Hetek - IX. évfolyam, 50. szám, 2005. december 16

Magyarországon becslések szerint egymillió alkoholbeteg él, a rendszeres kábítószer-használók száma pedig a több százezret is elérheti. A szenvedélybetegek gyógyítása óriási kihívás, amelyben bevallottan kevés a sikerélmény. A veszprémi Alkohol-Drogsegély Ambulancia noszlopi rehabilitációs otthonában járva közelebbről is megnéztük, hogyan küzdenek a függőségek ellen betegek és szakemberek.

"A nyolcvanas években, középiskolásként ittam először mákteát, 1998-ig nem is tudtam lejönni róla" – kezdi történtét a harmincas évei közepén járó Szabolcs, aki grafikusként dolgozott – ameddig bírt. "Eleinte a tea és a nyugtatók stabilizálták az érzelmi állapotomat, az ötleteimet így sokkal jobban meg tudtam valósítani. Később azonban ugyanahhoz a hatáshoz egyre több drogra volt szükségem, attól viszont beájultam. Évek alatt odáig jutottam, hogy már se anyaggal, se nélküle nem tudtam dolgozni" – meséli Szabolcs. Többszöri sikertelen rehabilitáció után úgy döntött, egyedül próbál leállni. Bezárkózott a lakásába és három hónapig ki sem mozdult. "A barátnőm segített, de így is szörnyű volt. Iszonyú fájdalmaim voltak, azt hittem, azonnal leszakadnak a végtagjaim, a csontomról meg lejön a hús. Úgy éreztem, mintha nem lenne rajtam bőr, és az idegszálaim csupaszok lennének. Nem tudtam aludni, ömlött rólam a víz, hasmenésem volt, hánytam, görcsök és rémálmok gyötörtek" – emlékszik vissza. A fiatalember végül is leállt, és újra tudott dolgozni, úgy tűnt, rendeződött az élete. Ám a szabadság csak néhány évig tartott. "Problémák adódtak a párkapcsolatomban, amiket nem tudtam rendesen feldolgozni. Tavaly karácsonykor egy haverom odaköltözött hozzám, ő ajánlotta, hogy szedjek egy kis Metadolt meg speedet. Nem kellett volna" – folytatja Szabolcs, aki két hónap alatt teljesen visszacsúszott. Ekkor döntött úgy, hogy a rehabilitációt választja.

Pesti Lajos, a több intézményt – köztük a noszlopi rehabilitációs otthont – is működtető veszprémi Alkohol-Drogsegély Ambulancia elnök-igazgatója azt mondja, a szenvedélybetegekről soha nem lehet azt mondani, hogy gyógyultak, legfeljebb tünetmentesek. "Volt olyan alkoholista páciens, aki tizenöt év absztinencia után esett vissza. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ahogyan a festők haláluk után válnak naggyá, a szenvedélybetegeknél is az életük végén derül ki, hogy valóban meggyógyultak-e" – magyarázza a szaktanácsadó, aki mintegy húsz éve foglalkozik alkohol- és drogbetegekkel. Szerinte hazánkban a függőségek nagy számának egyik fő oka, hogy nincs igazán kultúrája a stressz és a lelki sérülések feldolgozásának. "Magyarországon egymillió alkoholbetegről szoktak beszélni, de kíváncsi lennék arra, hogy rajtuk kívül vajon hányan szednek rendszeresen nyugtatót vagy altatót."

A harmincöt éves Tamást mohamedán vallása "orientálta" a drogok irányába. "Tizennyolc évesen tértem át iszlám hitre, amelyben a szertartások részét képezi a hasisszívás is. Nem váltam függővé, mégis úgy érzem, ez közrejátszott abban, hogy később droghoz nyúltam" – állítja. A fiatalon élsportoló – futballkapus – Tamás huszonöt évesen egy házibulin használt először kábítószert. Kilenc éven keresztül volt heroinista, mellette ivott és gyógyszereket is szedett. "Igyekeztem mindezt civilizáltan csinálni, este ittam, hajnalban pedig szúrtam, így napközben tudtam dolgozni" – mondja. Tamás egy ideig saját produkciós irodát működtetett, majd mikor az tönkrement, a BKV-nál helyezkedett el, ahol középvezetői pozícióig vitte. A "médiavilágban" szerzett tapasztalatai alapján egyébként állítja, "ott az emberek 60 százaléka él valamilyen droggal, anélkül nem is lehetne ép ésszel kibírni". A fiatalember a történtek ellenére sem kritikus saját vallása felé. Azt mondja, Allah büntetése, hogy függővé vált, amiért nem volt elég erős.

Pesti Lajos szerint a hazai állapotokon csak ront, hogy az alkoholizmussal kapcsolatos "hagyományaink" mellett már a drogfogyasztásnak is van kultúrája, ráadásul mindkettővel kapcsolatban a társadalom jelentős részében van egyfajta elfogadás vagy közöny. "Pedig a szenvedélybetegségek súlyos károkat okoznak. Ha csak a dolog anyagi oldalát nézzük: a kiesett munkaórák és a gyógyításra költött összegek milliárdokkal rövidítik meg az állami költségvetést" – emeli ki a szakértő. A függőségek orvoslását nehezíti, hogy a szenvedélybetegek többsége meg van róla győződve, hogy szabad ember. "A hozzánk kerülő alkoholisták legtöbbször azt mondják, nekik nincs gondjuk az itallal, bármikor abba tudják hagyni. Persze ez nem igaz, de számukra ez igazán csak akkor derül ki, ha szétesik a családjuk, vagy az egészségi állapotuk jelentősen megromlik" – mondja Pesti Lajos.

János harmincöt éves korában kezdett inni családi problémák miatt, ám ez a "megoldás" csak rontott a helyzeten, negyvenévesen elvált. "Gépkocsivezetőként dolgoztam, így a szigorú ellenőrzések miatt csak műszak után ihattam: egyből bedobtunk két sört, majd irány a kocsma. Ott megittam ötször két deci vörösbort, egy litert pedig hazavittem és otthon szopogattam el" – meséli János. A férfi nem törődött bele az állapotába, összesen tizennégy alkalommal volt elvonókúrán – ám minden alkalommal visszaesett. "Legjobb eredménye" három év absztinencia volt, de ezek a szesz nélküli időszakok egyre rövidültek. "Ha már két-három napig nem ittam, remegés meg epilepsziás roham jött rám, ráadásul már műszak előtt is innom kellett egy fél litert" – mondja. Több mint másfél évtizedes kálváriája után Jánost – a lányai és a testvére ösztönzése mellett – az vitte rá a komolyabb rehabilitációra, hogy az orvosok azt mondták neki, ha így folytatja, nem sok ideje van hátra.

A huszonhét férőhelyes noszlopi férfi "rehabházban" jelenleg huszonhárom személyt gondoznak, a jelentkezőket egy évre veszik fel. Az első két hónap az úgynevezett izoláció: a beteg nem telefonálhat, nem írhat és nem kaphat levelet, sőt még tévét sem nézhet. "Teljesen el kell választanunk őket attól a környezettől, amiben eddig éltek, ha ezt valaki nem tudja vállalni, kevés az esély a sikerre" – mondja Pesti Lajos. A kezelés központi eleme az úgynevezett munkaterápia: az otthon lakói szigorú munkarendben végeznek elsősorban mezőgazdasági munkát, télen pedig szőnyeget fonnak. Érsekné Czirfusz Mária, az otthon vezetője hozzáteszi: a munka által betegeik egyrészt megszokják a rendszerességet, elkezdik újra értékelni magukat, másrészt nincs idejük azon rágódni, hogy vajon hol is rontották el az életüket. Az otthon hároméves működése alatt voltak olyanok, akiknek sikerült helyreállniuk, de mindkét szakember beismeri, hogy ez a kisebbség, és a szenvedélybetegek – pszichikailag egyébként megterhelő – gyógyításában kevés a sikerélmény.