A Nemzetközi Energiaügynökség szerint kívánatos lenne, ha Európában 90 km/órában maximálnák a gépkocsik megengedett legnagyobb haladási sebességét. Az ügynökség szakértői szerint a negyven évvel ezelőtti tempó visszaállítása nagy előrelépés lenne az emberek biztonsága, a környezetvédelem és az energiatakarékosság területén is. Hogy ez a törekvés sikeres lesz-e, afelől erősek a kétségek.
Nem is olyan rég Németországban szerették volna bevezetni a 130 km/órás sebességhatárt, amit aztán az autógyártók erős lobbitevékenysége miatt elvetettek. Pedig a statisztikák egyértelműen bizonyítják, hogy a közlekedési balesetek számának növekedése és azok súlyossága egyenes arányban áll a sebesség növelésével. Amikor egy repülőgép lezuhan, vagy természeti katasztrófákról tudósít a média, az emberek sokkal jobban megdöbbennek, mint a nagyságrendekkel több emberéletet követelő közúti balesetektől. Pedig naponta 140 ezer ember sérül meg a világ közútjain, a halálos áldozatok száma pedig meghaladja a háromezret! Ez éves szinten 50 millió sérültet és 1,2 millió élet értelmetlen elvesztését jelenti, vagyis percenként két ember szenved halálos balesetet! A kedvezőtlen statisztikáknál már csak a tendencia adatai riasztóbbak: ha ez így folytatódik, 2020-ra az utakon naponta életüket vesztő és megrokkanó emberek száma a jelenleginél 60 százalékkal több lesz, globális járványokat és háborúkat megszégyenítő módon.
Pénzt vagy életet!
A közlekedési balesetekből származó anyagi kár Magyarországon meghaladja az évi 200 milliárd forintot. A közúti közlekedés biztonságát hazánkhoz hasonlóan a legtöbb országban nem népegészségügyi, hanem közlekedési problémának tartják. Mivel a közlekedési balesetekben megsérült emberek kórházi és rehabilitációs költségeit az egész társadalom viseli, mindannyiunk alapvető anyagi érdeke a balesetek számának a visszaszorítása. De nem lehet itt szó pusztán anyagiakról, a tragédiák folytán családok élete törik ketté a rossz közlekedési morál, az autógyárak erőt fitogtató és száguldásra ösztönző reklámjai és a kormányzatok bevételcentrikus közlekedési politikája miatt. Mert ugye világszerte a legtöbb bőrt az autósokról lehet lehúzni, a legjobb adófizetők mi vagyunk. Hozzászoktunk a motorizáció előnyeihez társadalmi és gazdasági szinten egyaránt, a politika pedig haszonélvezője lett az egésznek. Úgy nyomultak be erre a területre, mint a medvék a mézhez, miközben az emberek élete másodlagos kérdés lett. Hát ezért szeretem a kutyámat, mert semmit sem tesz politikai megfontolásból.
Egy magyar átlagautós tízezer kilométeres éves futásteljesítményét figyelembe véve, csak az üzemanyag után 160 ezer forint adót fizet. És akkor még nem beszéltünk az autósok megdézsmálásából befolyó egyéb összegekről, melyek közvetve vagy közvetlenül az államkincstárt gazdagítják. Az újautó-vásárlókat sújtó regisztrációs adóról és áfáról, a jogosítvány, a forgalmi engedély, az eredetiségvizsgálat, a törzskönyv ügyintézése és a gépjárműátírás illetékeiről,
a különféle biztosításokról, műszakivizsga-díjakról, szerviz- és alkatrészköltségekről és azok forgalmi adójáról! Valamit kifelejtettem? Sebaj, alaphangon is a személyenkénti 250 ezer forintos éves adóbefizetést szorozzuk meg a hazánkban nyilvántartott 2,8 millió személygépjárművel. Nekem 700 milliárd forint jött ki! Persze tudjuk, hogy finanszírozni kell a nyugdíjrendszert, az egészségügyet, az oktatást, a rendvédelmi szerveket és a köztisztviselői szférát is, de hát ezt akkor is megtette a mindenkori kormány, amikor az autótartás még csak kevesek kiváltsága volt. Valami alapvetően hiányzik abból a fiskális politikából, amely úgy látszik, bármilyen nagyságú adópénzt el tud nyelni anélkül, hogy az megjelenne a közlekedés javuló infrastruktúrájában, az egészségesebb környezetben vagy az emberek közlekedési kultúrájának javításában. Minden valamirevaló juhász tudja, hogy juhait csak akkor nyírhatja sikeresen, ha azok előtte jó ellátást kaptak. Mondjuk több autópályát, az egyre elviselhetetlenebb közlekedési dugók ellen új fölüljárókat, balesetvédelmi szempontból biztonságosabb utakat, kátyúmentes aszfaltot, elviselhetőbb adóterheket, normális üzemanyagárakat. Persze a kőolaj világpiaci árának példa nélküli és folyamatos emelkedéséről pénzügyi kormányzatunk egy cseppet sem tehet, arról viszont igen, hogy azzal együtt növekszik a benzin és a gázolaj mintegy kétharmados tartalmú adóterhe is.