Répás László
Júdás újratöltve

Amint erre a sajtóban megjelent beharangozásából számítani lehetett, a húsvét előtti héten a széles nagyközönség is megismerkedhetett egy sokáig elveszettnek gondolt kézirat tartalmával, amely az 1970-es években az egyiptomi sivatag homokjából került elő egy papiruszkódex lapjain. A kézirat - szerzőjének állítása szerint - titkos beszámoló arról a kinyilatkoztatásról, amelyet Jézus Iskariótes Júdásnak adott át három nappal pészach ünnepe, vagyis húsvét előtt, vagy rövidebb címén Júdás evangéliuma. Mint erről lapunk is beszámolt ( Hetek, 2006. február 10.), a szöveg publikálását megelőzően olyan előzetes híresztelések láttak napvilágot, miszerint a 3-4. századból származó kopt nyelvű kézirat hatására még a Vatikán is kész újragondolni Jézus árulójának megítélését, mivel a szöveg új megvilágításba helyezi Jézus és Júdás kapcsolatát, és felfedi, hogy valójában Júdás csak Jézus kérését teljesítette, amikor elárulta Mesterét.

Mario Roberty, a Maecenas Foundation vezetője a kéziratról készült fotóval. Homályos és zavaros Fotó: AP

A kézirat szövegének mintegy ezer papirusztöredékből való helyreállítását és angolra való fordítását végző tudóscsoport tagjai elmondták, hogy mind a régészeti, mind pedig a nyelvi-szövegtani vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a kézirat i. sz. 250-340 között keletkezett, és egyértelmű rokonságban áll az 1940-es években Nag-Hammadiban talált, szintén kopt nyelvű, gnosztikus tartalmú kódexekkel. A most bemutatott, Nag-Hammaditól nem messze előkerült kódexen, az úgynevezett Júdás evangéliumán kívül három iratot őrzött meg. Mindenesetre elmondható, hogy sem a Nag-Hammadiban megtalált gnosztikus könyvtár, sem pedig ez a kódex egyetlen, a kereszténység által egyetemesen elfogadott bibliai iratot sem tartalmaz.

A belső Krisztus felszabadítása

Az úgynevezett "elveszett evangélium" tartalmi értékelésének homlokterébe mégis az az egyetlen momentum került - valószínűleg a National Geographic Society tudatos koncepciójának megfelelően -, hogy a Júdás evangéliuma alternatívát kínálhat azzal a hagyományos Júdás-képpel szemben, amelynek kialakulásáért - mint arra a szakértők szintén siettek rámutatni - elsősorban a négy evangélium és a többi újszövetségi irat szerzői tekinthetők felelősnek. A szöveg egyéb tartalmi összefüggéseire sem a bemutató, sem az ennek kapcsán megjelent kommentárok nem derítenek fényt, az átlag újságolvasót és televíziónézőt abban a jóhiszemű tudatban hagyva, hogy az irat újszerűsége kimerül abban, hogy tisztázza Júdás árulásának mozgatórugóit, holott egy újonnan felfedezett, huszonhat oldalas "evangélium" bizonyára jelentős történeti és teológiai tanulságokkal szolgálhat, például alkalmat adhat arra, hogy az általa vázolt koncepciókat összevessük az eddig ismert bibliai világképpel, illetve az Újszövetség által vázolt Jézus-portréval. A beszámolók azt az egyetlen mondatot idézik a műből, amely szerint Jézus így szólt tanítványához: "De te mindegyiküket [a többi apostolt] felülmúlod majd, mert feláldozod az embert, aki ruhaként borít engem." Ehhez többnyire hozzáteszik, hogy itt Jézus "testének porhüvelyéről beszél, amelyből kiszakadva végre felszabadulhat a valódi Krisztus, a bennünk lakó isteni lény". Első pillanatban a gyanútlan nézőnek talán nem tűnik a fenti mondat furcsának, és lehet, hogy nyugtázza, hogy valóban, miért ne mondhatott volna ilyet egyik tanítványának Jézus. Ám ha tüzetesebben szemrevételezzük a fenti kijelentést és a hozzá fűzött kommentárt az újszövetségi iratok fényében, akkor tűnnek csak föl azok bibliai világnézettől markánsan idegen vonásai.
Először is Jézus saját emberi testéről János evangéliumában nem ruhaként, hanem templomként beszélt, amelyet Isten a keresztre feszítése után három nappal fel fog építeni. Tehát Jézus nem kívánt a testéből, mint egy börtönből kiszabadulni, hanem a feltámadása után is igényt tartott rá, olyannyira, hogy feltámadása után is jóízűen falatozott tanítványaival a Galileai-tenger partján. Az újszövetségi írások az emberi testet a Szent Szellem templomának tekintik, amely a feltámadásra és Isten dicsőségének hordozására lett rendelve. Másrészt Jézus az Újszövetség írásai szerint nem arról beszélt, hogy másvalaki áldozza fel Őt, hanem - ugyancsak János evangéliuma szerint - a testét Ő maga adja a világ életéért, s ez szöges ellentétben áll a Júdás személyét a megváltás áldozópapjává magasztosító irat állításával. Harmadrészt, Jézus nem különböztette meg magát emberi mivoltától, mintha egy szellem volna, aki emberi testben jár-kel a földön, hanem éppen hogy gyakran nevezte magát Emberfiának, akinek áldozata valóban az üdvterv része; árulójával kapcsolatosan pedig így szól Máté evangéliumában: "De jaj annak, aki az Emberfiát elárulja, jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!" Nem is beszélve a mondatot kommentáló, kissé "bulvárteológiai" megnyilatkozásról, amelyet akár idézőjel nélkül lehetne közölni a New Age posztkeresztény szemléletét propagáló bármely életmódmagazinban.
Ha az egyetlen, a műből nyilvánosan idézett mondat arra a következtetésre juttatja a Bibliát is forgató olvasót, hogy itt nem egyszerűen Júdás alakjának és szerepének, hanem éppenséggel Jézus Krisztus alakjának az Újszövetség, sőt a teljes Biblia szemléletétől gyökeresen eltérő átalakításáról, sőt meghamisításáról van szó, akkor a Júdás evangéliuma teljes, rekonstruált szövegének áttanulmányozása meggyőz minket arról, hogy egészében összeegyeztethetetlen a Biblia, az Ó- és Újszövetség bármely írásának felfogásával is; és amelynek az összes kapcsolata a keresztény hitnek már a 2. század elején alapjaiban egységes, írott kinyilatkoztatásával abban merül ki (lásd keretes írásunkat), hogy szerepeltet egy Jézus nevű személyt, akinek ebben a műben is tizenkét tanítványa van, és közülük egyet Júdás Iskariótesnek hívnak, aki Mestere kérésére elárulja őt. A szöveg többi része egyrészt gnosztikus kozmológiai mítoszokat közvetít, az apokaliptikus irodalomból jól ismert paneleket használ, másrészt pedig a 2-3. századi keresztények ellen írt blaszfémikus pamfletnek tekinthető.

Washingtoni kiállítás Júdás evangéliumáról. Más Jézust hirdet

Júdás mint kedvenc tanítvány?

Nézzünk ezekre néhány példát. A Jézus nevű személy kineveti a tanítványok pészachi imáját (egyébként az egész szövegben végig cinikus velük szemben), majd az ima címzettjét, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét az ő (sic!) Istenüknek nevezi. Péter hitvallásának a Máté evangéliumából ismert leírásának mintegy antitéziseként Júdás áll fel, hogy megvallja, hogy Jézus valójában "Barbelosz (sic!) halhatatlan birodalmából való". A Júdás hitvallásában szereplő Barbelosz a Biblia egyetlen könyvében sem szerepel, viszont Irenaeusz egyházatya, Lyon püspöke említést tesz róla. (Irenaeusz álláspontjáról lásd keretes írásunkat.) Válaszul a történetben szereplő Jézus külön Júdásnak kifejti a tanítványok Istenénél magasabb rendű "királyság titkait". Egy későbbi jelenetben pedig a tizenegy tanítványt mint az emberi nem generációinak legnagyobb eltévelyítőit mutatja be, akik egy bukott és gonosz szellemi lény, vagyis a világ teremtőjének végül pusztulásra ítélt művéhez asszisztálnak; szemben Júdással, aki végül "megvilágosodott" tette révén eléri a legfelsőbb szférákba való belépés jogát, noha sok időn át lesz kitéve a többi félrevezetett tanítvány és követőik gyalázkodásának.
Ezzel szemben Jézus mind a négy evangélium szerint maga imádkozik a pészachi vacsorán, a János evangéliumában pedig a tanítványok Istenét a saját Atyjának és Istenének nevezi, akihez vissza fog térni feltámadása után.
A helyenként töredékességén túl is meglehetősen zavaros, homályos szövegből mindenesetre nem a hagyományos Júdás-kép vagy Jézus és Júdás kapcsolatának újraértelmezése bontakozik ki, hanem sokkal inkább egy, a többi evangéliumi beszámolótól teljesen idegen, más Jézus képe. Vagy ahogyan az Asbury Teológiai Szeminárium egyik kutatója fogalmazott a The New York Times hasábjain: "A dokumentum semmit nem mond a történeti Jézus, illetve Júdás személyéről, de annál többet mond olyan emberekről, akiket már saját korukban is eretneknek tartottak."