Krajcsir Piroska
Törökország még adósa az örményeknek

A Hetekben nemrég egy török újságíró tollából jelent meg cikk az örmény népirtásról. (. Hetek, 2005. április 29.) A témával legutóbb foglalkozó történészként szeretnék néhány kiegészítést fűzni ehhez az íráshoz. A népirtás következtében az örmény őslakosság eltűnt Kelet-Törökország tartományaiból. A század első népirtását nem követte igazság- és jóvátétel, s abban is különbözik a másik szörnyűségtől, a holokauszttól - melynek épp ezért válhatott előképévé -, hogy az elmúlt század eltitkolt, elhallgatott genocídiuma volt. 

Örmény áldozatok egy tömegsírban. Az emlékük is elveszett 

Bár a mindenkori török politika azóta is igyekszik elhallgatni, bagatellizálni vagy meghamisítani, ami az örményekkel történt, a tények azt mutatják, hogy 1915 és 1922 között Törökországban a lakosság áttelepítésének ürügyén tudatosan irtották ki az Örmény-fennsíkon őshonos örmények mintegy kétharmadát, akiknek száma a világháború előtt 1 millió 800 ezer és 2 millió 100 ezer között volt. A deportálások közbeni hatalmas veszteség (a kitelepítettek 75-96 százaléka meghalt) arra enged következtetni, hogy az áldozatok száma másfél millió körüli lehetett. A török álláspont e tekintetben is változó: 300 ezer, félmillió vagy 1 millió 200 ezer áldozatról beszél. (Nyilvánvalóan érdekükben áll a népirtás nagyságrendjének kisebbítése.)
A genocídium legértékesebb bizonyítékai a kordokumentumok: az ifjútörök kormány vezetői által küldött siffrírozott titkos utasítások, táviratok. Fennmaradtak azok a dokumentumok is, amelyekkel a Törökországban élő nagykövetek, attasék, misszionáriusok és segélyszervezetek képviselői folyamatosan informálták kormányaikat a Törökországban folyó eseményekről. Az örmények érdekében emelte fel szavát Henry Morgenthau, Johannes Lepsius, Armin Wegner, Heinrich Vierbücher, René Pinon, Fridtjof Nansen, sőt Anatole France is. Fennmaradtak azok a levelek is, amelyben ezek az országok kérik a török kormányt: állítsák le az örmények elleni atrocitásokat. Arnold Toynbee fiatal oxfordi tudós az összegyűjtött dokumentumok alapján precíz és objektív kiadványt jelentetett meg. James Bryce Kék könyvét (Blue book) a brit kormány publikálta. Ezek, és más forrásértékű kiadványok 1916 és 1921 között láttak napvilágot. A The Times, a Journal de Geneve, a Gazette de Lausanne, a Manchester Guardian hírei megrázták a nemzetközi közvéleményt.
A dokumentumok másik részét azok a fényképek és mozgófilmfelvételek képezik, amelyek a kezdetleges technika ellenére is megrázó bizonyítékai a genocídiumnak. A legtöbbször hiányzik róluk a felvétel helyének megnevezése, de a rögzített valóság pillanatképei kísérteties hasonlóságot mutatnak, az írott dokumentumok hitelét erősítik.

A legdöntőbb és közvetlen bizonyíték az ifjútörök kormány pere. Az antant-erők bevonulása után az ifjútörök kormány megbukott, vezetői 1918. november 2-án megszöktek az országból. Az ifjútörök háborús bűnösök pere 1919. április 27-étől június 26-áig zajlott. A per teljes anyaga a Washingtoni Kongreszszusi Könyvtárban található. Az ülések jegyzőkönyvének egy részét török nyelven (arab betűkkel) publikálta a takvimi Vekayi újság. 
Lehet, hogy a török politikai körök számára napjainkban nem világos, kik voltak a népirtás felelősei. Az ítélethirdetéskor (1919. 07. 05. és 1920. 01. 08.) azonban ezt minden kétséget kizáróan tudták. Tanúvallomások alapján állapította meg az elnöklő Musztafa Nazim pasa, hogy az örmények elleni akcióknak nem volt lokális, háborús, vagy büntető jellegük, hanem előre eltervezett népirtás eszközei voltak. Ennek a népirtásnak a felelőse a török kormány, és ezen kívül a vádlottak, több mint száz személy. Hozzátehetjük, hogy ugyanúgy felelős a végrehajtó katonaság, a kurd szabadcsapatok, a börtönből szabadon engedett bűnöző elemek és a török polgári lakosság azon része, amely részt vett a bűncselekményekben. Talaat, Enver, Dzsemal és Nazim pasákat, a főbűnösöket halálbüntetésre, másokat 15 és 10 év fegyházra, valamint száműzetésre ítéltek. Az ítéletek nagy részét azonban nem hajtották végre.
A másik per Európában, Berlinben zajlott. A szökésben lévő Talaat pasát meggyilkolta egy fiatal túlélő, Szoghomon Teilerian, aki minden családtagját elveszítette 1915-ben. A tárgyalás tanúi között ott volt Johann Lepsius lelkész, és az az Aram Andonian író, aki még 1920-ban fotokópiát készített Talaat Aleppóban összegyűjtött sifrírozott táviratairól, lefordította és Párizsban kiadta ezeket a dokumentumokat. Olyan magasrangú katonatisztek, mint Liman von Sanders tábornok is az örmények mellett tanúskodtak. A per végén Teileriant felmentették.
Ilyen nagyságrendű történelmi gaztettet vizsgálva feleletet kell kapnunk a kérdésre, hogy mi volt az örmények megsemmisítésének az oka. Ha az örmények oldaláról keresünk vétségeket - bár török álláspont szerint több ilyen is van - nem fogunk olyan nagyságrendűt találni, amely indokolttá tenné az ellenük elkövetett szörnyűséget.
A soknemzetiségű nagybirodalmak ahogy keletkeztek, előbb-utóbb széthullnak alkotóelemeikre. Örményország tragédiája az volt, hogy amikor széthullott volna a török birodalom, egyrészt a nagyhatalmak gazdasági érdekei miatt akarták egészben tartani, másrészt az ifjútörök reformisták kívánták ezt a tarka országot egységes nemzetállammá alakítani. Politikájuk a török nyelvű népek egyesítését célozta, és Törökország határait kezdetben Turkesztán, majd Kína határáig kívánták terjeszteni: álmuk egy nagy turáni birodalom létrehozása volt. Az örmények, akik ősi területükön autonómiát és - a török törvények papíron biztosította - szabadságjogokat követeltek maguknak, fizikai akadályai voltak a nagy török álom megvalósulásának. Az örmények tragédiája lett az is, hogy amikor 1908-ban az ifjútörök párt magához ragadta a hatalmat, nem az Ittihad liberális reformerei, hanem gátlástalan sovén elemei kerültek kormánypozícióba. A világháborús helyzet kapóra jött az ifjútörök kormánynak terve - az örmények likvidálása - megvalósításához.
A világháború befejezése után Törökország Musztafa Kemal Atatürk vezetésével vesztesként területi nyereséggel kötött békét. Örményország, az „elárult nemzet” saját fizikai fennmaradása érdekében kénytelen volt Szovjet-Oroszországhoz csatlakozni. Az Örmény Szovjetköztársaság alig 30 ezer négyzetkilométer területre zsugorodott; a csicserini békeszerződés elcsatolta tőle és Azerbajdzsánnak adta Nakhicsevánt (innen azóta elmenekültek az örmények) és Arcakh örmény tartományt Hegyi-Karabah néven.
1923 után az örményekről, a genocídiumról senki nem beszélt. 
Az örmények nem hallathatták a hangjukat a genocídium elismertetéséért: az örmény diaszpóra nem volt gazdaságilag olyan erős, hogy nyomást gyakorolhatott volna politikai körökre. Az anyaországnak nem lehetett önálló külpolitikája.
Miután 1918-19-ben Törökország elismerte a népirtást, jogosan tesszük fel a kérdést: miért tagadja most, oly sok évvel a történtek után? 
Az örmények csak 1988-ig hitték azt, hogy a genocídium egyszeri történelmi esemény volt. Ám amikor a Szovjetunió széthullásának kezdetén a karabahi örmények - alkotmányos jogaikra hivatkozva - maguk szerettek volna dönteni hovatartozásukról, mivel az erőszakos betelepítések ellenére is 80 százalékos örmény lakosság volt ezen a területen, Azerbajdzsán pogromokkal válaszolt. 1988-ban Szumgaitban, ezt követően több városban, majd 1990-ben Bakuban is középkori módszerekkel gyilkolták az örményeket. Ezekre a rémtettekre a korábbiakhoz hasonlóan nincs ésszerű magyarázat. Hacsak az nem, amely az örmény történészek meggyőződése: Törökország nem mondott le keleti terjeszkedő politikájáról és Ankara utat készít Baku felé. Nakhicsevánból már elűzték az örményeket (ez a fehér genocídium), Karabah azeri területté vált, s a két földrajzi egység között ott van Zangezur, a mai Örményország egyik régiója is. Törökország aktuális külpolitikája reális félelemmel tölti el az örményeket: a genocídium bármelyik alkalmas pillanatban újrakezdődhet.
Törökország egy módon győzheti meg az örményeket ennek abszurditásáról: ha elismeri a népirtás tényét, és bocsánatot kér a történtekért. Addig nem lehet párbeszéd a két nemzet között, és nem lehet együttműködés tudósok és kutatók között sem. Egyes - nem Törökországban élő - török tudósok véleménye szerint elsősorban nem az örményeknek, hanem magának Törökországnak lenne nagy szüksége rá, hogy végre szépítés és hazugság nélkül szembe tudjon nézni saját múltjával. Ez az egyetlen módja annak, hogy kijusson abból a morális zsákutcából, amellyel az örmény genocídium kérdésével kapcsolatosan juttatta saját magát. 
(a szerző történész)