Megszűnt a „Pokol” az Országos Széchényi Könyvtárban, vagy éppen most kezdődik? A dolgozók által ezzel a névvel illetett, feldolgozatlan irathalmazt - több évtized, vagy akár egy évszázad dokumentumainak nagy részét - ugyanis a könyvtár főigazgatója megsemmisíttette. Ezzel a tettével - egyes vélemények szerint - kimerítette a „kulturális bűncselekmény” fogalmát, más megközelítésben milliárdokért értékesíthető dokumentumokat küldött a zúzdába. A főigazgató azonban úgy látja, hogy csupán „fertőzött, egészségre ártalmas és használhatatlan” másodpéldányokat semmisíttetett meg, amelyre a dolgozók egészségének a védelmében is szükség volt. Hogy melyik állítás az igaz, ennek kiderítésére a Nyilvánosság Klub szakmailag kompetens vizsgálóbizottság felállítását kéri. A könyvtár felett őrködő Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) még csak most tájékozódik arról, mi történt, és a közeljövőben fog nyilatkozni az ügyről.
Nyolcvan köbméternyi dokumentumot - kis példányszámban megjelent vállalati beszámolókat, mérlegeket, képeslapokat, egyházi-felekezeti kiadványokat, szervezetek, egyesületek kiadványait stb. - küldött zúzdába, avagy „máglyára” Monok István, az OSZK főigazgatója, akinek állítása szerint 1935 és 1952 között megjelent kiadványokról van szó. A könyvtár dolgozói ezzel szemben azt állítják, hogy a dokumentumok egészen 1867-ig visszamenően megsemmisültek. Weeber Tibornak, az OSZK kézirattára munkatársának, a Közalkalmazotti Tanács elnökének Index internetes portálon megjelent nyilatkozata szerint „kulturális bűncselekmény” történt, amelynél nagyobb kárt a teljes kézikönyvtár megsemmisülése sem okozott volna, hiszen amíg a több ezer példányban megjelent könyvek pótolhatóak volnának, addig az igen kis példányszámban megjelent, egy ívnél (16 lapnál) kisebb terjedelmű nyomtatványok többsége pótolhatatlan. Weebert és a dolgozókat az internetes cikk megjelenése után eltiltották attól, hogy a sajtónak nyilatkozzanak.
A dolgozók a megőrzésre átadott dokumentumokat évtizedeken keresztül a „Gyűjtő”-nek nevezett helyen tárolták, de nem volt rá kapacitásuk, hogy rendszerezzék őket. A gyűjteménynek később adták a dolgozók a „Pokol” elnevezést - talán a méltatlan tárolási körülmények miatt, talán azért, mert amikor kutatók kérésére egy-egy iratot meg kellett találni, a könyvtár alkalmazottainak „pokolra kellett menniük” érte. Az alkalmazottak azonban bíztak abban, hogy egyszer majd sikerül rendezni az iratállományt. Időközben az iratok egy része romlásnak, penészedésnek indult, és mivel a folyamatot nem sikerült megállítani, a főigazgató szerint egészségkárosító hatásuk miatt kellett elzárni a dolgozók elől. Majd a dokumentumok meglepetésszerűen eltűntek, és egyes információk szerint a Hercules Recycling Papírgyűjtő és Feldolgozó Bt. zúzdájában kötöttek ki.
„Szabályos keretek között történt az öt tonna körüli iratanyag megsemmisítése, amelyet fonott kosarakban kaptunk meg. Az adatvédelmi előírásoknak megfelelően nem vizsgáltuk az iratanyag tartalmát. Egyébként mi veszélyes hulladék megsemmisítésével közvetlenül nem foglalkozunk, hanem az újrahasznosításban vagyunk érdekeltek” - felelte lapunk kérdésre Nagy Zsolt, a bt. vezetője. Ez az állítás tehát cáfolná a főigazgató nyilatkozatát, miszerint az egészségre veszélyes dokumentumokat semmisítettek meg. Monok István főigazgató azonban erre a felvetésre lapunknak úgy válaszolt, hogy a Hercules Bt. másfajta iratokat zúzott be újrahasznosításra, nem az említett gyűjteményt. Ez utóbbit pedig elégették. Hogy hol? Rövid hezitálás után azt a választ kaptuk, hogy a veszélyes hulladék elégetését a Perratox Kft. végezte. A céget azonban, amely 2000. szeptember 14-én rovarirtási munkálatokat végzett az OSZK-ban, szerkesztőségünknek semmilyen tudakozón keresztül sem sikerült megtalálnia, elérnie.
A könyvtár dolgozói - állításuk szerint a „Pokol” gyűjteményből - kimentettek néhány példányt a megsemmisítésre szánt anyagból, és ennek másolatát eljuttatták a Nyilvánosság Klubnak. Néhány példa a megmentett iratokból: A nagykárolyi izraelita hitközség 1909. évi zárszámadása, Komáromi dalegyesület könyve (1898), a Magyar Hajózási Egyesület évi jelentése 1899. évről vagy például a Budapesti Ügető fogadási szabályai (1910) stb.
Kenedi János, a Nyilvánosság Klub elnöke a hozzá eljuttatott információk alapján úgy látja, hogy ha csak pénzben ki lehetne fejezni a megsemmisített dokumentumok értékét - például ha egy aukción elérhető árbevételt kalkulálnánk -, akkor több milliárd forint értékű iratmennyiség megsemmisítéséről van szó.
„Ettől a héttől kezdve kevésbé lesz rekonstruálható a 19. század közepétől és 20. sz. közepéig tartó egyesületi élet. Hiányozni fognak alapítványi dokumentumok, alapítóiratok, gazdálkodó szervek zárszámadásai, mérlegbeszámolók, üzemek, vállalatok termékkatalógusai, könyvkiadók publikációs jegyzékei, különböző egyházak kulturális és vallási életét megörökítő műsorfüzetek. (…) Az iratmegsemmisítés valódi áldozatai a jelen és a jövő diákjai. Az ő tankönyveiből fognak hiányozni tények, olyanok, amelyek kellő forráskritikával betagozódhattak volna köznevelésbe és a társadalom önismeretébe” - olvasható a Nyilvánosság Klubnak Bozóki András kulturális miniszterhez intézett nyílt levelében, amelyben szakmai vizsgálóbizottság felállítását sürgetik ebben az egész ország nemzeti és kulturális vagyonát érintő ügyben.