Hetek X. évfolyam, 24. szám, 2006. június 16.

Marylin Monroe mindössze harminchat évet élt, de arcmása legalább annyira fémjelzi a huszadik századot, mint mondjuk a televízió vagy a repülőgép elterjedése. Bár soha nem tartozott Hollywood túlfizetett sztárjai közé, neve mára eggyé vált az álomgyáréval. Festett szőke hajával, nem kifejezetten anorexiás alkatával és túlfűtött érzékiségével a szexuális forradalom egyik ikonja lett. Ha élne, éppen nyolcvanéves volna az örök nőideál, aki mellesleg két dologtól rettegett a legjobban: az öregedéstől és az elmebajtól.

„Az ideális amerikai lányt testesítette meg a háború utáni időszakban - írta MM-ről egyik kritikusa -, aki lágy, láthatóan a szükség határán áll, imádja a férfiakat, naivul ártatlan, és felkínálkozik anélkül, hogy bármit is várna cserébe.” Kissé költői szavak, ám Monroe három házassága éppen amiatt ment tönkre, mert a színésznő egyre kevésbé volt ártatlan, és csak mértékkel volt önzetlen: hiába próbált odaadó feleség lenni, ha közben soha nem tett le arról, hogy ő legyen a világ leghíresebb filmsztárja. Az ellentmondás különösen utolsó, Arthur Millerrel kötött házasságában éleződött ki: három év után váltak el - egyébként ez volt Monroe leghosszabb házassága -, miután a híres baloldali író minden energiáját neje támogatására fordította, saját ambícióit feladta, és sokáig lenyelte felesége félrelépéseit - többek között Yves Montand-nal vagy a későbbi elnökkel, John F. Kennedyvel folytatott viszonyát is.
Marilyn Monroe elsődleges fegyvere erotikus kisugárzása volt - 1954-es látogatása után a Koreában állomásozó amerikai hadtest egy emberként jelentkezett nála férjjelöltnek -, de hosszú távon képtelen volt társat találni, igaz, soha nem volt házasságpárti. Sztárambíciói, önbizalomhiánya és ebből fakadó bizonyítási kényszere nyilván nem volt véletlen, különösen hogy kéthetes korától tizenhat éves koráig nevelőszülőknél vagy árvaházban nevelkedett - jórészt szigorú vallásosság és szeretetlenség közepette. „Csak azért fogadtak be, mert Los Angeles közigazgatása heti öt dollárt fizetett az ellátásomért - mondta évekkel később. - Mindig azt mondogatták, hogy maradjak nyugton, és minden semmiségért alaposan megvertek. Egyik családban sem maradtam néhány hónapnál tovább, és ezeknek az időszakoknak a végén mindig ugyanaz a sötét ruhás nő jött értem… Valami szociális munkás lehetett. Soha nem volt rajtam szép ruha, és nem voltak se babáim, se játékaim.”

Norvég származású apja egészen kis korában meghalt, anyja pedig élete nagy részét elmegyógyintézetben töltötte. Dickensi szegénység és elvetettség jellemezte Monroe gyermekkorát, kiskorától alvásproblémák gyötörték, amelyek az évek múlásával egyre súlyosbodtak. Hétévesen rövid időre anyjához került, majd annak depressziója és dühkitörései miatt - az akkor még Norma Jeane nevű lányt - árvaházba, anyját pedig gyógykezelésre vitték. Nagyanyja is idegszanatóriumban halt meg, és Monroe egész életében rettegett attól, hogy az elmebaj rajta is kiüt.
A dadogó nyolcéves kislány egyetlen szórakozása a mozi, ahová vasárnap reggelenként a nevelőszülők egész napra beültetik, hogy letudják a gondját. Sokáig rút kiskacsa, aki tizenöt évesen, egyik napról a másikra válik nőiessé, s mondhatni vonzereje révén tapasztal meg először komoly elfogadottságot. Tizenhat éves korában megszabadulnak tőle: férjhez adják. Igyekszik hagyományos jó feleség lenni a tengerész férj mellett, távházasságban. Két évre rá egy fotós fedezi fel nőies kisugárzását. Ekkor elválik, szőkére festeti a haját, és némi orrplasztika után beáll modellnek. 1946-ban, alig húszévesen ajánlják be a filmiparba, ahol sokáig csak egy lány a sok közül. Nehezen alakul karrierje a Fox versenyistállójában, s amikor teljesen leég, ’48-ban elvállal egy aktfotózást egy naptárhoz, amiből ’51-ben óriási botrány lesz. Ám ez a cirkusz indítja be karrierjét, s egyben rá is nyomja bélyegét. Örök nőideállá válik a csillogó, érzéki szőke „babanő”, akin egyébként a hollywoodi filmipar minden szakosztálya végigmegy. „Dolgozni akartam és sikeres lenni - vall erről Monroe egy interjúban. - Egy idő után rájöttem, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket egyszerűbb magánúton rendezni, mint ügynökségeken keresztül…” Joe Di Maggio baseballsztárral kilenc hónapig tart a házassága, a férfi kiszolgálja, de joggal féltékeny rá.

Vagy húsz film után Monroe igazából az ötvenes évek közepére fut be vígjátékok révén - Szőkék előnyben, Hétévi vágyódás -, de ennél többet akar: neves New York-i színészképzőbe jár, sokat tanul, megpróbál kitörni a skatulyaszerepből. Intellektuális törekvéseiben Arthur Millerrel kötött házassága is ösztönzőleg hat, eltökéli, hogy a legjobb színművész lesz. Közben elmúlik harminc, gyereket is szeretne, de sorozatban elvetél. Egyre több altató, nyugtató és alkohol segítségével forgatja filmjeit, az intellektuálisnak hitt távolságot sem szakmailag, sem privát téren nem képes legyőzni. ’59-ben nem szívesen ugyan, de még elkészíti leghíresebb komédiáját, a Van aki forrón szereti címűt, majd 1960-ban adatik meg a várva várt lehetőség: férje életrajzi darabjában, a Kallódó emberekben drámai hősnőt alakíthat. A forgatás hosszú rémálommá válik, a színésznő idegösszeomlást kap, s vele együtt majdnem az egész stáb is. A Millerrel való közös munka egyben házasságuk végét is jelenti.

Pályája során neves pszichológusok és pszichiáterek kezelik idegi alapon kiújuló depresszióját. Marilyn állandó szakmai támogatásra és biztatásra szorul, miközben mániákusan vigyáz a külsejére. Amikor nagy ritkán stabilabb a lelki egyensúlya, állítólag káprázatosan néz ki, remekül játszik, és kiváló a humora. Ám harmincnégy évesen és magányosan már teljesen gyógyszer- és alkoholfüggő, rövid ideig elmeklinikára is kerül, a pszichoanalízisben sem hisz többé. Előbb Frank Sinatra, majd a hírhedt szoknyabolond John F. Kennedy karjaiban vigasztalódik. Amikor az elnök ráun, saját fivérével, az igazságügy-miniszter Robert Kennedyvel akarja kiengesztelni Monroe-t, hogy a labilis idegzetű nő ne csináljon világraszóló botrányt a szakításból. Robert Kennedy beleszeret a színésznőbe, de hétgyerekes hívő katolikusként ő sem hagyja ott miatta a családját. Állítólag 1962. augusztus 5-én is jár nála, aznap, amikor Marilyn Monroe gyógyszermérgezésben - máig tisztázatlan körülmények között - éjszaka meghal.
Kiteljesedik a mítosz: a díva nem öregszik meg, és nem várja meg a tévékorszak tarolását Hollywood felett.