Gyurácz Ottilia
A Corvin- zászló titka
Kovács Ibolya megdöbbentő életútja és emlékei az igazi forradalomról

1989 nyarán az ‘56-os áldozatok újratemetését Cabrero Kovács Ibolya zokogva nézte végig ausztráliai otthonában. Miután kikiáltották a Magyar Köztársaságot, a 60 éves asszony érezte, hogy eljött az ő ideje, évtizedekig féltve őrzött titkát a nagyközönség elé tárja. Felvette hát a kapcsolatot az ausztrál miniszterelnökkel és az akkori magyar kormányzó párttal, majd 34 viszontagságos év után hazahozta és kibontotta a Corvin köz világot megjárt, megpörkölődött, lyukas zászlóját, s az egykori nemzetőrnévsorral együtt átadta a hadügyminiszternek. Mindez ma a Hadtörténeti Múzeumban látható. Ibolya - akit 1996-ban érdemeiért vitézzé avattak - az 50 évvel ezelőtti és az azóta eltelt eseményekről nyilatkozott lapunknak.

Fotók: rev.hu

Nagyon fiatalon hagyta el Magyarországot. Tizenhat évesen mit élt meg a Rákosi-rezsimből?
- 1940-ben születtem Budapesten. Katonacsaládból származom, de édesapámat, aki pilóta volt, kiskoromban elvesztettem. A származásom miatt sokat szenvedtem az átkozott kommunista rendszerben. Hiába volt minden vágyam a továbbtanulás, nem engedték meg. Azt vágták gúnyosan a fejemhez, hogy „a te szüleid a múltban dőzsöltek”. 1954-ben, a március 15-ei iskolai ünnepségen kiálltam, és nyíltan megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó a magyarok ünnepén a „Párttagsági könyv” című szovjet verset elszavalni. Emiatt édesanyámat bebörtönözték tizennyolc hónapra. Fekete hajjal ment el, és megőszülve láttam őt viszont 1956. november 3-án. Akkoriban alig akadt olyan család Magyarországon, akinek valamelyik tagját ne vitte volna el, ne verte volna össze az ÁVH.
Mihez kezdett szülők nélkül? Hogyan került a szabadságharc forgatagába?
- A nagynénémhez kerültem, és 16 évesen a barátaimmal együtt vettem részt az ’56-os forradalomban. Október 23-án a villamoson utazva lettem figyelmes egy teherautóra, melynek oldalán a „ruszkik haza” felirat volt olvasható. A villamoson örömrivalgás tört ki. Este már jelen voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél akkori elválaszthatatlan barátommal, Lacival. Láttuk, ahogy a többezres tömeg éljenez, amint drótkötelet kötnek a „csizmás postarablóra”. Kis idő múlva Sztálin atyánk szobra megcsókolta a pesti aszfaltot. Ekkor valaki felmászott a csizmatalapzathoz, és a tetejére egy lyukas magyar zászlót tűzött, aminek a közepéből kivágták a gyűlölt, sarló-kalapácsos címert. A Himnusz hallatán az arcokon könny csordult le. Tudtuk, hogy elkezdődött valami.