Több mint száz országból mintegy húszezer keresztény jött össze az elmúlt
napokban Los Angelesben, hogy megünnepeljék az egyháztörténelem egyik
legjelentősebb újkori eseményének, a pünkösdi-karizmatikus mozgalom
elindulásának százéves évfordulóját.
A felvonulással, zászlókkal, rezesbandával, tapssal, tánccal és hangos
énekléssel egybekötött megemlékezéssorozaton a keresztények a Szentlélek
látványos "látogatására" emlékeznek, amely azóta szinte minden földrészen és
nemzetben az egész világon elterjedt. A világ ma legdinamikusabban fejlődő
keresztény irányzata ugyanis ebből a városból, az Azusa utca 312. szám alatt
álló, egykor istállóként üzemelő házból indult hódító útjára 1906 áprilisában.
A vallástörténészek által "Azusa utcai ébredés"-ként aposztrofált események
egyik főszereplője Frank Bartleman volt. Az amerikai fiatalember a
századfordulón már hosszú ideje imádkozott azért, hogy Isten látogassa meg
nemzetét egy friss, az Egyházat megújító tűzzel. Amikor 1904 tavaszán eljutottak
hozzá az egész városokat megmozgató walesi ébredés hírei, Bartleman úgy érezte,
hogy nem várhat tovább, eljött a cselekvés ideje. Civil állását hátrahagyva a
walesi ébredésről szóló kis irományokat kezdett el osztogatni, melyek több
embernél is lelkes fogadtatásra találtak. Közülük szervezte Bartleman első
imacsoportját, akikkel immár együtt imádkoztak a Szent Szellem egy újabb
kiáradásáért.
Ahol elkezdődött: Los Angeles, Azusa utca
Ugyanebben az időben egy fiatal afroamerikai prédikátor, William Joseph
Seymour nekiindult, hogy a Texas állambeli Houstonban felkeresse ott élő
rokonait. Itt csatlakozott egy fekete protestáns gyülekezethez, melynek később a
pásztora is lett. Nem sokkal Seymour érkezése után Houstonba költözött egy neves
evangélista, Charles F. Parham is, aki a megtérésről, megszentelődésről, isteni
gyógyulásról, a próféciákról és a Szent Szellem különböző megnyilvánulásairól
kezdett tanítani. Parham négy évvel korábban már betöltekezett Szent Szellemmel,
azonban ez az élmény ekkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt. A korábban
súlyos himlő következtében egyik szemére megvakult Seymour rendszeres látogatója
volt az evangélista istentiszteleteinek és tanóráinak. Jóllehet a faji
megkülönböztetésről szóló, akkoriban életben lévő törvények miatt csak a
folyosón foglalhatott helyet, és hangosan egyáltalán nem imádkozhatott, mégis
minden alkalommal ott volt az előadásokon. Parham később feljegyezte, hogy
William Seymour olyan erősen koncentrált az igehirdetésekre, hogy emlékezetből
bármelyik üzenetet szóról szóra képes volt elismételni. Bár a
Szentlélek-keresztséget ebben az időben még nem tapasztalta meg, erőteljes
stílusa és buzgó lelkesedése miatt nem sokkal később meghívást kapott
Kaliforniából, egy Los Angeles-i gyülekezettől. Az eredetileg csak egy hónaposra
tervezett vendégmisszió ötletét azonban egy váratlan esemény teljesen
felborította.
William Seymour és felesége, Jennie
Három nap és három éjjel
Seymournak az újjáteremtésről, hitből való gyógyulásról és a
Szentlélek-keresztségről szóló üzeneteit a vendéglátó lelkész néhány napig bírta
csak elviselni. Ekkor egyszerűen lelakatolta a gyülekezeti házat, mondván, hogy
oda Seymour többé nem teheti be a lábát. Mivel maga Seymour sem volt még ekkor
birtokában az újszövetségi apostolok által megtapasztalt képességnek, többen nem
tartották hitelesnek üzenetét.
Seymour és egy kisebb csoport továbbra is rendszeresen összegyűlt imádkozni és
Istent dicsérni. Egy ilyen alkalommal, 1906. április 9-én váratlan dolog
történt: miután a fekete pásztor imádkozott érte, egy Edward Lee nevű férfi
betöltekezett Szentlélekkel, és elkezdett egy számára idegen nyelven beszélni.
Aznap este tartottak még egy istentiszteletet, ahol Seymour pásztor az Apostolok
cselekedetei könyvének második fejezetéből arról a részről prédikált, amikor a
Jeruzsálemben Jézus mennybemenetele után összegyűlt hívők "megteltek mindnyájan
Szent Lélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek (Szellem) adta
nékik szólniuk". További hat ember szólalt meg ekkor egy számára addig
ismeretlen nyelven, köztük Jennie Moore, aki később William Seymour felesége
lett. Miközben ezen az új nyelven énekelt, Jennie - aki soha életében nem
játszott hangszeren - odaült a zongorához, és kísérni kezdte az éneklőket.
Néhány nappal később, április 12-én, egy végigimádkozott éjszaka után, hajnali
négy órakor maga William Seymour is megkeresztelkedett Szent Szellemben, és
elkezdett új nyelveken szólni.
Egy szemtanú, Emma Cotton később így idézte fel a Bonnie Brae utcában
történteket: "Három nap és három éjjel kiabáltak. Az emberek jöttek
mindenhonnan. Másnap reggelre már nem lehetett a ház közelébe jutni. Akik
beléptek, azonnal a földre estek az erő hatása alatt, és az egész város
felbolydult. Addig kiáltoztak, míg a ház alapjai szó szerint szétrepedtek, de
szerencsére senki sem sérült meg. Az alatt a három nap alatt sokan azok közül,
akik csak kíváncsiságból jöttek el, megkapták a Szentlélek-keresztséget, a
betegek meggyógyultak, és a bűnösök ott helyben megtértek, ahogy beléptek."
Valóban többször előfordult, hogy a már korábban az Egyesült Államokba emigrált
orosz, örmény és más nemzetiségű kíváncsiskodók hirtelen a saját anyanyelvükön
hallották az evangéliumot, és ennek hatására sírva előrementek, és átadták a
szívüket Jézus Krisztusnak. Megtörtént, hogy a helyi tűzoltóság is kivonult,
miután többen lángokat véltek felfedezni a ház tetején. Egy arra sétáló
fiatalember pedig később elmesélte, hogy az egyik összejövetel során a házból
kitóduló tömeg hangosan megprófétálta a néhány nappal később San Franciscóban
bekövetkezett pusztító földrengést.
A Los Angeles-i pünkösdi vezetők
Azusa utca 312.
Az ima-összejövetelekre özönlöttek az emberek. Miután az egyik alkalommal az
ajtó előtt tartózkodó nagy tömeg alatt leszakadt a tornác, új hely után kellett
nézni. Így esett a választás egy korábban istállóként és csűrként üzemelő,
háromszintes épületre az Azusa utca 312. szám alatt, Los Angeles belvárosában.
Az ekkorra már kisebb gyülekezetté nőtt keresztény közösség átköltözött a közel
ezerötszáz főt befogadni képes épületbe.
Néhány napon belül a Los Angeles-i sajtó is értesült az Azusa utcában zajló
szokatlan eseményekről. Az újságírók egy része tömeghisztériaként igyekezett
bemutatni a kétségkívül szokatlan összejöveteleket (lásd keretes írásunkat egy
korabeli beszámolóról), mégis egész Amerikában, majd hamarosan Európában is
szárnyra kapott a hír, hogy Isten ereje elkezdett működni egy kis kaliforniai
csoportban. Ezrével érkeztek ezután a látogatók, ki kíváncsian, ki
szkepticizmussal, mások pedig óriási éhséggel a szívükben. Férfiak és nők,
gyerekek és felnőttek, szegények és gazdagok, feketék, fehérek, ázsiaiak, művelt
emberek és analfabéták özönlöttek az összejövetelekre.
Az Azusa utcai ébredés egyik résztvevője, A. C. Valdez később így emlékezett
vissza a látottakra: "A színpadon egy fekete férfi ült két egymásra helyezett
fadoboz mögött. Azok voltak a pulpitusa. Néha, ahogy Seymour a fejét lehajtva
imádkozott, teljesen eltűnt a dobozok mögött. ... Az Azusa Utcai Misszióval
kapcsolatban engem minden lenyűgözött - különösen az ima- vagy >>váróterem<< az
emeleten. Rendszerint száz vagy még több fekete, barna és fehér ember várakozott
ott a Szent Szellemre, imádkozva. Botok, mankók és megfeketedett pipák tucatjai
voltak felhalmozva a falak mentén. Sokszor a mennyei erő hullámokban söpört
végig a >>várótermen<<, és az emberek imával, hálaadással és dicsérettel
kiáltottak fel, miközben a Szentlélek betöltötte őket. Az összejövetelek
rendszerint éjfél utánig, egészen kora reggelig húzódtak el. Az órák csak
perceknek tűntek. A dicsőség egy-egy hulláma után az emberek nyelveken
imádkoztak, aztán egy szent csöndesség szállt a helyre, majd egy imakórus vette
kezdetét olyan nyelveken, melyeket soha nem hallottunk azelőtt. Sokan
elterültek, vagy leborultak a földre, miközben a Szentlélek felhője vette körül
őket, és az Úr látomásokat adott nekik. A várakozás alatt sokszor Jézusról, az ő
megtisztító véréről és a Szent Szellemről szóló dalokat énekeltünk. A versszakok
között mennyei zene töltötte be a termet, és többször zokogni kezdtünk."
Az 1906-os kaliforniai ébredés egyik legnagyobb jelentősége kétségkívül a
feketék és fehérek között feszülő ellentét megszűnése volt. Frank Bartleman
(képünkön), a mozgalom egyik krónikása így fogalmazott: "A színek közötti
határvonalat elmosta a vér." Bartleman természetesen a Megváltó vérére utalt,
mint ami segített túllépni az etnikai korlátokon. És valóban: a Los Angeles-i
Azusa utcában bőrszínre, nemre, korra vagy képzettségre való tekintet nélkül a
keresztények egységben tudták Istent dicsőíteni.
A következő három évben mintegy harmincöt országból érkeztek pásztorok,
lelkészek és "laikus" keresztények ezrei, hogy visszatérve saját hazájukba,
megújult lelkesedéssel hirdessék az evangéliumot.
Öt kontinens, egy szellem
A Los Angeles-i ébredés nyomán elindult pünkösdi-karizmatikus mozgalom ma
világméretekben közel hatszázmillió főt számlál, és a kereszténység irányzatai
között ma a leggyorsabb ütemben növekszik. Ma már mind az öt kontinensen
megjelentek a folyamatosan zajló ébredési hullámok, melyek közvetlen vagy
közvetett módon, de mind-mind az Azusa utcai ébredésből nőttek ki. A huszadik
századi "újhullámos" kereszténység híres egyéniségei, Istennek olyan híres
szolgálói, mint Smith Wigglesworth, Kathryn Kuhlman, Oral Roberts vagy Lester
Sumrall, kivétel nélkül nagy jelentőséget tulajdonítottak a Szentlélekkel való
találkozásnak.
A pünkösdi ébredés azonban nem csak a keresztény világot formálta át.
Felszabadult, örömteli dalaival forradalmasította az egész zenei világot: a
gospel- és blueszenét csakúgy, mint a jazzt. Kimutatható hatása volt a rockzene
kialakulására is: Elvis Presley, akinek az apja prédikátor volt, számos pünkösdi
gospelt és karizmatikus spirituálét énekelt pályafutása során. ( Hetek, 2000. december 30.) A huszadik század egyik
legjelentősebb egyháztörténeti eseményeként számon tartott pünkösdi ébredés
éppúgy hatással volt a táncművészetekre, mint a filmipar különböző területeire
is.
Elvis Presley