Szlazsánszky Ferenc, Földvári Katalin
A nemes cél összehoz

- Amikor az előző kormány elveszítette a választásokat, érthető módon meglehetősen letört volt a táboruk. Kivéve az akkori miniszterelnök feleségét, aki állítólag elismerte, hogy számára ez öröm, mert visszakapja a férjét. Most Ön jár hasonló cipőben. Szóval, kinek drukkol 2006-ban? 
- Az országnak! És ebből következik, hogy a férjemnek is drukkolok. Egyébként nekem most is van férjem, igaz, egy kicsit hektikusabb lett az időbeosztásunk. 

Dobrev Klára: „Felelősséggel tartozunk saját magunkért” Fotók: Hetek

- Miként éli meg azt a hullámzást, hogy az egyik nap például Laura Bushsal teázik, másnap viszont durva magánéleti támadásokkal szembesül bizonyos lapok címoldalán? 
- Szerintem az ember egy idő után megtanul ezzel együtt élni. Persze, vannak olyan kritikák, amelyek napokig zavarnak, mert azt keresem, mennyi az igazságtartalmuk, mennyire jogosak. De tudom azt is, hogy vannak olyan támadások is, amelyek szinte automatikusan jönnek, ezért az ilyen cikkek vagy mondatok egy percig se maradnak meg bennem. A hullámzást, kellő szervezéssel, viszonylag jól tudom kezelni. Ha a nap végén azt tudom mondani, igen, ma is tettem valami fontosat, az kárpótol. 
- Mennyire tudatos, hogy szerepvállalásával, tevékenységével a férje politikai szereplését is segítse? 
- Szerintem egy közszereplőt ugyanúgy segíti az élet minden területén a felesége vagy a férje, ahogy mondjuk egy iskolaigazgatót segíti a felesége vagy férje. Vannak dolgok, amiket otthon megbeszélünk, és vannak programok, amelyeken közösen veszünk részt. Azt hiszem, a házastársak életük nagy részét közösen élik meg. Ami konkrétan az én szerepléseimet illeti, Magyarországon még nem alakult ki olyan elvárás, nem született olyan kézikönyv, amelyből kiderülne, hogyan kell egy miniszterelnök feleségének viselkedni, ezért ez leginkább egyéniség kérdése. Én korábban is aktív voltam, bár nem pontosan ugyanazokon a területeken, ahol most, és azt hiszem, a jövőben is aktív maradok. 
- Miniszterelnöknéként komoly szakmai célokat tűzött ki: egészségmegőrző programokat népszerűsítenek például. Fel tudna állítani egy olyan napirendet, amit ennek szellemében jó szívvel javasolni tudna? Kezdődjön, mondjuk, reggel 6-kor. 
- Másik oldalról közelíteném meg a kérdést. Mindegyikünk napirendje eltérő, és egyikkel sincs semmi probléma. Azt szoktam azonban mondani: naponta átlagosan legalább húsz olyan döntést hozunk, ami érinti az egészségünket. Lépcsőn megyünk vagy lifttel? Teát iszunk vagy sört? Csipszet rágcsálunk vagy almát, kólát iszunk vagy vizet és narancslét? Lerogyunk a tévé elé, amikor hazaérünk, vagy járunk egy kört a gyerekkel, lemegyünk vele focizni vagy társasjátékozunk, és még sorolhatnám. Ha ebből a napi húsz döntésből csak tizenegyet jól hozunk meg, már nagyon sokat lehet elérni. Szó sincs arról, hogy az ember nem rogyhat le néha a tévé elé, vagy nem majszolhat el egy szelet csokoládét! Inkább egyfajta tudatosságról szól ez a történet, ami ma még talán sokak életéből hiányzik. 
- Miért éppen a mellrákszűrés témakörében vállal aktív szerepet? 
- Kezdjük azzal, hogy miért pont a rák. Most először hirdetett a kormány nemzeti rákellenes programot, ilyen eddig nem volt kormányzati szinten. Azért a rák, mert a magyar halálozási statisztikában a második helyen szerepelnek a rákbetegségek. Első helyen az infarktus és az agyvérzéses betegségek állnak - hála egészségtelen életmódunknak -, viszont a rákbetegség az, amivel kapcsolatban Magyarországon a legtöbb félelem és tévhit él az emberekben. Nem tudják még elegen például, hogy jó pár olyan rákbetegség létezik, ilyen a mellrák, a prosztatarák, a méhnyakrák, amely megfelelő szűrőprogramokkal nagyon jól megelőzhető és kezelhető, tehát nem halálos. 

- Idén már az ötödik alapítványi sétára került sor. Az első négynek volt valamilyen igazolható hatása? 
- Az elmúlt négy évben ugrásszerűen nőtt a szűrésen résztvevő nők aránya. Huszonöt-harminc százalékról indult, és mostanra hatvan százalék körül járunk. Ez óriási előrelépés. És ebben Nancy Brinkernek, az akkori amerikai nagykövetnek nagyon komoly szerepe van, hiszen ő indította el a mozgalmat. Ráadásul a mellrák-szűrés nyomán a többi rákszűrésen való részvétel is nőtt. Érdekes tapasztalat, hogy a prosztatarákszűrést is a nők felé kell kommunikálni, ugyanis az esetek hihetetlenül nagy többségében a nő az, aki elküldi a férjét, apját, fiát, testvérét, barátját a szűrésre. 
- Mivel a dohányzás is szerepet játszik a rákbetegségek kialakulásában, hadd mondjunk egy brutális példát. Az egyik dohánygyártó cég tanulmányt készített a cseh kormány számára, amelyben feketén- fehéren kimutatták, hogy ha visszaszorítanák a dohányreklámokat, és a lakosság elkezd egészségesebben, ebből fakadóan hosszabb ideig élni, az megrendítheti az ország gazdaságát, mert nem tudnak annyi embert eltartani. Magyarul: az államnak sem érdeke a túl sok hosszú életű ember. 
- Szerintem ez elképesztően nagy ostobaság. Minden állam alapvető érdeke, hogy versenyképes legyen. Egy ország versenyképességét ma már - különösen Európában, ahol nem nagy nyersanyagkészletek felett ücsörgünk - az emberek versenyképessége határozza meg. Ez pedig két tényezőtől függ: az egyik az oktatás és képzés színvonala, a másik az egészségi állapot. Ráadásul a kiadásaink túlnyomó többsége egészségügyi kiadás, ami egészséges életmód esetén fel sem merülne, inkább olyan tényezők játszanak szerepet, mint a táplálkozás, a mozgás, a stresszkezelő képesség. Minden ország elementáris érdeke, hogy képzett és egészséges állampolgárai legyenek, mert ilyen polgárok tudnak létrehozni nagyobb gazdagságot, több adóbevételt. 
- Többször említette az amerikai civil mozgalmakat jó példaként. Mire gondolt?
- Ami engem nagyon megfogott Amerikában, azzal együtt, hogy eltérő kulturális és társadalmi hagyományokra épül, hogy ott szinte minden egyes ember tudja, hogy rá is hárul valamilyen feladat a közösség érdekében. Épp a mostani amerikai látogatáson ellátogattunk egy Martha’s table, vagyis Márta asztala elnevezésű karitatív intézménybe. Laura Bush vitt el oda, azért mert ő is ott dolgozik és segít. Ruhaadományokat fogadnak el és osztják szét szegények és rászorulók között, naponta készítenek meleg ételt, szendvicseket, gyerekeknek szerveznek programokat, nyári táborokat, vagyis összetett a tevékenységi körük. Amikor beléptünk az ajtón, az egyik legnagyobb amerikai áruházlánc, a SafeWay vezérigazgató-helyettese fogadott minket fehér főkötőben, fehér köpenyben, mert éppen az ő napja volt, ugyanis hetente 2-3 órát ott tölt és ő vágja föl a zöldséget a leveshez. Úgy gondolom, amikor az ember nem egyszerűen lakója egy helynek, hanem egy közösségnek is a része, akkor felelősséget is érez azért a közösségért. Adományozni nem csupán annyit jelent, hogy az ember átutalja a fizetése egy részét vagy az adója egy százalékát, hanem a munkaerejét, az idejét, a kapcsolatrendszerét, az eszét, a tehetségét vagy a szorgalmát is adományozza. Ez a mentalitás hihetetlenül fontos. Magyarországon is azok a civil szervezetek vagy közösségek tudtak sikereket felmutatni, ahol ilyen „adományokat” gyűjtenek. Az Egészséges Településekért Alapítvány, amelynek most az irodájában ülünk, éppen azt tűzte ki célul, hogy ilyen közösségi, tehát közös munkán alapuló programokat támogasson. 
- Mennyire látja jelenleg elterjedtnek ezt a fajta mentalitást Magyarországon?
- Órákig tudnám sorolni a bátorító példákat. Egy éve látogatjuk sorra a magyarországi településeket, és számos olyan ötlettel, javaslattal találkoztunk, amelyekkel a helybéliek képesek lettek volna akár a négy sarkából kiforgatni a világot. Pedig kis dolgokról van szó. Borsodbótán például, amely egy pici és ráadásul hátrányos helyzetű település, három számítógépterem van, mivel az ottani polgármester és az iskolaigazgató összefogott, és minden lehetőséget megragadnak a település érdekében. Vagy említhetnék egy másik települést Szabolcsban, ahol kilencvenöt százalékos a mellrák-szűrésen résztvevők aránya, ami elképesztően magas arány. És ami a legfontosabb, hogy ez a dolog nem egyszerűen a mellrákról szól. Mert ha képesek összefogni ebben az ügyben, akkor már más ügyekben is képesek erre, legyen szó akár a szegény gyerekek támogatásáról, akár oktatási programról vagy mondjuk parlagfűirtásról. Az emberek szeretnek együtt lenni, értelmes dolgokat tenni. Nagyon sokszor nem is pénz kell ehhez, hanem egy kis motiváció, néha egy-egy jó szó vagy odafigyelés vagy a jó példa. 
- Tapasztalatai szerint hogyan viszonyul egymáshoz az emberek anyagi helyzete és az adományozási kedve?
- Tíz évvel ezelőtt még csak elvétve lehetett olyan embert vagy céget találni, aki adakozott volna. Mára azonban a magyar tulajdonú cégek többet adakoznak, mint a külföldiek. És az adakozást nem úgy kell elképzelni, hogy csak egy nagyvállalatnak vagy egy nagyvállalkozónak lehet elég pénze arra, hogy adni tudjon. Adakozónak számít az az apuka is, aki mondjuk egy faluban hétvégenként beültet öt gyereket az autójába és átviszi őket a szomszéd településre focimeccsre. Támogató az az anyuka, aki a helyi néptánccsoport ruháit megvarrja, vagy az a nagymama, aki elmegy az általános iskola napközis táborába és keni a szendvicseket, vagy a helyi zöldséges, aki ehhez a paprikát, a paradicsomot adja. Az Egyesült Államokban nagyon jól működnek azok a programok, melyek arról szólnak, hogyan lehet az embereket egy jó cél érdekében ötvencentes, egydolláros támogatásra buzdítani. 
- Hogyan lehet összefogni az embereket egy olyan magyar valóságban, amelyben úgy tűnik, mintha két részre lenne szakítva az ország?
- E tekintetben is nagyon jó tapasztalataim vannak. Amikor értelmes dolgokról beszélünk, lásd például egészséges életmód, a gyerekeink egészsége, akkor nincs nyoma ennek a megosztottságnak, nincs baloldali meg jobboldali egészséges gyerek, nincs baloldali meg jobboldali kóla vagy csipsz. 
- Azért ettől Ön még az MSZP- SZDSZ-kormány miniszterelnökének a felesége marad… 
- Nagyon sok helyen jártam az országban az elmúlt egy évben, és mindenhol szívesen fogadtak politikai meggyőződéstől függetlenül. Aktívan segítem a Gyermekmentő Alapítvány munkáját, amely politikára való tekintet nélkül segíti a hátrányos helyzetű gyermekeket. Ennek keretében a hétvégén lovas ügyességi versenyt rendeztünk fogyatékos gyerekek számára: az egyik házigazda Lévai Anikó, a másik házigazda én voltam. 
- Korábban úgy tervezte, előbb dolgozni fog, később alapít családot, és harmincöt éves korára lesz egy gyereke. Igaz, az élete másképp alakult, de elméletben tartja még ezt az álláspontot? 
- Az élet is így hozta és a véleményem is megváltozott. Álláspontom szerint egyébként nincsenek modellek, amiket mindenkinek követnie kéne. És ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy szeretném-e azt, hogy csak egy gyerekem legyen, azt felelném, hogy nem, mind a négyet szeretném!