Szubotics Mariann, Hetesi Noémi
Alpinizmus

Magyarországon a hegymászás legalább akkora élmény lehet, mint a mélytengeri búvárkodás, gondolhatnánk első hallásra. A valóság azonban nem ilyen abszurd: hazánk nem szűkölködik hegyvidékekben, a magasabb csúcsok kedvelőinek pedig elég a környező országokig elutazni - ha valaki egyáltalán ma mászni akar. Fodor Péter harminchárom éves középiskolai földrajztanár, túravezető és hegymászó azon pedagógusok közé tartozik, akik képesek a diákokra is átragasztani lelkesedésüket és életvitelüket.

A magaslati kilátó Nepálban. Csak mászóknak! 

- Mióta járod a világot?
- 1995-ben kijutottunk a barátaimmal az USA-ba, és két hónap alatt szinte bejártuk az egész Államokat. Kocsit béreltünk, és főleg a nemzeti parkokra fókuszáltunk. Itt már több magas hegyet is megmásztunk, ami nagyon nagy élmény volt, igaz, hogy ráment egy évi fizetésem, és volt olyan nap, hogy mellette ezer kilométert is vezettem. Aztán - 1997-ben - a 2885 méter magas, szlovéniai Triglav csúcs volt az első tervezett túra. Azóta pedig sorban jönnek az újabb és újabb célok. 
- Szóval a fokozatosság elvét követve egyre magasabb pontok következnek?
- Pontosan. 1999-ben az ausztriai Grossglocknert (3797 méter) hódítottuk meg, majd Európa „teteje”, a Mont Blanc következett a maga 4807 méterével. Ezzel Európa úgymond el is fogyott.
- Hányan szoktatok nekivágni egy-egy ilyen expedíciónak?
- A legfontosabb az, hogy egyedül nem szabad mászni, biztonsági okokból, ugyanúgy, mint a barlangászás esetén. Minimum ketten megyünk, de legtöbbször kisebb-nagyobb csoportban. A Grossglockneren 3700 méter magasan kerültünk hóviharba, villámok csaptak a vasakba, amihez ki voltunk kötve - ez egy meghatározó élmény volt. A friss hótól nem lehetett megállni a gleccseren, és csak csúsztunk-csúsztunk, csoda volt, hogy életben maradtunk. Azóta minden utamról naplót készítek.
- Ez nem tántorított el az újabb felfedezésektől?
- Egyáltalán nem. Igaz, hogy a sziklamászás nem vonz, de a magas hegyek igen. Ejtőernyőztem is, akkor madártávlatból láttam a hegyeket, de az nem ugyanaz; és repülőn ülve sincs meg az az élmény, amit csak oda felmászva lehet látni: mintha hirtelen repülne az ember, egyszer csak kitágul a tér, nő a szabadságérzet.
- Az utóbbi években hol jártatok?
- 2003-ban Nepálban 5416 méterre jutottunk fel, 2004-ben pedig Peru következett. Ott ketten értük el a végcélt, a 6075 méteres Chachanit, melyet magyar eddig még nem mászott meg.
- Melyik volt eddig a legérdekesebb élményed?
- Minden út tartogat valami különlegességet, de talán Izlandon volt az egyik legszebb a vulkánok, gejzírek között: olyan volt a táj, mintha a Hold felszínén lennénk, amikor éjfélkor felmásztunk a dombtetőre - június 11-én -, és fenn volt a Nap, hát az kimondhatatlanul gyönyörű volt!
- Az embereket, kultúrákat is van időd megfigyelni a hegyek mellett?
- Igen, eddig azt tapasztaltam, hogy Európán kívül sokkal barátságosabbak, közvetlenebbek egymással az emberek. Már az interkontinentális repülőjáratokon érzékelni lehet a különböző kultúrák keveredését. Teljesen ismeretlen emberek mosolyognak egymásra. Azért Indiába nem mennék vissza a szeméthegyek és a kosz miatt. 
Míg Nepál a borbélyok országa, addig Peru a cipőtisztítóké. Itt a közlekedési szabályok kissé eltérnek az európaitól, nagyon fontos a duda. Tábla nem sok van, viszont lámpa igen, de csak a „telezöldet” ismerik. Egyik nap Peru-Argentína-meccs volt, amelyet a vendégek nyertek, ekkor inkább nem mentünk ki az utcára…
- Te mint pedagógus hogy látod: hogyan lehetne motiválni, aktivizálni a fiatalokat is?
- Én drasztikusabban kezelném ezeket a dolgokat, de persze ez a szülő felelőssége. Egyrészt, hogy milyen mintát ad, másrészt, hogy mit enged meg a gyermekének. Én mint rendszeres túravezető gyakran azt látom, hogy a gyerek szeretne jönni túrázni, de a szülő kényelmi okok miatt nem engedi el. Sajnos sok minden azon múlik, hogy a szülők hogyan állnak hozzá, mert kényelmesebb, hogy odakössék a „villanypásztorhoz”, mint mondjuk hajnali ötre lehozni a buszállomáshoz, ahonnét indul a túra a Zselicbe.
Én megpróbálom úgy is motiválni őket, hogy előadásokat tartok az utakról, a végén pedig vetítek. Ennek megvan az eredménye, a tavalyi gyalogtúrán például ezerhétszázan vettek részt. Nincs is annál szebb, amikor futsz egy jót a Zselicben. Ropolynál, mikor kijössz a tetőre, és megállsz egy hidegfront után, látszik a Badacsony. Gyerekekkel tájékozódási versenyeken is részt veszünk, a tavalyi bajnokságon országos elsők voltunk.
- Lehet, hogy ezt a fajta kikapcsolódást a szülők drágának tartják?
- Úgy érzem, nem ezen múlik, én hatezer forintos bakancsban másztam meg a Mont Blanc-t. A magyarok szerintem - tisztelet a kivételnek - el vannak kényelmesedve, kétutcányi távot is autóval mennek, ami fiatalok esetében nem egészséges. Sajnos még ott tartunk, hogy sokaknak fontosabb az új autó, mint az egészség és a mozgás. 
- Nyugaton gyakori látvány, hogy hatvan-hetven éves nénik, bácsik túráznak, hegyet másznak. 
- Ott már rájöttek arra, hogy ha a szabadidősportra költenek, az megtérül az egészségbiztosításban. Ezekben az országokban sokkal szervezettebbek a programok - nálunk ez nem jellemző -, és minden szempontból felkészültebbek a turisták fogadására is.