Hechs László
Több mint politika

Az izraeli-palesztin konfliktus egyszerűen politikai-területi vita, vagy inkább a civilizációk összecsapásáról kell-e beszélnünk? Huntington tézise a Közel-Kelettel kapcsolatban egy az ELTE-n, a múlt hónapban tartott konferencia legtöbb előadója szerint még kérdőjellel a végén sem vethető fel ( Hetek, 2005. május 13.). Mégis, senki sem tagadhatja, hogy az izraeli/zsidó-palesztin/arab konfliktus idestova több mint egy évszázada mindenféle feloldási kísérletnek makacsul ellenáll.

Az Iszlám Dzsihád tagjai, kezükben a Koránnal. Civilizációs konfliktus vagy politika? Fotó: Reuters

A konfliktusokat mindig egyenként, a maga érdemei szerint kell megítélnünk. Ebben Leninnek volt igaza (lásd: konkrét helyzet konkrét elemzése). Viszont nem tagadható: léteznek bizonyos tipikus megközelítési módok, más szóval paradigmák. A megközelítések egyik végletét nevezzük ’F’ paradigmának. Talán azért, mert én magam Fukuyamához kötöm (A történelem vége…), aki szerint a Szovjetunió és a kelet-európai kommunizmus bukásával a történelem vég- és csúcspontjává a liberális demokrácia vált. Az emberi nem történelme egyetemes, alanya az absztrakt, racionálisan gondolkodó felvilágosult egyén. Bár rövid távon érzelmei és indulatai is meghatározóak lehetnek, néha szentimentális, olykor haragvó és irigy. Ám hosszabb távon józan gazdasági és politikai érdekei szerint dönt sorsáról. Lételeme a szabad piac és a liberális demokrácia. Ám az eltérő érdekek, nemcsak egyéneké, de államközösségek érdekei ellent mondhatnak egymásnak és össze is ütközhetnek. Ezek - szélsőséges esetben - akár háborúba is torkollhatnak. Ám nincs az a konfliktus, amelyet az érdekek kompromisszuma alapján ne lehetne békés tárgyalások útján megoldani. Ez tehát a felvilágosodás racionalista modellje is, így az ’F’ ezt is jelölheti. E modell nem ismeri a halálos ellenség fogalmát, e paradigmában nincsenek antagonisztikus ellentmondások. Ez a (nyugati) modell egyetemes, s mint egyetemes, a világtörténelem célpontja és egyben vége. Az emberek különféle csoportjai gondolkodásuk és értékprioritásaik tekintetében alapvetően nem különböznek. Az emberi történelem így könnyen, az ok és okozat kategóriáival egyértelműen leírható.
Huntington nem osztja Fukuyama álláspontját. Bár az emberi nem biológiai egysége - szerinte - tagadhatatlan, az emberiségnek nincs és nem is lehet egyetemes története. A Nyugat csak egy a sok civilizációs modell közül, és minden civilizációnak külön története van. Az egyes civilizációk értékválasztásai alapvetően különbözhetnek egymástól. Így ellentétük könnyebben fajulhat akár a háborús összecsapásig, és olyan helyzet alakulhat ki, amelyben az ellentétek békés tárgyalásos rendezése kizárt. Huntington felfedezi, hogy a konfliktusok kulturális és civilizációs tartalommal telítődnek. Megállapítja: a konfliktusok túlnyomó részében az iszlám részes, ám konkrétan nem elemzi ennek okait. A civilizációs összeütközés - szemben a politikai konfliktussal és területi vitával - nem rendezhető békés tárgyalások útján, mert a két fél között nincs találkozási pont és hiányzik az alapvető érdekközösség. Az ilyen típusú paradigma ismeri a halálos ellenség fogalmát. Így elismeri: akadhatnak kibékíthetetlen ellentétek is. Ezt a modellt nevezhetjük ’C’ (azaz civilizációs ) paradigmának.
Nem csak a pudding próbája az evés. A történelemfilozófiai paradigmák is annyit érnek, amennyiben hozzásegíthetnek bennünket az egyes konfliktusoknak nemcsak a megértéséhez, de talán a feloldásához is. Az izraeli-palesztin konfliktus alkalmas területe lehet a fenti paradigmák megmérettetésének. E konfliktus idestova több mint egy évszázada áll ellent minden megoldási kísérletnek. A Közel-Kelet tipikusan a civilizációk érintkezési és ütközési pontja. Geográfiailag itt találkozik Európa, Afrika és Ázsia. Itt feszül egymásnak a zsidó és arab civilizáció, de jelen van az európai értékrend is. A gazdasági és politikai érdekek miatt különben is itt ad egymásnak találkozót Európa és az Egyesült Államok is. Elméletben nem kizárt, hogy egy konfliktusban egyszerre legyenek jelen mindkét paradigma alkalmazhatóságának feltételei.
Milyen konfliktus is ez, az izraeli-arab? Egyszerű politikai, afféle területi vita, ahol a palesztinok hiányzó szuverenitása csak specialitás? Vagy inkább kibékíthetetlen, sőt civilizációs ellentétek feszülnek egymáshoz? A tét nagy. Első esetben e konfliktus béketárgyalások útján is rendezhető lehet. Ha nem, elhúzódó fegyveres konfliktussal és súlyos emberáldozatokkal kell számolnunk. Ebben az esetben csak az egyik fél megsemmisítő győzelme hozhat eredményt. Olyan győzelem, amelyet a második világháborúban a szövetségesek arattak a náci Németország és szövetségesei ellen. Abban a helyzetben vagyunk, hogy a rendelkezésre álló történelmi adatok alapján akár egyértelműen is állást foglalhatunk ebben a kérdésben.
1993-ig az arabok minden rendezési javaslatot elutasítottak. Izrael csak az 1939-es brit Fehér Könyvet vetette el, mert az az önálló zsidó állam megvalósítását zárta ki. Az Arab Liga 1969-ben nemet mondott a tárgyalásokra, nemet a békére és nemet Izrael államra. Álláspontjukat nem a palesztin állam megalakítása vezérelte: ez könnyen megállapítható. 1964-ben például a PFSZ a Gázai övezetben és a volt Ciszjordániában (Júdea és Szamária) nem követelte a palesztin állam megalakítását, mert e területek akkor Egyiptomhoz és Jordániához tartoztak. A PFSZ akkor az 1967 előtti Izrael területét követelte. Amikor viszont Izrael elfoglalta a hatnapos háborúban, már e részeket is követelni kezdték. Már ebből is levonható lett volna a következtetés: a PFSZ alapvető célkitűzése nem a palesztin állam megteremtése, hanem az izraeli elpusztítása volt.
Az 1980-as évek végén fontos fordulópont: a Szovjetunió és a kommunista világrendszer összeomlik, a PFSZ legfontosabb támaszait veszíti el. Az öbölháborúval pedig az Irak mellé álló Arafat elveszíti Szaúd-Arábia és Kuvait támogatását is. Az új szponzor az 1973-as olajválságot követően fokozatosan arabbaráttá váló Európa lesz. Izraelt közben az 1987-ben kirobbanó intifáda és az azt irányító Hamasz, valamint az iráni rakétaprogram létében fenyegeti. Természetesnek tűnhetett, hogy Arafat „nemzeti mozgalma” és persze szorult anyagi és politikai helyzete a politikai megegyezésre kínál lehetőséget. Izrael a föléje tornyosuló iráni rakétafenyegetés miatt szerette volna a hátországát biztosítani. Az oslói szerződések egyértelműen az ’F’ paradigma alapján, politikai konfliktusként igyekezték rendezni a problémát. Eszerint a palesztin terrorizmus csak az okozat, az ok, „az izraeli megszállás” és annak következményei: a nyomor, a munka- és államnélküliség. Elég az okot felszámolni és a palesztin terrorizmus szinte magától megszűnik. E felfogás az izraeli-palesztin viszályt területi vitaként fogja fel. Ha - tételezték fel - Izrael kivonul az 1967-ben elfoglalt Gázai övezetből és a Nyugati Partról, megalakul a palesztin állam: megszűnik a háborús konfliktus oka is. „Területeket békéért” - ez szolgált a folyamat alapvető elvéül. Az oslói szerződésekben az alapvető kérdésekben nem sikerült megállapodniuk. Simon Peresz mégis reménykedett: ha területet, pénzt, fegyvereket, szuverenitást és gazdaságot ad a palesztinoknak, a végső megállapodásban sikerül megnyugtatóan rendezni Jeruzsálem, a határok, a zsidó települések és a menekültek ügyét. De mit gondolt Jasszer Arafat, aki e kérdéses periódusban a palesztinok vezére volt?
Arafat Izrael és a Nyugat felé a „bátrak békéjét”, a kétállami megoldást, a terrorról való lemondást és Izrael állam elfogadását prédikálta. A konfliktus okául a palesztin földek izraeli megszállását jelölte meg. Ezzel szemben saját népe, az arab és iszlám országok felé az oslói megállapodásokat az iszlám jog szerinti ideiglenes tűzszünetként, hudnaként aposztrofálta. A béke számára taktika és nem stratégia, a területszerzés ideiglenes eszközéül szolgált. Arafat a Palesztin Nemzeti Tanács 1974-es határozata szerint bármely felszabadított részén megalapítható az állam. A háború azonban csak Palesztina teljes felszabadításával (és Izrael teljes elpusztításával) ér véget. Izrael egésze megszállt palesztin terület. Arafat beszédeiben következetesen dzsiháddal, szent háborúval és Jeruzsálem visszafoglalásával fenyegetett. (Egymillió sahid vonul majd Jeruzsálem ellen.)
Melyik énje volt az igazi? Amikor Simon Peresz egykori miniszterelnököt megkérdezték erről, így válaszolt: Nem az a lényeges, hogy Arafat mit mond, hanem, hogy mit tesz. Egy biztos, Arafat semmit sem teljesített abból, amit az oslói szerződésekben vállalt. Nem számolta fel a terrorszervezeteket, nem gyűjtötte be a kinnlévő fegyvereket, nem módosította a PFSZ alapokmányát, soha egyetlen terroristát sem adott ki és nem nevelte a palesztin társadalmat békére és Izrael elfogadására. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád számára logisztikai hátteret és védernyőt nyújtott. A fedezéke mögül bújtak ki a bombalaboratóriumok és a palesztin társadalom egésze öngyilkos bombagyárrá alakult. A terror sosem szűnt meg. Az egyéni lövöldözéses és késes merényletek helyébe tömeges áldozatokkal járó öngyilkos merényletek léptek. A palesztin televízió, az újságok és az iskolák, és a „demokrácia” alapintézményei a társadalmat már 1994-től a totális szent háborúra, a dzsihádra készítette fel. Ez 2000 szeptemberében, Saron templom-hegyi látogatásától függetlenül, arra való tekintet nélkül be is következett.
Az ’F’ paradigma így teljesen csődöt mondott. Az izraeli-arab viszályt politikai konfliktusként béketárgyalásokkal nem lehetett megoldani. Az érdekek kompromisszuma azért nem működött, mert az Arafat vezette PFSZ éppen az iszlám tradíció alapján utasította el Izrael állam létezési jogát. Álláspontjuk szerint Izrael, a valaha Dar el Iszlam-nak tekintett földön, megengedhetetlenül jött létre és uralma alá vonta muszlimok meghatározott csoportját (izraeli arabok). Izrael puszta léte az iszlám hit kizárólagosságát és fensőbbségét vonja kétségbe és ezért az elfogadhatatlan a palesztinok számukra. Ma a helyzet rosszabb mint valaha is volt. Ibrahim Mudeirisz vallási vezető a gázai nagymecsetben már arra szólította fel a híveket, hogy semmisítsék meg a zsidókat. Teljesen egyértelmű, hogy az izraeli-palesztin konfliktus békés úton megoldhatatlan.
Mi ez akkor, ha nem civilizációs konfliktus?