Móricz Zsigmond: Erdély I–III.

Móricz nagy trilógiája a 17. századi Erdélyről nem csupán történelmi regény egy izgalmas, drámai korszakról a vallásháborúk korából, hanem a magyarság két nagy alaptípusát, lelki karakterét mutatja be gyönyörű archaikus magyar nyelven. 

Báthori Gábor, a korabeli Casanova katolikus fejedelem a világot akarja meghódítani, Tündérkertet akar Erdélyben létrehozni, de csak pusztulást, rombolást, nyomort hoz, míg maga is rútul el nem vész. Bethlen, a példás férj, szerető apa, jó gazda módjára szeretettel nyúl az országhoz, és protestáns hitével épít, gyarapít, létrehoz. Nem a nagy szavak, de a nagy tettek embere, és Erdély valóban kivirágzik, szellemileg, erkölcsileg, anyagilag egyaránt. 
A regény egyik lélektani csúcspontján Bethlen Gábor a következőképpen elmélkedik: 
„Nagyapáink idejében a tavaszban prédikáltak, a nyárban énekeltek, kint a mezőn, Isten szent színe előtt. Most az urak, csak az urak gyűlnek össze, hogy titokzatos esketéssel titokzatos harcokra készüljenek… Visszatérítik - azt mondják - a nyájakat az aklokba… Mi volt az a hitújítás? Nem is volt újítás… jött a tiszta értelem, mint a tavaszi áradás, mintha a felhők elmennek, a napfényesség. Olyan volt, mint mikor megduzzadnak a vesszők, és rügyek fakadoznak a száraz ágakon… átsuhogott az ige a lelkeken, az embereknek megnyílt a szeme. Nézd csak, milyen egyszerű dologról van szó: A nagyapáink egyszer csak rájöttek, hogy nem tudnak latinul, s amit a pap a templomban énekel, nem értik… Ennyi az egész…” (Erdei L. Tamás)