Hack Márta
Úton a kenyér házába

Pünkösd ünnepe sokféle nevet kapott. Eredendően aratásünnepnek tekintették. Időpontjának kiszámolása hetek számlálásával történt, ezért a Tóra „a hetek ünnepének” nevezi, ami héberül hag ha-Savuót. Közismert neve pünkösd, ami a görög pentékoszté, azaz „ötvenedik”, szóból ered, mivel az ünnep a húsvéttól számított ötvenedik napra esik.

A Sauvuót ünnepére összegyűlt hívők Jeruzsálemben. Néppé váltak Fotó: Reuters

A pentékoszté, vagyis pünkösd nevet először a görögül beszélő, szórványban élő zsidóság hozta forgalomba, a nemzetek között azonban Jézus tanítványai és követői, az apostolok és a korai keresztény egyház tették híressé. A jeruzsálemi Templom lerombolása után új értelmezést nyert: a hetek számlálgatása azt a várakozást fejezi ki, ahogy a megszabadult nép a törvényadásra várt a Sínai-hegy lábánál. Az ünnep lezárja az árpaaratást és megkezdi a búzaaratást. Ilyenkor Ruth könyvét szokás olvasni, aminek cselekménye ebben az időszakban játszódik. Pünkösd egyben törvényadást és a néppé válást is jelenti, a hét bibliai ünnep szíve ezért a „Hetek ünnepe”. 
Az ünnep egyúttal a héthetes tavaszi árpaaratás befejezésének is tekinthető, amivel a tavaszi páskaidőszak zárul, ezért már az ókori történelemíró, Josephus Flavius, majd a Talmud az ünnepet „Aceret”, vagyis befejezés néven említi.
Izrael földjén tavasszal először az árpa érett be. A kalászba szökkent árpatermés első zsengéjét a húsvéti bárány elfogyasztása után ajánlották fel Istennek a jeruzsálemi Templomban, majd megkezdték a betakarítást. Az ómer kévét jelent. A szemtermések egyik űrmértéke is az ómer volt, - ami kicsivel több, mint két liter. Az árpatermésből elsőként ennyit vittek be a Szentélybe. Amint a kévét meglengették, és az ómernyi árpa az Úr színe elé került ajándékképpen, máris elkezdődött a következő ünnep előkészülete azzal, hogy ettől fogva elkezdték számolni a napokat a következő ünnepig. Azt az időszakot, egész pontosan hét hetet, aminek addig el kell telnie, ómerszámlálásnak mondják. Mikor eltelt ez az időszak, a forró nyári hetek során a búzatermés is beérett. Mielőtt megkezdték volna a búza aratását, abból is hálaáldozatot vittek a Szentélybe, hogy megköszönjék Istennek a termést. Pünkösdöt eredetileg ezért aratásünnepnek tekintették (hag ha-kacír), amivel a nyári búzaaratás idénye megkezdődött. Másik héber elnevezése a jóm ha-bikkurim, az első zsengék napja a bemutatott áldozatra utal. Az új búzát nagyon finomra őrölték, a kéttized efa (kb. 4,4 liter) finomlisztből két kenyeret sütöttek, de most nem kovásztalan kenyeret, mint húsvétkor, hanem kivételesen kovászosat. Kovász és méz a Törvény rendelése szerint nem érhetett az Úr oltárához. De pünkösdkor két friss cipót tettek az Úr elé, amiben kovász is volt.
„Számláljatok azután a szombatra következő naptól, attól a naptól, amelyen beviszitek a meglóbálni való kévét, hét hetet, egészek legyenek azok. A hetedik hétre következő napig számláljatok ötven napot, és akkor járuljatok új ételáldozattal az Úrhoz. A ti lakóhelyeitekből hozzatok fel két meglóbálni való kenyeret; kéttized efa lisztlángból legyenek azok, kovásszal sütve, zsengékül az Úrnak.” (3Mózes 23,15-17) 
Ez a parancsolat az ünnep pontos dátumát nem adja meg, hanem a húsvéti meglóbált kéve, vagyis az ómeráldozat napjához köti a napot. Az értelmezés bizonytalansága vitákra is okot adott, és két nézet alakult ki a tekintetben, hogy melyik napon kell elkezdeni a számolást. A szadduceusok pészah hetének szombatját követő naptól, míg a farizeusok magának a húsvétnak a másnapjától kezdték meg a számlálást. A mai zsidóságban az utóbbi nézetet fogadta el a többség, ezért pünkösd mindig ugyanarra a dátumra esik, Sziván hó hatodikára. A másik értelmezés alapján pünkösd a húsvét hetének szombatjával mozog a naptárban „hétszer hét plusz egy nap” elv alapján, ezért mindig vasárnapra esik. Az utóbbi miatt esik a keresztény világban pünkösd vasárnapra. 
A ómerszámlálás időszaka egyfajta várakozást fejez ki, hiszen az ötvenedik nap számontartása nem csak naptár kérdése. A hetek ünnepe összetartozik a húsvéttal, sőt kifejezetten a húsvéthoz kötötten nyer értelmet. Izrael népe a páskabárány leölése után szabadult ki a fáraó uralma alól, és körülbelül hét hét elteltével ért a Sínai-hegy lábához. A független nemzetté válást nem mindig kapcsolták pünkösdhöz. Nem kizárt, bár nem is bizonyított, hogy a nép éppen pünkösd napján kapta a Törvényt, mindenesetre ebben az időszakban történhetett. Pünkösd újabb arculatára mutat az ünnep egyik neve. „z’man mattan tóraténu” - „Törvényadásunk ideje”. A pünkösdi ünnep súlypontja nagymértékben eltolódott a bibliai aratási ünnep jellegétől, és ennek okai az első század vérzivataros időszakában keresendők. A kérlelhetetlen római hódítás keményen megtorolta a piciny Júdea függetlenségi törekvését. Először Titus hadai pusztították végig Júdeát, és rombolták le 70-ben a nemzeti egységet jelképező jeruzsálemi Szentélyt, majd a konszolidáció rövid időszaka után Hadrianus elnyomó intézkedései vezettek oda, hogy egy újabb felkelés tört ki Simon Bar Kochba vezetésével. Erre válaszul a római erők végigpusztították az országot, és 135-ben végleg kitiltották a zsidókat Jeruzsálemből. A nemzeti katasztrófa után a szanhedrin úgy határozott, hogy az ünnep fennmaradása érdekében egy történelmi eseménnyel, a törvényadással hozzák párhuzamba pünkösdöt, hogy az ünnep megtartható maradjon. 

Aratási ünnep egy izraeli kibucban. Az ötvenedik nap 

Ez idő tájt lehetett ugyanis, hogy Mózes, a nép vezére felment a Sínai-hegyre, és e szövetség igéit átvette a Mindenhatótól, akinek dicsősége leereszkedett a megrendült nép szeme láttára és füle hallatára. Pészahkor Izrael népe, ami egykor rabszolganép volt, kiszabadult a fáraó uralma és fennhatósága alól, de csak akkor lett igazán szabad, amikor Isten szolgájává vált, és különleges erkölcsi-szellemi küldetését elfogadta. Szabadságának az adott célt és értelmet, hogy belépett egy különleges viszonyba a szabadítójával, az ősatyák Istenével. Ettől fogva különleges megbízatást nyert. Egyfelől mindenki egyszerre „beavatott” lett, mert részese lett Isten természetfölötti látogatásának. Másrészt ennek a hatalmas történelmi tapasztalatnak a népek között egyedüli birtokosa volt. A nép ekkor vált nemzetté, egységes és immár Istennel szövetséges néppé. A szövetségkötés pedig tértől és időtől függetlenül, minden utódra kiterjed, Izrael minden gyermekére vonatkozik. Úgy is kell minden izraelitának magára tekintenie, mint aki maga is ott állt a hegy lábánál, és hallotta a hozzá szóló felséges szózatot. Izrael mindörökre a Törvényt hordozó néppé vált, aminek lényegét a két kőtáblára írt tíz mondat, a Tízparancsolat fejezi ki. Az írott szavak fennmaradásáért nagy felelősséget visel: úgy kell élnie, hogy Isten beszédei nemzedékről-nemzedékre fennmaradjanak. 
A hegy lábánál tehát új nép született. Új nép, saját törvénnyel, a közeli és távoli jövőre vonatkozó ígéretekkel és nem utolsó sorban a jelenben a közöttük lakó Sekínával, magának a Törvényadónak a tüzes jelenlétével, aki a kőtáblára írt törvény fennhatóságán féltékeny szeretettel őrködik. Pünkösdkor indult el Izrael mint kiválasztott nép a nemzetek között azzal a hatalmas küldetéssel, hogy a nemzeteknek elvigye a kinyilatkoztatás világosságát.
Az új szövetség ígérete a prófétai kijelentések alapján abban állt, hogy Izrael küldetése egyetemessé válik majd a nemzetek között. Dávid leszármazottja, a Názáreti Jézus feltámadása után egy új törvényadásra készítette fel tanítványait. Mennybemenetele után tíz nappal, éppen pünkösdkor jött sebesen zúgó szélként szállt le a Sekína eleven tüzes valósága az emberekhez, hogy személyes síkon, bensejükbe helyezze a törvény igéit. A százhúsz zsidó tanítvány után a római Kornéliusz és családja is megtapasztalhatta, hogy van új és élő út Izrael Szentjéhez, közvetlen módon, amióta a Törvény közvetítőjét, sőt a testté lett Igét a Názáreti Jézusban elfogadta. Pünkösd, a két friss cipó ünnepe emlékeztet az új kezdetre, a két szövetségre, a kőtáblára és a szív hústáblájára írt törvényre.
Nem véletlen, hogy pünkösdkor Ruth könyvét szokás olvasni, aki moabita származású nő létére Izraelhez csatlakozott. A könyv cselekménye is az árpaaratás és búzaaratás idején játszódik. Az éhínség elől Moáb földjére áttelepült egy júdai család: apa, anya és két fiú. A fiúk moábita lányokat vettek feleségül, egyik neve Ruth volt. Az idő múlásával minden férfi meghalt a családban, s mikor sógornője is hátat fordított nekik, a moabita Ruth egyedül maradt anyósával, Naómival. Ruth ragaszkodott anyósához, hűségesen követte nemcsak hazájába, hanem elkötelezte magát népe és népe küldetése iránt is. „Néped az én népem” - mondta, „Istened az én Istenem.” Ketten indultak vissza Naómi szülőhazájába, Betlehembe, ahová árpaaratáskor érkeztek meg. Betlehem, amely nevében is azt jelenti, a „kenyér háza”, otthont, családot adott Ruthnak. Egy betlehemi előkelőség, Boáz mezején dolgozott árpaaratástól egészen a búzaaratás végéig, mivel megengedte neki, sőt úgy rendelkezett, hogy mindenhol szolgái után szedegesse az elhullott kalászokat. Boáz tudta, hogy Ruth „Izrael Istene szárnyai alatt keresett oltalmat”, és vállalta a sógorházasságot, annak ellenére, hogy Ruth idegen nemzetből származott. Boáz még a birtokot is megváltotta, ami az elhalt rokoné volt. Az ilyen embert nevezték megváltó rokonnak. A város vénei áldást mondtak életére, és kifejezték azt a jókívánságukat, hogy Ruth olyanná tudjon válni, „mint Rákhel és Lea, akik ketten építették fel Izrael egész házát”. Izrael mint nemzet két ősanyától származott. Rákhel és Lea szülte meg a nép gerincét, a tizenkét törzs ősét. A ház családot, nemzetséget jelent, vagy akár királyi családot, dinasztiát is. Ez utóbbi áldás valósult meg Ruth életében. Fia, Obed ugyanis nem más, mint Izáj (Isai) apja és Dávid király nagyapja. A pogány származású asszony hite miatt nemcsak bekerült az ígéretekkel teli szövetségbe, hanem maga is tudta építeni a jövőt, hiszen bekerült Júda királyainak és Dávidon keresztül a jövendő messiásnak a családfájába! Ruth jelképesen valóban egy új házat, új nemzetséget épített fel a maga nemében: az Izrael Istenét szerető, hozzá csatlakozó pogányok közül jött emberek közösségét, akik rátaláltak Betlehemben arra a megváltó rokonra, aki őket hitük miatt felkarolta.
Betlehembe két gyászoló asszony jutott el: a júdeai Naómi, aki visszatért, és a moabita Ruth, aki betért. A „kenyér háza” volt az úticéljuk, ahol a megváltó rokon mindkettőjüket kárpótolta. Olyanok voltak, mint a két pünkösdi kovászos cipó, ami bekerült a Szentélybe. Azt fejezi ki, hogy a rossz ugyan jelen van mindkét közösségben, mégis két nép van az Úr előtt.