Négy éve e lap hasábjain még a látványkampány újdonságáról értekeztem, és benne arról, hogy "a hosszú szövegek helyét programtézisek veszik át". Alig tanultuk azonban meg, mi is az a bizonyos látványkampány, máris itt az újabb (2006-os) variáns: az akaratkampány.
Akarjuk vagy sem, a politika az elmúlt tizenhat évben öles léptekkel halad a programoktól a személyekig, vagy másképpen: az "észalapú" politikától az "érzelemközpontú" politika felé. Antall József médián "kívüli" személyiség volt, mint ahogy az egész magyar rendszerváltó elit hasonlóképpen volt ezzel. Mindannyian hittek abban, hogy a diktatúra utáni világ a "racionális ész" nevében berendezhető a demokrácia üdvös, új kellékeivel. Az 1998-as választási kampány már részben másról szólt, de igazából a váltás 2002-ben következett be.
A választók szemében a
vezérek testesítenek meg
mindent, a pártok ellen-
ben szinte semmit
1998-ban még volt valamiféle egyensúly programok és személyiségek között, 2002-re azonban csak a személyiségek maradtak. Mára azonban már nekik is csak egy részük: beléptünk az akaratok korába.
Mit is jelent tehát az akaratkampány? Mindenekelőtt egy ismételten új szituációt. Az elmúlt években a nagyérdemű alaposan hozzászokhatott ahhoz, hogy a politika lényegében a médiában zajlik, nem több és nem is kevesebb amolyan vizuális élménynél. A pártok az elmúlt fél évtizedben mindent megtettek azért, hogy a lehető legfrissebbek legyenek a médiumokban. Igazán attraktívak voltak: székházak előtt, de a tó vizében, meg cirkuszban is tartottak sajtótájékoztatókat. A választók megismerhették a legújabb eljárásokat, kitanulmányozhatták, hogy mi van a pártok tarsolyában. És
- a vaskos programok után - a látványpolitikába is beleuntak volna. Mára a politikai vezetők akarata maradt.
Ezzel persze nem valamiféle negatív kritikát mondtam, még ha netán annak is tűnik. Gyurcsány és Orbán versenye akaratok küzdelme, melyik akarat gyűri le a másikat. Réges-rég senkit nem érdekel, hogy mit is mond az MSZP vagy a Fidesz. Ezek a pártok első embereik akaratához képest lényegében mellékszereplők. A választók szemében a vezérek testesítenek meg mindent, a pártok ellenben szinte semmit. A politikai verseny soha nem látott mértékben két vezető személyiség
- a szó szoros értelmében vett - személyiségversenye. Érdemes tehát egy kicsit elidőznünk ennél.
Más és más oka van annak, hogy ezek az akaratok mind a két nagy politikai táborban minden mást maguk alá gyűrnek.
A Fidesz esetében arról van szó, hogy Orbán Viktor egymaga pótol egy kiépült és versenyképes infrastruktúrát. Orbánból (a kilencvenes évek második felére) akkor lett első számú vezető, amikor a jobboldal még félkész állapotban volt, és a baloldal személyi állományához képest kategóriákkal impulzívabb és tehetségesebb vezető volt hivatva helyettesíteni a jobboldalon mutatkozó egyéb kolosszális hiányosságokat. Ha valaki figyelte március 15-én Borókai Gábor beszédét, akkor emlékezhet, mire utalok. Az Orbán-kormány volt szóvivője, ma a Fidesz holdudvarának képviselője arról beszélt, hogy a jobboldal intellektuális értelemben messze nincs készen, sőt kifejezetten gyenge állapotban van. Orbán személyisége és akarata az
- tehetjük hozzá -, ami "felülemelkedik" ezeken a hiányosságokon.
Az MSZP esetében éppen ellenkező történetről beszélhetünk. Itt meglehetősen erős a szervezeti-infrastrukturális háttér, ellenben mindig roppant gyenge volt a vezetési kapacitás. Horn és Medgyessy
- ezt gondolom még fanatikus baloldaliak is elismerik - hosszabb távon nem lehettek volna Orbán esélyes riválisai.
Valaminek történnie kellett. Gyurcsány belépésével egy hosszú ideje vajúdó probléma végére került pont. Az MSZP és a baloldal részegységekre töredezett, platformok és irányzatok viaskodtak egymással, mindennemű egységtörekvés nélkül. Gyurcsány személyisége és változtatási akarata egy csapásra kimozdította a baloldalt tetszhalotti (gondoljunk csak 2004 nyarára) állapotából.
De a két, eltérő okokból bekövetkező változásnak komoly ára is van. Mert egyfelől valóban örülhetünk annak, hogy a politikát immár Magyarországon is kiváló intellektuális és szónoki képességű, érzelmekre is hatni képes, azaz: ízig-vérig politikus vezetők testesítik meg. Ha meggondoljuk, ez
- tizenhat év demokrácia után, amelynek nagy részét szürke politikai vezetők fémjelezték
- nem is olyan kis teljesítmény. Az ár azonban szintén nem csekély: Orbán és Gyurcsány lényegében egyszemélyes mércéivé is váltak a mai politikának. Mérőszámok, etalonok, normák, akik épp ebbéli minőségükben ki is válnak a politikai mezőnyből. Szinte nincs határa, gátja politikai szerepléseiknek. Posztmodern akaratkoncentrációjuk minden egyéb történést fölülír.
S ezzel a jelenséggel függ öszsze az egész politikai közélet minden rezdülése. Mert nyilvánvaló, hogy ha vannak kőkemény akaratok ("én ilyen és ilyen országot képzelek el magamnak"), akkor minden korábbinál nagyobb tökélyre fejlesztődnek a lehetetlenítő és lejárató iparág korábban kisüzeminek tetsző módszerei. Ha ugyanis akaratkampány van, akkor ennek kísérőjelensége az ellenfél vezére akaratának, illetékességének állandó vitatása, megnyilvánulásaik permanens kivesézése. Ezekre a kivesézésekre pedig jönnek a viszontkivesézések, szóvivői és egyéb nyilatkozatok, hosszú és tömött láncolatban, mindig ugyanúgy és soha semmilyen érdemi következménnyel.
Lényegében tehát egy új kihívás jelenik meg eben a 2006. évi kampányban. A politikai vezetők már nem pártjuk első számú vezetőiként, hanem
- "függetlenített" akaratukkal - valami teljesen külön szféraként mutatkoznak a választók előtt. Az egész választási gépezet kizárólag őket szolgálja, minden lépésük azért történik, hogy megmutassák előttünk akaratukat.
A világ mint (miniszterelnöki és miniszterelnök-jelölti) akarat és képzet
- mondhatnám, utalva a 19. század nagy filozófusára, de inkább azt mondom, hogy az akaratpolitikusokkal eljutottunk a demokrácia egy új szakaszába, amelyet én populáris (nem populista!) demokráciának neveznék. Bármennyire is nem szeretjük ugyanis, az akaratpolitikusokat és az akaratkampányt valamiképpen a szélesebb tömegigények teremtik meg. A tömegigények, amelyek nem tudják követni a politika boszorkánykonyháiban zajló és egyre professzionálisabb szaktudást igénylő folyamatait. Az egyre tájékozatlanabb, a politikát egyre nehezebben követő mindennapi választó számára az akaratát rendkívül populárisan és érzelmekre hatóan kinyilvánító politikai vezér marad az egyetlen támasz. "Látom, hiszem, akarom"
- mondja Gyurcsány Ferenc egyik plakátján. Hát valahogy így...
Lassacskán a "régi" látványpolitika (nem beszélve a programpolitikáról) megmarad a kispártok "luxusának". n