Csingár Edit
Mit (t)együnk?

Szinte nem múlik el olyan nap, hogy a hírekben ne találkoznánk egy újabb élelmiszerbotránnyal, fertőzött vagy rossz minőségű áruk lefoglalásáról szóló hírrel. Bizonyára minden olvasónkban felmerült már a híradások kapcsán a következő kérdés: vajon mit is eszünk? A fogyasztók egy része szinte azonnal rávágja az általa már megfogalmazott, és mostanában egyre inkább meggyőződésévé vált választ: szemetet! De valóban igaz ez az állítás? Ennek kívánunk utánajárni cikkünkben. 

Hazai vásárló egy áruházban. A magyar áruknak itthon is lenne piaca Fotó: MTI

A kelet-európai emberekben sokáig élt egy rendkívül pozitív kép a nyugati élelmiszerek minőségét és csomagolását illetően. Amikor az uniós csatlakozásnak köszönhetően megnyíltak a határok, és beözönlöttek a külföldi termékek, egyre inkább kiderült, hogy a magyar termékek gyakran jobbak. A hagyományosan szigorú és máig életben lévő magyar biztonsági elvárások ugyanis csak a hazai termelőkre és gyártókra vonatkoztathatók, a külföldiekre nem - utóbbiakon csak az EU-s elvárások kérhetők számon. Az ilyenformán kitágult uniós keretek között tehát a jelenlegi feltételek mellett hatóságilag nehezen befolyásolható kereskedelemről van szó. Ennek megfelelően most kissé kaotikus helyzet uralkodik. Az alábbiakban megszólaló szakértők szerint egy, a mainál hatékonyabb biztonság- és minőség-ellenőrzési rendszer mellett a fogyasztók megfelelő tájékoztatása révén lehetne kedvezően befolyásolni a hazai élelmiszerpiacot. 

Elsőbbségadás kötelező?

A 2004-ben történt uniós friggyel megnyíltak az uniós országok ajtói a magyar áruk számára, ám a mi ajtóink is kitárultak a többi uniós ország termékei előtt. Ennek hatására a magyar bevásárlóközpontok elkezdték ontani a jobb-rosszabb minőségű „külföldi” termékeket, míg sokan úgy érzik, a magyar élelmiszer- és agráripar termékei mintha nem találnák meg a kijáratot. Az újonnan felállt áruforgalmi helyzetre azonban egyszerű a magyarázat, a probléma egyrészt egyszerű számtani okokra vezethető vissza: egy ország termékei huszonnégy országéival szemben, ez sajnos nem az előbbi győzelmét sejteti. 
Mindezek ellenére egyre inkább tapasztalható a növekvő igény és kereslet a magyar áruk iránt, részben a magas minőségük és sajátos ízviláguk miatt, másrészt mert a génmanipulálás terén egyelőre teljesen tiszta vidéknek számítunk. Dr. Biacs Péter, a Magyar Élelmiszerbiztonsági Hivatal nemrégiben leköszönt elnöke kérdésünkre elmondta: a kedvezőtlen minőségi és biztonsági változás csak Magyarország belpiacán érzékelhető, a külpiacunkon - vagyis a kiáramló termékeinket fogadó piacon - egyre sikeresebbek vagyunk. Biacs szavaival élve azonban a hazai fogyasztók piacán megvert minket az unió. Ezt a szakember azzal magyarázza, hogy a magyar gyártók és a kormányzat is egyelőre nem fogta fel, hogy a belföldi piacon az eddig előtérbe helyezett minőség helyett a fogyasztók elkezdtek az ár alapján dönteni, amit a külpiacról érkező gyártók garantálnak, ám a megszokottnál alacsonyabb minőség mellett. A megoldás szerinte az lenne, ha egyrészt a belpiac igényeinek megfelelő, fogyasztóbarát csomagolású és kiszerelésű, olcsóbban előállítható árukat gyártanának, másrészt tudatosítanák a fogyasztókban, hogy a magyar áru jó, minőségi, s hogy miért hasznos, előnyös számukra annak a fogyasztása. 

Biztos, ami biztos?

Visszatérve a biztonság kérdéséhez, a hazánkban szaporodó élelmiszerbiztonsági botrányok felvetik a biztonsági rendszer vizsgálatának szükségességét is. Az élelmiszer-biztonság kérdése ma már az unió más országaiban is aktuális, ennek köszönhetően az Európai Unió a közelmúltban az Élelmiszer-biztonság című projektjének részeként egy több országra kiterjedő kutatást végzett. Ebben többek között a magyar élelmiszerbiztonsági rendszer hatékonyságát vizsgálta, valamint összehasonlította azt más tagországok rendszerével. Dr. Vári Anna, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a kutatás összegzéseként lapunknak megerősítette, hogy a magyar élelmiszerbiztonsági helyzet problémája többtényezős: a hatóságokra, a biztonsági rendszerre és a fogyasztói magatartásra vezethető vissza. A magyar élelmiszer-biztonságért felelős rendszer átláthatósága gyenge, a döntések gyakran a társadalom kizárásával, zárt ajtók mögött történnek. Az ellenőrzések kapcsán nyert adatokat is gyakran rejtegetik, csak krízishelyzetben tájékoztatják a fogyasztókat. 
A másik nagy hiba a kutatás szerint, hogy az élelmiszer-biztonsági rendszert szétaprózottság, rosszul szervezettség jellemzi. Ehhez társul még a hivatalok közti rivalizálás, bizalomhiány és a feladatok rossz felosztása. Így bizonyos területeket egyszerre többen is felügyelnek, míg vannak területek, amikkel senki sem foglalkozik. A helyzetet súlyosbítja a forráshiány és a folyamatos átszervezések, valamint a túlzott adminisztráció. 

Egyedül nem megy

Dr. Sohár Pálné, az OÉTI Toxikológiai főosztályvezetője hasonló véleménnyel bír a minőség-ellenőrzés hatósági szerveiről és laboratóriumi állapotairól. Elmondása szerint az élelmiszerek minőség-ellenőrzésében a gyártók is ellenérdekeltek, hiszen a hatósági laboratóriumokban végzett vizsgálatokkal fennáll annak a kockázata is, hogy a vizsgálat eredményével együtt bírságot is kézhez kapnak. Biacs Péterrel együtt azon a véleményen vannak, hogy a növény-, állat- és közegészségügy terén közös ellenőrzésekre van szükség, hogy 
valóban hatékonyan léphessenek fel, valamint magánlaboratóriumok létrehozása szükséges a gyártók számára. Ugyanakkor mindketten elismerik, hogy az új ellenőrző pontok és hivatalok nem képesek ellátni megfelelően a határon át érkező áruk vizsgálatát a forrás- és szakemberhiány, valamint a gyártói leleményesség összjátéka miatt. 
A Magyarországra eddig jellemző erős és szigorú élelmiszer-biztonsági szabályozást, melyet az unió is elismert, az unió irányelvei is kiegészítik a csatlakozás óta, például a 2005. június 15-étől életbe lépett 178/ 2002. számú, az élelmiszerek biztonságára vonatkozó rendelet. Ezzel hazánk új feladatokat is kapott, mint például az áruk nyomon követése és a kockázatcsökkentés, melyekben hazánk még igencsak kezdőnek tekinthető. 
Az érem másik oldala Biacs megfogalmazásában, hogy a hazai élelmiszer-biztonsági és minőségi előírások szigora a hazai gyártók felé valóban kíméletlen, ám a beérkező termékekre a meglévő szabályok már csak a mikrobiológiailag vagy toxikológiailag szennyezettnek minősült áruk lefoglalását és megsemmisítését írják elő. A legnagyobb fegyver ezen áruk terén a hatóságok kezében a gyártó nevének nyilvánosságra hozatala, hiszen a hivatalok által kiszabható büntetések nem nevezhetők elrettentő erejűnek. Kérdéses tehát, mennyire nevezhető szigorúnak a hazai szabályozás a belső piacon.

Fogyasztók nevelése

Az uniós csatlakozással nyilvánvalóvá vált problémák egy új rendszer felállítását teszik szükségessé a szakemberek szerint, amelybe sokkal jobban be kell vonni a társadalmat is. Vári Anna szerint ehhez feltétlenül szükséges, hogy ne politikai szervezetek alá legyenek besorolva az élelmiszerbiztonsági hatóságok, hanem nyugati mintára független szakmai szervezetekké váljanak. Ez, és egy erős fogyasztóvédelmi rendszer helyreállíthatná a fogyasztói bizalmat az élelmiszerpiac iránt. 
Ma már egyre nagyobb felelőssége van a vásárlói döntésnek, hiszen elmúlt az az időszak, amikor csak a „régről ismerős” élelmiszerek kerültek a boltokba. Erre alapul az a sokat hangoztatott álláspont is, miszerint a fogyasztók felvilágosításának, nevelésének nagyobb hangsúlyt kell kapnia a táplálkozással kapcsolatban. Ebben kiemelt szerep juthat a médiának és a civil szervezeteknek. Az Egészségügyi Minisztérium a jövőben éppen ezért tervezi a pedagógusok táplálkozástudományi és élettani oktatásra való képzését, hogy az iskolában már ez is beépítésre kerüljön a különböző tantárgyakba. Addig is azonban, míg a jövő generáció felnő, a magyar fogyasztók jobban teszik, hogyha maradnak a magyar áruk fogyasztásánál, és kéréseikkel a szakmailag megbízható civil szervezeteket, például az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület irodáit keresik fel.