Bohács Krisztina
Olvasni önzetlenül
Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel

„A magaskultúrát nehezebb ugyan befogadni, de ezzel együtt megéri, mert más közérzetet teremt: mert megemel, mert gondolatokat ad és indukál.”

Fotó: Juhász Tamás

A 77. Ünnepi Könyvhét befejeztével kérdezem: milyennek találta a hét kínálatát? Mintegy háromszáz új könyv jelent meg, felméréseink mégis azt mutatják, a könyv súlya csökken, nem olvasunk.
- Nagyon dicséretes, hogy ilyen sok könyv jelenik meg, s hogy ilyen sok könyvkiadó van - talán kicsit túl sok is ez utóbbiból. A szépirodalom területén bőséges a választék, különösen a prózában. Az idén régi „adósságaink” közül is teljesítettünk néhányat, ez alatt a fordításokat értem. Megjelent például Vladimir Nabokov önéletrajza magyarul. Ez a könyv ugyan sokak szemében apróság, de azért emelem ki, mert Nabokov egy olyan Oroszországot ábrázol, amely eltűnt 1917 következményeként. Ráadásul kiválóan ír, szépművészi teljesítményt nyújt, igényes a fordítás is. Megjelent továbbá egy újabb Márai-regény, és még sorolhatnám. A sok könyv között azonban nemcsak szépirodalom, tanulmány és értékes gyermekkönyv van, hanem egyéb is.
Gyorsan elhallgatott, professzor úr. Mit jelentsen ez a fanyar fintor a szája sarkában?
- A sok könyv között sajnos rengeteg olyan is van, amelyeket jobb lett volna nem megjelentetni.
Mondana néhány címet?
- Hadd ne soroljak címeket… Ugye érti? Ezeket úgy is lehet sejteni. Mindezzel együtt nem olvasunk, mondják a szakemberek.
Professzor úr mennyit olvas?
- Úgy száz-kétszáz lapot naponta - persze ne feledjük, ez a foglalkozásom. Én inkább abban látom a hibát, hogy haszonelvűen olvasnak az emberek: kizárólag azt, amire nagyon nagy szükségük van.
Milyen a mai író vagy költő? Régebben egy-egy értékvilág patrónusa volt. Mit oszt meg ma az olvasóival?
- Hihetetlenül megosztott a mai magyar írótábor, de ugyanígy az olvasóközönség is, amely ráadásul még nem is olyan nagy, mint mondjuk az angol vagy a francia nyelvű közönség. Nincs egy, de akár néhány egységes értékrend sem Magyarországon. Ahogyan politikailag megosztott az ország, úgy az értékítéletben, az ízlésben is, ami azt hiszem, hányattatott történelmi tapasztalatainkból fakad.
Ön szerint meg lehet ma regényírásból vagy versírásból élni?
- Biztosan nem. Madách még úgy írta meg híres tragédiáját, hogy nem voltak megélhetési gondjai. A huszadik században már más volt a helyzet, kiváló írók gyakran újságírásra vagy egyébre kényszerültek, hogy megéljenek. Ettől szenvedtek ugyan - gondoljunk csak Kosztolányira, akinek annak ellenére, hogy kiváló cikkeket írt, nagyon fájt, hogy újságírással keresi a kenyerét -, majd aztán beletörődtek. Ugyanígy Márai is megfogalmazta, hogy ő éppen azért nem tudott egy nagy művet létrehozni, mert újságcikkeket kellett írnia… Még markánsabb példa Wallace Stevensnek, a huszadik század egyik legjelentősebb amerikai költőjének esete, aki egy biztosítási társaságnál dolgozott igen magas beosztásban, s amikor hazament, verseket írt. Tehát ez a kettősség gyakran kíséri az alkotók sorsát.
Az irodalomnak minden történelmi korban újra kellett értelmeznie saját szerepkörét és céljait. Más volt ez a kommunizmusban, más mondjuk a szabadságharc vagy a reformáció idején. Ön szerint mi az irodalom szerepe most, a huszonegyedik század elején?
- Nagyon nehezet kérdez. Az angol nyelv térhódításával és az egységesülés folyamatával minden megváltozott az irodalomban is. Ma már a nemzeti irodalmak nem olyan szeparáltak, mint régen, sokkal nagyobb az átjárhatóság. Van olyan magyar szerző is, aki áttért az angol nyelvre, mert sokkal nagyobb az angol nyelvű felvevőpiac. Ne feledje, angolul nemcsak az angolszász világban olvasnak, hanem Japántól kezdve Új-Zélandig mindenütt.
A képi kultúra erősödésével a különböző művészeti ágak kölcsönhatása és keveredése is fokozottabban érvényesül - ezt nevezzük intermedialitásnak. Legutóbb egy magyar egyetemen három előadást tűztem egymás mellé, az első a képzőművészetről, a második a zenéről szólt, és csak a harmadik volt irodalmi tárgykörű. A fiataloknak ma már képekre és hangeffektekre is szükségük van, szinte csak így lehet tanítani.
Mint Márai Sándor fő monográfusát kérdezem: mi az oka Márai hihetetlen népszerűségének nyugaton, főleg Olaszországban, az Egyesült Államokban és Németországban? S mi az oka, hogy rajta kívül talán csak Kertész Imrét ismerik még? Miért történik meg, hogy az úgynevezett „világirodalomba” más hazai szerzők kerültek be, mint akiket mi saját nemzeti irodalmunkban nagyra értékelünk? Miért nem ismerik Aranyt vagy Adyt vagy Nádas Pétert?
- A magyar irodalom hátránya pontosan az, hogy nagyon mélyen gyökerezik a magyar történelemben. Esterházy Péter Harmonia Caelestisében szerepel például a vezekényi csata, ahol több Esterházy elesett - hát ki tudja azt Magyarországon túl, hogy mi volt az a vezekényi csata? Még abban sem vagyok biztos, hogy nálunk tudják az olvasók… Márai esetében véleményem szerint három oka is lehet a külföldi sikernek. A legnépszerűbb Márai-mű nyugaton A gyertyák csonkig égnek című regény. Ennek első oka, hogy a műhöz nem kell különösebb történelmi ismeret. Szerepel benne ugyan a Monarchia - de csak annyira, amennyit elvisel a külföldi olvasó. A második, hogy nagyon jó fordító vette kezébe a regényt. Az amerikai fordító eltüntette a regény szerencsétlen belső ismétlődéseit, kellemetlen modorosságait, így jobb lett, mint az eredeti. Tanúsíthatom, óriási siker volt a londoni bemutató. A harmadik ok pedig az, hogy ma már nyugaton is sokan belátják, talán hiba volt a Habsburg Monarchia megszüntetése, csak rosszabb lett a helyzet - Jugoszlávia felbomlott, Csehszlovákia kettément, tehát a lehető legjobb megoldás volt, ami volt. Azaz a Monarchia iránti nosztalgia is segíti ennek a műnek a népszerűségét. Egyébként Máraival kapcsolatban voltam élete végén, amikor Amerikában élt. Ő sem ezt a művét tartotta a legsikeresebbnek. Tehát bonyolult folyamatok szerencsés összejátszása nyomán szeretnek meg a külföldiek egy magyar művet. Márai felértékelődött, külföldön nyilvánvalóan, de - talán épp ezért - itthon is. Ezzel szemben más szerzők leértékelődtek.
Tapasztalatom szerint a jogászok, közgazdászok és bankárok világában a hazai humán értelmiség kellemetlen létérzésekkel, mondhatnám némi bűntudattal él: talán élősködünk a valódi értékteremtők táborán? Ön hogyan látja a „nemzet napszámosainak”, íróknak, bölcsészeknek, újságíróknak, tanároknak a jövőjét? Az Egyesült Államokban és Franciaországban is aktívan tanít. Mennyiben más a humán értelmiség szerepe és megítélése nyugaton?
- Először is külföldön jobban megfizetik a humán értelmiség munkáját. Egy amerikai egyetemi tanár vagy egy művészetekkel foglalkozó ember fizetése összehasonlíthatatlanul jobb, mint a társadalom más szegmenseiben szereplőké. Félreértés ne essék, nem szerettem a szocializmust, semmiféle nosztalgiám nincsen semmi iránt abból az időből, ám véleményem szerint a tőkés rendszer túl gyorsan került vissza Magyarországra. Ebből adódóan vannak, akik nagyon ferdén értelmezik a kultúrát, azaz aminek nincsen közvetlen haszna, az nem számít. Ezt a túlzott haszonelvűséget és éretlenséget nagyon károsnak tartom, különösen ha nem szűnik meg és hosszú távon tart még. Nézze, le merem szögezni, az emberiség művelődésének legnagyobb része - ilyen megközelítésből - teljesen haszontalan volt. Vajon közvetlen haszna kinek volt Johann Sebastian Bachból? A Tamás-templomban a kantáták hétről hétre elhangzottak, ez vonzotta az embereket, ennyi. Ennek ellenére a lipcsei polgárok kötelességüknek érezték, hogy ezt a lángelmét eltartsák. Ma nincsenek ilyen zsenik, de nagyon veszélyesnek tartom az Ön által felvázolt közhangulatot.
A nyugati humán értelmiség vajon nagyobb sikerrel befolyásolja az ottani társadalmi folyamatokat, netán a politikai döntéshozatalt, mint nálunk?
- Németországban sokkal több opera van sokkal kisebb városokban, mint Budapest. Zürich körülbelül félmilliós lakosú város, mégis világszínvonalú operája van. Budapesten kétmillióan élnek, mégsem tudunk egyetlen operaházat sem eltartani, és állandó vita tárgya, hogy még kevesebb előadás legyen… Pedig a pallérozott lakosság sokkal jobb döntéseket hoz, és árnyaltabban látja és alakítja még a politikai jelenségeket is. Sajnálom, hogy hazánkban a magas- és a népszerű kultúra közötti szakadék egyre tágul, az olló nyílik, s a magaskultúra egyre marginálisabb és egyre drágább, mondhatni egyre megfizethetetlenebb lesz.
Milyen érvek szólnak amellett, hogy a magaskultúrára nagyobb szükségünk lenne, mint amit mondjuk a televízió közvetít?
- A magaskultúrát nehezebb ugyan befogadni, de ezzel együtt megéri, mert más közérzetet teremt, mert megemel, mert gondolatokat ad és indukál. A huszadik századi magasirodalom csak kevesek számára létezik. Pedig aki nem olvas magaskultúrát, az szükségszerűen igénytelen ember lesz.