Busa Viola
Kritikus Afganisztán jövője

Amikor Oszama bin Laden 2001. szeptember 11-én harcba küldte csatlósait, úgy tűnik, látványosan alábecsülte Amerika és a nyugati világ tettrekészségét. Most azonban, közel öt évvel a tálib rezsim megdöntése után a Nyugat egyre gyengébbnek és inkompetensnek tűnik.

Fotó: AP

2001-2002-ben általános nemzetközi konszenzus támogatta az afganisztáni tálibok hatalmának a megdöntését. A sikeres hadjáratot követően azonban az amerikaiak figyelme egyre inkább Irakra terelődött. 2004-re, amikorra a NATO tagországai beleegyeztek, hogy átveszik az amerikai haderőtől az újjáépítés biztosítását, a helyzet kezdett rosszabbra fordulni: az ópiumtermelés jelentősen megugrott, és az ország irányítása Kabulon kívül a helyi hadurak és drogbárók kezébe került. A helyzet 2006-ban sem túl rózsás: egyes szervezetek idén minden eddiginél nagyobb ópiumtermést jósoltak, s elűzésük óta a tálibok a legerőteljesebb támadásokat intézik a NATO-csapatok ellen, és egyes jelentések szerint virágzik az országban a hivatali korrupció.
Az elemzők szerint azonban kulcsfontosságú, hogy a Nyugat sürgősen „fogást találjon” az afganisztáni helyzeten, mert a kivonulás vagy a totális káosz eluralkodása kapitulációt jelentene a terror elleni harc egyik fontos frontján. Ez az afgán népet újra kiszolgáltatná egy barbár diktatúrának, az al-Kaida ismét bázisként használhatná az országot, a terrorszervezetek pedig arra a következtetésre juthatnak, hogy a tömeggyilkosságok következményeit megúszhatják, ha megfelelő ideig vereséget színlelnek, majd újra támadásba lendülnek.
A kezdeti nemzetközi konszenzus bomlásnak indult, mivel sok ország ellenezte Amerika iraki politikáját. A NATO nagy kihívás előtt áll: tagországai közül többen kapacitásuk végére értek - többek között a libanoni és iraki lekötöttségük miatt -, pedig a főparancsnokság nemrég erősítést kért Afganisztánba. A déli, Pakisztánnal határos területeken fellángoló harcokból jelenleg a britek, a kanadaiak és egy kisebb dán kontingens veszi ki leginkább a részét, a többi tagország északabbra, a viszonylag nyugodtabb területeken vállalt feladatokat. Bár jelentős NATO-erőket köt le az afgán csapatok kiképzése is, ez utóbbiak kapacitása még sok kívánni valót hagy maga után, a kabuli kormány iránti lojalitásuk pedig még kérdéses. Mivel az elmúlt húsz év során a művelt középosztály gyakorlatilag távozott az országból, kevés olyan írni-olvasni tudó személy van, aki alkalmas a parancsnoki vagy közhivatali pozíciók betöltésére.
Nem kis problémát jelent a „narkógazdaság” felszámolása. Az ópiumtermelés képviseli a fő gazdasági szektort, amelyet nem lehet addig megszüntetni, amíg harcok folynak a tálibokkal, akik korábban betiltották a kábítószer-kereskedelmet, ma viszont újrafegyverkezésük költségeit részben a drogkereskedők megvédelmezéséért kért pénzből finanszírozzák. Az ópium alapanyagául szolgáló mák termesztéséből eredő jövedelem közel évi egymilliárd angol fontot tesz ki, ami csaknem a lakosság tizedének biztosít megélhetést, az ország összjövedelmének pedig a 45 százalékát képviseli. A termés felét Kandahar, Farah és Helmand tartományok adják. Bár az afgán és a nemzetközi hatóságok több mint 15 ezer hektárnyi máktermést semmisítettek meg, az ópiumtermelés 59 százalékkal nőtt, ami a világ heroinkeresletének 92 százalékát fedezi.