Hetek - IX. évfolyam, 27. szám, 2005. július 08

Messze még 2006, de nagyon is közel a választási kampányok hangulata. Persze jól tudjuk, hogy a mai korszakban szinte permanens kampány zajlik, úgyhogy nem kell különösebben meglepődnünk, ha azt halljuk, hogy a pártok kampánycsapatai újabb és újabb ötletekkel, forgatókönyvekkel állnak elő. Ilyenkor megszaporodnak a mindenféle hamisítványok (vagy annak látszó „tárgyak”). Az elemző elismételhetné az ilyenkor szokásos közhelyeket („de hát uraim, a fontos ügyekkel legyenek szívesek foglalkozni”, vagy „amin Önök vitatkoznak, az egyáltalán nem érdekli az embereket”, s végül „hagyják már abba az értelmetlen sárdobálást”) - de az elemző itt él Magyarországon, továbbá van épp elég külföldi tapasztalata. Nem gondolom tehát, hogy akár nálunk, akár pedig más országokban a politika az úgynevezett „fontos dolgokról” szólna. A politika mindig és mindenütt arról szól, ami éppen foglalkoztatja a politikusokat. Jelen pillanatban például arról, hogy a két nagy párt (de a többi is) hogyan pozícionálja magát a választás előtt nem egészen egy évvel.

Forgatókönyv 2002-ben

Az MSZP - első ránézésre - visszatérni látszik a 2002-es forgatókönyvhöz, amely - mint tudjuk - győzelmet hozott a számukra.
E forgatókönyv három lényeges összetevőre épült. Az első: végy egy megfelelőnek látszó személyt, a belső riválisokat - amennyire az csak elképzelhető - szorítsd vissza, és erre a „kiválasztottra” pakolj rá minél nagyobb terheket, azaz ő jelenítse meg a pártot a választási kampányban.
2001 nyarától ez a személy - bármily furcsa: a „kiválasztott” - Medgyessy Péter volt. Ő volt az, akinek azt a szerepet szánták, hogy képes legyen Orbán Viktor személyi alternatívája lenni. Ne felejtsük el: ez horribilis változás volt az MSZP sorain belül. Horn Gyula háttérbe szorulása óta ugyanis az MSZP hatalmas vezetési deficittel küszködött. Akik lehetséges vezetőként szóba jöttek (Kovács László, Németh Miklós), különböző belső erőcsoportok számára elfogadhatatlanok voltak. Medgyessy sem volt elfogadható mindenki számára (végül is, ez a korán látszódó körülmény vezetett azután a bukásához is), de mint legkisebb közös többszörös nagyon is szóba jöhetett.
A forgatókönyv második eleme: végy egy személyt, akire informálisan rábízod a párt kampányát. Medgyessy tehát nemcsak miniszterelnök-jelölt lett tehát (ilyenje volt már korábban is az MSZP-nek), hanem a kampány lényegében felelős vezetője is. Az MSZP-nél a fő választási szervet úgy hívják: Országos Választási Bizottság. Ezt persze ne tévesszük össze az országos hatáskörű választási szervezettel, ez az MSZP saját testülete. Ennek lett a vezetője Medgyessy, s ennek keretében dolgozták ki az MSZP választási programját. Medgyessy és szűkebb környezete ugyanis jól látta, hogy választást nyerni (különösen egy erős kommunikációs és választási stratégiával rendelkező Fidesszel szemben) csak összehangolt, nagyon alaposan felépített stratégiával lehet. E stratégia kimunkálása történt meg 2001 nyara és 2002 tavasza között. Nem feltétlen ennek köszönhette az MSZP a szűk választási győzelmet, de hogy ennek is szerepe volt benne, az bizonyos.
Végül a harmadik elem: keress egy olyan, lehetőleg újszerű ideológiát, amely messze van az ósdi baloldaliságtól, de még nem annyira jobboldali, hogy elriasztaná a baloldali választóközönséget. Ez lett a harmadik út, vagy a nemzeti közép. A régi baloldaliság Szküllája és az orbáni jobboldaliság Kharübdisze között valahol középen. De legalább ideológia volt. Nem elég ideológiának lenni, annak is kell látszani! - mondhatnánk, és a harmadik út - az összes korlátjával együtt - betöltötte egy pragmatizmuson túli ideológia szerepét.

Forgatókönyv 2006-ra

Vajon ismétlődik-e a múlt? Vajon az MSZP köreiben tartja-e magát az a hit, hogy a 2002-es forgatókönyv még egyszer megvalósítható, és ezáltal a párt újra győzelemre vihető? Hozzátehetjük: a rendszerváltás után először egy második ciklusra.
Kezdjük azzal, ami nyilvánvaló. Az MSZP jelenleg nem ellenzékben, hanem kormányon van. 1998 és 2002 között lehetősége volt (mint minden ellenzéki pártnak) végrehajtani egy legalább részleges szervezeti, ideológiai és személyi átalakulást. Kormányon a pártok nem átalakulni, hanem kormányozni szoktak. Sem idejük, sem energiájuk nincs arra, hogy nagy strukturális önreformba kezdjenek. Ilyen szempontból a mai MSZP felbolydult méhkasnak tekinthető, s egyben egy különösen érdekes képződmény. Hiszen éppen fordítva csinálja a dolgot, mint ahogy az elemző várná. „Normál” esetben a kormányzati működés látványos, a szervezeti élet ellenben nagyon is unalmas. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a kormányzásban lassan, nehézkesen történnek a dolgok, viszont a szervezeti erőviszonyok nagyon is mobilak, látványosan változnak.
Ha a mostani történéseket összevetjük a 2002-es forgatókönyvvel, akkor arra juthatunk, hogy van, ami tovább él, van azonban, ami feledésbe merült. Tovább él az egy személyre kiélezett politika. Medgyessy kudarcát végül is az okozta, hogy megállt félúton.
A kollektív vagy érdekcsoportok egyensúlya által vezetett MSZP-ből nem tudott (nem is akart) egy személy által vezetett pártot csinálni. Medgyessy fixa ideája a kormány és a párt elkülönítése volt, voltaképpen egy „független” kormánnyal, amelynek ő a feje. Medgyessy nem akart vezér lenni, márpedig a pártpolitikai rendszerek első számú vezetője ab ovo pártvezér. A magyar köznyelvben persze - tévesen - a vezér kifejezés Orbán Viktornak van fenntartva, holott a „vezérség” nem karakterjegy, hanem strukturális adottság. A perszonalizált politikából egyértelműen következik, hogy aki az egyszemélyi politikát megjeleníti, az vezér. Lehetnek persze erősebb vagy puhább vonásai, lehet éppen humora is, de nincs kizárva, hogy akarnok természetű. Mindenesetre Medgyessy 2002-ben sikeres volt, 2004-ben azonban kevés volt a vezetői-vezéri erénye. Meg kellett buknia.

Gyurcsány nem véletlenül igyekszik már most egyértelműen a saját kezébe ragadni a vezetést. Medgyessy is ezt akarta, de ő finnyás politikus volt. Ő is az OVB elnöke volt, de ténykedésének gátat szabott, hogy nem akart például az MSZP tagja lenni. A Gyurcsány-projekt lényege, hogy ezen a ponton erősen antimedgyessyánus. Minden a pártért, mindent Gyurcsány által! - valami ilyen jeligét írhatunk a stratégia élére. A miniszterelnök egyesíti a két szerepet: formális miniszterelnök és informális pártelnök.
Másodszor változik a 2002-es forgatókönyv abban is, hogy Gyurcsány nem fogja kiengedni a kezéből a kampány tényleges irányítását. Akármennyire is profi kampánycsapatot szervezett maga mögé, Medgyessy nem teljesen uralta az MSZP választási kampányát. Az erős csoportok nem álltak be mögé, igaz, nem is lehetetlenítették el. Nem véletlen - erre persze sokan csak akkor figyeltek fel, amikor Medgyessy később megbukott -, hogy Medgyessynek volt egy saját választási programja, ami nem egyezett meg a párt választási programjával. Ilyen kettősség - könnyen megjósolható - ezúttal nem lesz. Az első számú vezető, a „vezér” mindent megtesz majd annak érdekében, hogy a kormány és az MSZP kampánya azonos nyelven és tartalommal szóljon. De hát mi lesz ez a tartalom?
Ez a harmadik kérdés. Mert hogy a harmadik út és a nemzeti közép kurtán-furcsán kifulladt, az bizonyos. Gyurcsánynak pedig nincs helyette új és koherens programja. Talán nem is lehet, mert - mint korábban szó volt róla - koherens programot a pártok ellenzékben szoktak kidolgozni. Kormányon általában felmorzsolódnak a korábbi szép programok. Gyurcsány ráadásul előremenekül. 2004 végéig nem különösebben kísérletezett önálló programmal. A megörökölt kormányprogramot próbálta teljesíteni, ahol ez látványosan nem sikerült, ott kritikailag viszonyulni az előző kormányhoz. Saját alternatívát 2005 tavaszára ígért, és ilyen szempontból maximálisan következetes maradt. Április óta a magyar kormány folyamatos akciózásban van. Az akciózás mögött a korábbról már ismert pragmatizmusnak és egy erőteljesebben liberális filozófiának a keveréke sejlik fel. Gyurcsánynak egyszerre kell figyelnie a saját tábora hagyományosan erős ideológiamentességére és a kisebbik koalíciós párt erős liberális elkötelezettségére. Medgyessy ebben a kontextusban sem hajózott jól. Sem a pragmatikus szocialistákkal, sem a liberálisokkal nem volt képes tartósan kiegyezni. Igaz; ez volt szükséges ahhoz, hogy a „független harmadikutasság” programját képviselje. Gyurcsány nem ezt teszi. Reálpolitikusnak akar mutatkozni, amikor a kormányzás fenntartásának feltételeit próbálja megerősíteni. S valóban: ha tartósan kormányon akar maradni, mind a pragmatikus, mind pedig a liberális támogatásra szüksége lehet.

Reform előtti reformmozgalom

Csakhogy a taktikai lépések kikezdhetik a koherens programot. A mai kormány értékrendjét nehéz lenne pontosan meghatározni. Nem is igen törekszik erre a kormányfő. Sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy egy reform előtti reformmozgalmat indítson. Ennek lényege először is az, hogy a kormány monopolizálja a cselekvést. Ezt Gyurcsány Orbántól tanulta. A Fidesz kormányzati ciklusában alakult ki a „dolgozó kormány” szlogenje, ami voltaképp arról szól, hogy a kormányon kívül nincs is igazából más mérvadó politikai tényező. Gyurcsány nem akar nagyreformokat (egy évvel a választások előtt ez politikai öngyilkosság is lenne), de igyekszik „feltalálni” a politikailag tartalmas utolsó évet. Tartalomjegyzéket ad, étlapot kínál arra az esetre, ha… Ha az MSZP megnyeri a második választási ciklusát is. De itt ütközik Gyurcsány a legkeményebb dióba. A cselekvő és dolgozó kormány hitelességét ugyanis az eredmények garantálják. Az eredmények azonban - a 21. század elejének politikájában legalábbis - nem beszélnek önmagukért. Még akkor sem, ha - úgymond - vannak eredmények, hát még akkor, ha az eredmények nagyon is csekélyek.
A Gyurcsány-kormány igen dinamikus, olykor rapszodikus teljesítményének ez az egyik legneuralgikusabb pontja. Ugyanis annyi területen próbál eredményeket felmutatni, hogy nagyon nehezen tudja uralni a saját maga által indított folyamatokat is. A „reformpótló reformok” tehát fenntartják a várakozás pszichológiai hangulatát, beindítják a fantáziát (egy egyenlőbb világ iránt például), de nem hoznak - különösen nem rövid távon - kézzelfogható eredményeket. Így aztán igen magas labdát kínálnak az ellenfélnek.
A mai ellenzék (s mindenekelőtt a Fidesz) éppen ezt a helyzetet igyekszik kihasználni. A gazdaság területe ugyanis a mai Magyarország egyik legrelatívabb szférája. Itt semmi sem az, aminek mutatkozik. A Központi Statisztikai Hivatal évkönyveit tetszése szerint forgathatja mindenki, mindent és mindennek az ellenkezőjét kiolvashatja az adatokból. Az adatfetisizmus kora után nyakunkba szakadt az adatrelativizmus, s ez nagyon komolyan gátat szabhat a kormány vágyainak.
Természetesen ez lehetőséget is ad a kormánynak, hiszen az ellenzék gazdaságértelmezése is éppoly vékony jégen áll, mint a kormányé. Itt lép életbe a perszonalizált politika másik oldala: a választóké. Bármilyen furcsa, erről ritkábban szoktunk beszélni. Azt, hogy a politika ma már egy-egy személy versenyére egyszerűsödik, közhely. Az még nem közhely, hogy a választók is „perszonalizálódnak”, a kaotikus adatok, szempontok dzsungeléből olykor tetszőleges szempontok szerint választanak. Minden valamire való politikának figyelnie kell erre a körülményre. Hol van már az az idő, amikor ideológiai törzsszavazókért folyt a harc? Ma már botrányverte, adatrelativizmus sújtotta, perszonális térben mozgó választók lelke a tét.
S épp ezért a nagyfokú bizonytalanság minden választás kimenetelét illetően.