Busa Viola
Nincs győztes Libanonban
Interjú Kiss Álmos Péter katonai elemzővel

Az izraeli hadsereget meglepte a Hezbollah makacs ellenállása. Fordulatot jelez ez a térség erőviszonyaiban?
- A hadviselés nem olyan egzakt tudomány, mint a matematika. Tudomásul kell venni, hogy hibák, kudarcok előfordulnak, és ettől az izraeli fegyveres erők sem mentesek. Különösen igaz ez olyan helyeken, mint a libanoni határ, ahol a fegyveres erők védelmi feladatot láttak el. Bármenynyire szeretnénk is, egy nyolcvan-száz kilométeres front vagy határ minden méterét nem lehet egyformán biztonságossá tenni. De kétségtelen, hogy Izrael fegyveres erői ma nem tűnnek olyan legyőzhetetlennek, mint 1967-ben vagy 1973-ban.

Izraeli harckocsik bevetés előtt
Fotó: AP

Mi az oka ennek?
- A folyamat a nyolcvanas évek óta tart. Az egyik ok a nyugat-európai politikai és értelmiségi elit következetes Izrael-ellenessége, amelyet az egymást követő izraeli kormányok sikertelenül próbáltak leszerelni azzal, hogy Izrael biztonságának rovására engedményeket tettek. A másik az egyetlen valamennyire megbízható szövetséges, Amerika magatartása, különösen a Clinton-éra idején: beindult az oslói folyamat, Arafat visszatért Gázába, elkezdődött a második intifáda. Ide kell még sorolnunk Dél-Libanon megszállását is: itt nem a megszállással volt a baj, hanem azzal, hogy Izrael nem tudta elfogadtatni a világgal, hogy ez egy indokolt és szükséges hadművelet.
Naszrallah sejk az elmúlt években azzal kérkedett, hogy a Hezbollah űzte ki az izraeli hadsereget Libanonból, és most is sikerrel száll szembe a megszállókkal. Ez csak propaganda, vagy tényleg így is gondolják?
- A nyilvánvaló retorika mellett tény, hogy Izrael ellenségei egyre sikeresebben alkalmazták az úgynevezett negyedik generációs hadviselés eljárásait, amelyekkel szemben a fegyveres erők tehetetlennek tűntek: tűzerejük nagyrészt hatástalannak bizonyult. A Hezbollah sikerrel vette föl a harcot Izrael ellen Dél-Libanonban, és a közel húszéves gerillaharcban visszavonulásra késztette a Közel-Kelet legerősebb hadseregét. Az első intifáda eredményeként Arafat és a PFSZ visszatért Gázába és Ciszjordániába, a második intifáda eredményeként pedig Izrael kivonult Gázából és Ciszjordánia jelentős részéből. E fejlemények következtében az izraeli fegyveres erők fokozatosan elvesztették elrettentő hatásukat. Erejük, csapásmérő képességük változatlan - de Izrael ellenségei egyre kevésbé tartanak tőlük, visszafogottságukat Izrael ellenségei gyengeségnek tartják.
Mit ért „negyedik generációs hadviselés” alatt?
- A negyedik generációs hadviselés lényege, hogy ismét megjelentek a nem állami hadviselő felek, a hadviselés szabályaival összeegyeztethetetlen eszközök és eljárások. Nincsenek világosan felismerhető frontvonalak, nincs könnyen azonosítható ellenség egyenruhát viselő katonákkal, hadosztályokkal, főparancsnoksággal, katonai infrastruktúrával, hátországgal. Mindenkit veszély fenyeget, mert a támadások célpontjai elsősorban a civilek és a civil infrastruktúra. A negyedik generációs hadviselés harcosai - elsősorban, de nem kizárólag, a terrorista szervezetek - váratlan, kiszámíthatatlan támadásokkal az élet minden területére kiható bénító rettegést és aggodalmat keltenek, és ezzel lehetetlenné teszik a polgárok normális, mindennapi tevékenységét. Bár ez a hadviselés nem az iszlám világ vívmánya, szervezési elvei sokkal jobban illenek az iszlám hagyományos hadviselési módszereihez, mint a nyugatiakhoz.
A Hezbollah támadásait az izraeli rakétavédelmi rendszer miért nem tudta elhárítani?
- Rakétavédelmi rendszert csak a nagy lőtávolságú, potenciálisan nagy pusztításra képes ballisztikus rakéták, mint a Scudok vagy az iráni Sahab-sorozat ellen érdemes és szabad létrehozni. A kis lőtávolságú harcászati rakéták, katyusák röppályája alacsony, repülési idejük rövid, gyakorlatilag lehetetlen őket a mai technológiával a célba érkezésük előtt lelőni. De nem is érdemes ezzel kísérletezni, mivel romboló erejük beépített területen elég kicsi. Ezeket a jelenleg alkalmazott módszerrel kell leküzdeni: a rakétavető járműveket kell kilőni. Izrael rakétavédelmi rendszere a Khetz-2 (vagyis Nyíl) egyébként nagyon hatékony - gyakorlatilag vezető helyen van a világon. Ám nagyon költséges is: egy bejövő rakéta megsemmisítése 1-1,5 millió dollár. Izrael jelenleg két teljes rendszerrel rendelkezik, ezek együtt harminc rakétát tudnak egy időben követni és támadni. A Hezbollah rendelkezik néhány nagyobb rakétával is, de úgy gondolom, hogy Naszrallah nem tudja beváltani fenyegetését, miszerint a támadásokat egész Izraelre kiterjeszti. A hidak lebombázásával és az állandó megfigyeléssel Izrael elég sikeresen elszigetelte a hadszínteret. Az eddig használt 112 és 220 milliméteres rakétákat is nehéz lesz észrevétlenül pótolni. Újabb, nagyobb rakétákat, tüzérséget behozni még nehezebb lesz. És kétséges, hogy Irán egy kudarcba fulladt befektetést további erőforrások mozgósításával akarna menteni.
A nemzetközi közvélemény nagy része Izraelt ítéli el a „túlzott mértékű” válaszcsapások miatt…
- Izrael megkérdőjelezhetetlen casus bellivel rendelkezik: egy szuverén ország területéről támadás érte. A támadások beszüntetéséhez szabott izraeli feltételek pedig igen mértéktartók: az elfogott katonák szabadon bocsátása, a Hezbollah eltávolítása a határról (szó sincs tehát megsemmisítésről) és a határövezetben a libanoni fegyveres erők felvonultatása.
A kánai tragédia kapcsán is látszott, hogy a világsajtó alig foglalkozott azzal, hogy a civil áldozatokkal járó csapás kiváltó oka az volt, hogy a faluból napok óta rakétákkal lőtték Izraelt. Ennyire hatásos lenne az arab propaganda?
- Az Izrael biztonságpolitikai érdekeit magyarázó, az ország ellenségeit cáfoló propaganda gyakorlatilag nem létezik. Izraelnek a kritikákra adott válaszokkal meg kellene győznie a nemzetközi közvéleményt arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll. Ezt nem látom sehol. Az információforrások megsokszorozódtak, az embereknek több idejük van odafigyelni a világ eseményeire. A radikális iszlám szervezetek számára ez óriási lehetőséget teremt: a médiumok manipulálásával az ellenség szövetségeseire, hátországára, a civilekre, a politikai döntéshozókra közvetlen hatást tudnak gyakorolni, közben szinten tudják tartani saját híveik elkötelezettségét is, új híveket tudnak toborozni, és az el nem kötelezettekben rokonszenvet ébresztenek ügyük iránt. Hihetetlen ügyességgel használják ki a modern tömegtájékoztatás lehetőségeit, és ebben óriási segítséget kapnak maguktól a megtámadott társadalmaktól vagy azok befolyásos rétegeitől is. Az európai kormányok meg sem próbálják semlegesíteni a radikális iszlám propagandát, gyakorlatilag semmilyen koordinált választ nem adnak. A közvéleményt formáló értelmiségi és sajtóelit kritika nélkül ismétli a legképtelenebb állításokat, és figyelmen kívül hagyja az ellenkező irányba mutató bizonyítékokat, agyonhallgatja a vallási motiváció szerepét. Gyakorlatilag elismeri a terrorista erőszak létjogosultságát azzal, hogy egyenlőségjelet tesz a terrorista akciók és a fegyveres erők antiterrorista tevékenysége közé.