Sebestyén István
Mi az ábra?

Színtelen, szagtalan – gáz. Stílszerűen talán így lehetne összefoglalni a Hetek által megkérdezett karikaturisták véleményét a mai magyar közéletről. Ők azok, akik a "mindent tudó" elemzők éleslátásával, de a halandó számára is megragadható módon értelmezik és kommentálják a mindennapok történéseit. A profizálódó "teflonpolitikusok" világában, a magas botrányingerküszöb és az általános érdektelenség mellett azonban egyre nehezebb a dolguk.

Három másodperc – egy karikatúra üzenetének legfeljebb ennyi idő alatt kell "átmennie". Ha a tantusz később vagy egyáltalán nem esik le, a rajz rossz. A kívánt hatás eléréséhez a grafikusi tehetség és a humorérzék mellett témaérzékenységre is szükség van: meg kell érezni, "mi van a levegőben", mi az, ami "ütni fog". A rendszerváltás környékén felbukkant, ma középkorú karikaturista generáció képviselői úgy látják, tehetségekből továbbra sincs hiány, viszont a (politikai) közélet olyan mértékben silányul el, hogy a dolguk egyre nehezebb.

Marabu – többek között a Népszabadság és a HVG karikaturistája – azt mondja, a kilencvenes évek első fele volt a "hőskor". "Akkoriban a politikusok óvatlanabbak voltak: őszintén mertek beszélni, voltak elszólások. Ma már egyéniségek sincsenek, mindenki az előre egyeztetett paneleket nyilatkozza az előre egyeztetett tematizáló sajtótájékoztatókon. A valódi dolgok a háttérben zajlanak" – osztja meg tapasztalatait Marabu, aki szerint a "masszából" csak a két nagy párt vezére tűnik ki. Úgy érzi, már az emberek sem mutatnak őszinte érdeklődést a politika iránt, mert csalódtak benne. Még a korrupciós botrányok is csak akkor válnak érdekessé, ha elérik az egyre magasabb ingerküszöböt. "Annak idején az is téma volt, és lehetett belőle rajzolni, ha valaki mondjuk a minisztériumból hazavitt egy garnitúra téligumit. Ma ehhez több százmilliót kell lopni" – mondja. Marabu egyre fárasztóbbnak érzi a munkájához szükséges politikai tájékozódást, bár megjegyzi, ebben az is közrejátszhat, hogy őt mindig is jobban motiválta a képregénykészítés. "A kétpólusúvá vált politikai világban ráadásul kínosan kell ügyelni arra, hogy elkerüljük a pártosság vádját, ami leszűkíti a mozgásteret és elveszi a munka játékosságát. Persze az ember továbbra is csinálja a dolgát, hiszen ez a hivatása, de attól tartok, hogy az eredeti, jó értelemben vett hülyéskedés időszaka már letűnt" – jegyzi meg.

"Hol van már Torgyán, Csurka vagy Dénes János?!" – teszi fel a kissé nosztalgikus kérdést Pápai Gábor. Persze nem biztos, hogy az említett politikusok mindenkiben nosztalgikus hangulatot ébresztenek, de kétségtelen, hogy – mint a jelenleg a Népszavának dolgozó karikaturista mondja – a műfaj hazai képviselői számára személyük, tevékenységük valóságos aranybányát jelentett. "Emlékszem, Dénes János mindig, mindenhol szerepelni akart. Gondoltam, segítek neki: egy ideig minden karikatúrámba belevettem, ha odaillett, ha nem. Aztán egyre több Dénes János szerepelt a rajzaimon, és a szokást átvette Jokó Csaba barátom is. Egyszer?, de hatásos poén volt" – meséli Pápai, aki messzemenőkig egyetért Marabuval abban, hogy azóta egysíkúvá vált a hazai közélet. "Az önmagukat adó közéleti szereplők helyett most profi teflonpolitikusaink vannak, nehéz velük bármit is kezdeni" – fogalmaz a karikaturista. Megjegyzi: annak idején többször is megesett, hogy politikusok felháborodva tiltakoztak egy-egy rajz miatt – bár ezek a "visszajelzések" már főszerkesztői szinten elakadtak –, ma viszont már nincsenek ilyen próbálkozások. "Teljesen szabadon dolgozhatunk, de úgy tűnik, kevesebb vizet is zavarunk. Sajnos" – mondja Pápai Gábor.

Németh György, a DélMagyarország című vidéki napilap karikaturistája szintén arról számolt be, hogy korábban "nagyobbat szólt" egy-egy jól eltalált rajz. "1989-ben a rövid élet? Déli Naplóban címlapon jelent meg egy rajzom, amelyen Kádár gondolkozó pózban ült a 301-es parcellán, ahová az '56-os mártírokat hantolták el. Ezt követően engem egy ideig munkásőrök kísérgettek, a karikatúra pedig elkezdett önálló életet élni: Szegeden ezer példányban nyomtatták ki, és fénymásolatban terjesztették, egyszer még nekem is kínáltak egyet ötven forintért... Később, 1994-ben, Temesváron láttam újra egy politikai tüntetés plakátjaként" – emlékszik vissza Németh György. Szerinte ma már nem lehet ekkora hatást elérni karikatúrával, kisebbet azonban igen. "Egyszer háborogva hívott fel egy olvasó, hogy >>te büdös kommunista, hogy rajzolhattál ilyet<<. Pár perc múlva újra csörgött a telefon, és a vonal túlsó felén valaki azzal kezdte: >>te büdös jobboldali...<< Akkor tudtam, hogy jól sikerült a rajz" – mondja Németh György. Úgy véli, ma a politikusok profibbak annál, hogy tiltakozzanak egy karikatúra miatt – megteszik helyettük a bigott pártemberek. Hozzáteszi, természetesen szabad kezet kap a rajzok elkészítéséhez, de azért van egy tabu: a lap fő hirdetői nem szerepelhetnek negatív összefüggésben egyetlen karikatúrában sem.