Lakcímkártya beszerzése a cél, elindul tehát a dolgozó hétköznap reggel a
kerületileg illetékes okmánysági irodába. Sorszámot is kap, mely szerint a
várakozók száma: 2. Kezdésnek nem is rossz, addig kicsit belenézünk az újságba.
Aztán amikor hátulról előre, majd elölről hátulra megvagyunk minden betűvel, a
másfél órás várakozástól kicsit kábán, behívnak a 4-es ablakhoz.
Mogorva ötvenes nő ragadja el a papírokat, kimérten tájékoztat, gépel,
nyomtat, majd átadja a kártyát. A kliens agyában tisztul a köd, érdeklődéssel
forgatni kezdi a lapocskát: ni csak, milyen szép, színes valami... Hirtelen
összerezzen: Netán van valami probléma? - harsog az ügyintéző. Dehogy, bokázás,
gyerünk a kijárat felé. Napközben viszont kiderül, a kártya adatai hibásak.
Telefonhívás az ügyintézőnek, aki nem tétovázik: Jöjjön vissza holnap! Mi az,
hogy önnek még van munkahelye? Talán én menjek magához? Másnap, nyitás előtt
ismét az okmányirodában toporog a munkavállaló. Végre megkezdődik az
ügyfélfogadás, és a már ismerős, de még reggeliző hivatalnok teli szájjal közli:
nincs soron kívüli kiszolgálás! Várjon szépen a sorára, különben sem ő az első,
miért nem jött korábban? Az ügyfél dönt: beszélni akar az iroda vezetőjével.
Beszéljen! - vonja meg vállát a hivatalnok, és újabb katonát kap be. Amikor a
felettes 20 perc múltán sem jön elő a számkódos, idegeneknek tilos a "bemenés"
feliratú ajtó mögül, a recepciós megszánja a kivert ügyfelet. Elveszi a rosszul
kiállított kártyát, iratokat, s közli vele: jöjjön vissza holnap, addig
megcsinálják. Mikor másnap - immár harmadízben - áll az állampolgár az ügyintéző
előtt, az fölényes mosollyal nyújtja át az új okmányt, miközben felszólítja:
Lesz szíves rendesen ellenőrizni az adatokat, mielőtt átveszi!
Vigyázzállás, arccal az unió felé!? (Budapest, 2006. április) (MMR)