdekeltségekről lévén szó az így keletkező hiányt az adófizetők pénze fedezi. A MÁV 160 milliárdos évi adósságállományát például a magyar állam rendre átvállalja, de a hiány évről évre újratermelődik, ami évi 40 ezer forintot jelent családokra lebontva.
A személyszállítás világszerte ráfizetéses üzletág, melynek elsődleges bevétele a jegyeladás, így a hiány minimalizálását többek között a hatékonyabb jegyellenőrzésektől remélik az érintettek.

Utazás egy dunántúli vonaton, jön a kalauz.
- Jó napot, a jegyeket kérem ellenőrzésre!
- Jó napot, az imént szálltam fel, szeretnék a vonaton jegyet váltani, mert zárva volt az állomáson a pénztár. Budapestig megyek.
- Lássuk csak, teljes áron az annyit tesz, hogy 592 forint.
- Ötezresem van, vissza tud adni?
- Apróban mennyije van?
- 165 forint.
- Jó, akkor adjon annyit! Megegyeztünk?!
Az ilyen és a hasonló esetek eddig mondhatni bevett gyakorlatként zajlottak országszerte a vasúti, illetve buszközlekedésben. Aki például Nyíregyháza vagy Záhony közelében vonatozik, az gyakran megtapasztalhatta, hogy a nemzetközi és hazai járatokon a kalauz csak végigmegy a zsúfolt kocsikon, és összeszedi a pénzt. Ott a dunántúliakkal ellentétben már a jeggyel utazó számít ritkaságnak. Ezzel a módszerrel kétségtelen, hogy mindenki jól jár, a kalauz vagy a buszvezető és az utas is. Kivéve persze a személyszállítással foglalkozó cégeket, melyeknek gyakorlatilag egyetlen bevételi forrása a jegyeladás. Az állami tulajdonú vállalatok állandóan termelődő gigászi veszteségét minden évben a költségvetés - az adófizetők pénze - állja.