Hetek - X. évfolyam, 12. szám, 2006. március 24

Fehéroroszországban a múlt hétvégén szavaztak, Ukrajnában pedig március 26-án lesznek általános választások. Az előbbi nem hozott változást: Alekszandr Lukasenko lett az ország elnöke, immár harmadszor, az ukrajnai szavazás azonban alaposan átrendezheti a politikai helyzetet.

A hivatalos adatok szerint Lukasenko az állampolgárok 82,6 százalékának bizalmát élvezi. A második helyen az ellenzéki Alekszandr Milinkevics végzett hat (!) százalékkal, az utána következő jelöltek még ennyit sem értek el.
Az elsöprő győzelem a szovjet időket idézi, amikor csak egyetlen párt jelöltjére lehetett szavazni; már csak ezért is gyanús az aktív voksolók rendkívül magas száma. Ennek ellenére nem kétséges, hogy mégiscsak Lukasenko a győztes, aminek több oka is van. Először is az Oroszországgal államszövetségi kapcsolatban álló Belorusszia, ha nem is európai mércével mérve, de viszonylag stabil országnak számít szociális és gazdasági értelemben, és ezt a stabilitást nyilván minden állampolgárának érdeke megőrizni. Már csak a szomszédos Ukrajna példája miatt is, ahol a "narancsszínű" forradalom óta nem lett jobb az életminőség, mindössze a vezető elit cserélődött le. Ráadásul Belorussziában nem voltak hangos, a felső vezetők korrupt ügyeivel kapcsolatos botrányok, ellentétben Ukrajnával, ahol ilyenre jócskán akadt példa mind a forradalom előtt, mind utána.
Lukasenko győzelmének másik oka az lehet, hogy határozottan tudott védekezni, nem törődve azzal, vajon mit szól erre a "demokratikus világ" - ráadásul olyan taktika segítségével, amely már a szovjet időkben nagyszerűen bevált. Nem sokkal a választások előtt a belorusz titkosszolgálat, amelyet stílszerűen azóta is KGB-nek neveznek, egy "nemzetközi összeesküvést" leplezett le, melynek főszereplőiként a hazai ellenzéket, valamint grúz kémhálózatokat nevezte meg. Előbbit azzal vádolták, hogy a választások napján tüntetést akar szervezni, melynek során bombarobbantást is tervez, hogy halottakkal és sebesültekkel gerjesszen zűrzavart a tömegben. A KGB videón be is mutatta az elfogott "spionokat". A litván és ukrajnai grúz diplomaták feladata pedig az exit-pollok meghamisítása lett volna.

A botrányt csak tovább fokozta Mihail Szakasvili grúz elnök, aki szintén egy "színes forradalom" útján jutott hatalomra. Szakasvili ezért az ilyenfajta rendszerváltások elszánt szószólója, és mint a diktatórikus rezsimek leleplezője, beszédet intézett a belorusz néphez, gyakorlatilag a fennálló rendszer megdöntésére buzdítva. Ez pedig elég szokatlan egy szintén a Független Államok Közössége (FÁK) kötelékében álló államtól, mely utóbbi éppen a "puha elszakadás" céljával alakult a Szovjetunió széthullása után. Szakasvili mintha csak alátámasztotta volna a KGB vádjait, és ezzel még nagyobb aktivitásra, valamint a jelenlegi rendszer védelmére sarkallta a belorusz polgárokat.
Bizonyára nem elhanyagolható tényező lehetett azonban az emberek hatalomtól való félelme is. Két nappal a választások előtt a KGB vezetője, Sztyepan Szuhorenko szigorú (egészen a halálbüntetésig terjedő) büntetéseket helyezett kilátásba az ellenzékieknek, ha azok kivezénylik híveiket az utcákra, és ott valamiféle rendbontást - netán terrorcselekményeket - merészelnek szervezni. Erre jegyezte meg egy orosz újságíró, hogy a belorusz terminológiában úgy tűnik, azonos elbírálás alá esik az "ellenzéki" és "terrorista" fogalma. A Financial Times pedig Lukasenkónak az ellenzékhez címzett szavait idézi: "Azoknak, akik barikádra akarnak mászni, úgy behúzunk, hogy azt sem tudják majd, honnan jött az ütés."
A fenyegetések ellenére mégiscsak akadtak Minszkben olyanok, akik demonstrálni mertek. A beszámolók szerint először másfél ezer, majd öt-, később tízezer ember gyűlt össze. Az ellenzéki vezetők húsz-harminc ezres tömeget emlegetnek, míg a hivatalos források mindössze háromezerről tudnak. Egy azonban biztos: Belorussziában nem volt forradalom. Bár az ellenzék szerint Lukasenkóra a hivatalos adatokhoz képest mindössze feleannyian (45 százalék) szavaztak, Milinkevicsre pedig ötször többen (30 százalék), ez még mindig nem elég a rendszerváltáshoz.

Ami Ukrajnát illeti, itt minden jóval bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb - ezért érdekesebb is. Ahogy Julia Tyimosenko exminiszterelnök fogalmazott, a küszöbön álló parlamenti választás gyakorlatilag amolyan második elnökválasztásként is felfogható. Ebben van igazság, ugyanis a narancsos forradalom után életbe lépett politikai reform értelmében az ukrán elnök elveszíti eddigi hatáskörének kilencven százalékát. Tyimosenko igényt tart a miniszterelnöki posztra, igaz, vannak információk bizonyos megállapodásról közte és az elnök között, melynek értelmében egyfajta kompromisszumként megelégedne a parlament elnöki tisztségével is. Ukrán elemzők szerint viszont, amennyiben politikai ambíciói nem találnak megfelelő teret, képes lenne felborítani a jelenlegi választást, és új, előrehozott elnökválasztást követelni.
A választások aláásásának lehetőségét a másik nagy rivális, Viktor Janukovics sem tartja kizártnak. Egyik kampánygyűlésén kijelentette: amennyiben pártja "nem lesz megelégedve" a választások eredményével, úgy lehetséges, hogy tiltakozó megmozdulásokat szervez majd.

Maga a kormány intenzív harcba kezdett a lehetséges csalások visszaszorítására. Március 18-án Juscsenko bejelentette: máris több mint ötven, ezzel kapcsolatos vádemelés született. Az ukrán belügyminisztérium hatvanezer dollár jutalmat ígért azoknak, akik tudomást szereznek hamis szavazócédulák előállításáról, és segítenek a leleplezésben.
Március 19-én közvetítette az ukrán tévé a két fő rivális, Viktor Juscsenko és Viktor Janukovics pártjának vitáját. Mint emlékszünk, az előző választásokon Janukovics győzelmét kérdőjelezték meg Juscsenko hívei, és a kijevi országgyűlés, a Rada az utca nyomásának engedve elrendelte a harmadik forduló megrendezését. Janukovics pártja akkor is, most is a NATO-ba való belépés helyett inkább Oroszországgal készül jobb kapcsolatot kiépíteni, míg Juscsenko NATO-párti. Így hát a választások eredménye rendkívül fontos mind a Nyugat, mind Oroszország számára.