Hetek - IX. évfolyam, 18. szám, 2005. május 06

A lapzártánk után zajló brit választások finisében a közvélemény-kutató cégek naponta tették közzé az újabb és újabb eredményeket. Bár a számadatok továbbra is a kormányzó Munkáspárt erőfölényéről tanúskodtak, Tony Blair még a választás előtti napon is arra figyelmeztette híveit: ne maradjanak otthon, és semmit ne vegyenek természetesnek. „Ha az emberek nem jönnek el és nem szavaznak a Munkáspártra, akkor május 6-án arra ébrednek majd, hogy a toryk kerültek kormányra. Ez pedig katasztrófa lenne az ország számára.” A másik két rivális párt, a konzervatívok és a Liberális Demokraták hasonlóan sötét képet festettek a brit jövőről arra az esetre, ha Tony Blair maradna hatalmon.

A választók kegyeiért vetekedő pártok az egyre inkább eldurvuló választási kampány finisében is azzal voltak elfoglalva, hogy övön aluli ütésekkel próbálják padlóra küldeni egymást ahelyett, hogy - a szakértők nagy „bánatára” - konkrét politikai kérdésekre kínáltak volna megoldásokat. Az elemzők a kormányon lévő Munkáspártnak azt vetették a szemére, hogy az összes nehéz döntést a választások utáni időszakra halasztotta, mondván: „az adott politika felülvizsgálata nem fejeződött be május 5-ig”, Tony Blair pedig igyekezett gondosan elkerülni minden kényes kérdést korteskedése során. A bírálók szerint a konzervatívok ugyanakkor semmilyen életképes alternatívával nem álltak elő, sőt, programjuk inkább csak az emberek félelmére próbált építeni, például a bevándorlókkal vagy az Európai Unióval kapcsolatban. A Liberális Demokraták viszont abban a szinte biztos reményben ígérgethettek fűt-fát a választóknak, hogy programjuk életképességét valószínűleg úgysem lesz alkalmuk kipróbálni a hatalom csúcsán.
A Liberális Demokrata Párt célja az 1997-es választásokon még a konzervatívok kormányzásból történő kiszorítása volt, ezért inkább a Munkáspárttal igyekezett szövetséget kiépíteni. A két párt között létezett egyfajta taktikai megállapodás az előző két választás során, amelynek keretében egymás jelöltjeit támogatták annak érdekében, hogy a konzervatívokat együttes erővel tartsák távol a hatalomtól.
A paktum mindkét fél számára előnyös volt: Tony Blair elsöprő győzelmeket aratott, a liberálisok pedig megnövelték mandátumaik számát 2001-ben. A 2005-ös kampányban azonban már a torykhoz hasonlóan a liberálisok is Tony Blair lejáratását tűzték ki célul. Charles Kennedyt, a liberálisok vezetőjét feldühítette ugyanis, amikor Tony Blair azt nyilatkozta, hogy ha tíz munkáspárti szavazóból akár csak egy is otthon marad, vagy a Liberális Demokratákra szavaz, az megnyithatja az ajtót a konzervatívok előtt a hatalom felé. Kennedy ragaszkodott ahhoz, hogy aki pártjára szavaz, az már határozottan az ő programjuk mellett teszi le voksát, és nem csupán a többiek ellen kíván szavazni.

A liberálisok azonban a konzervatívokhoz hasonlóan az iraki háborút és a miniszterelnök szavahihetőségét igyekeztek a kampány központi témájává tenni. Kennedy szerint az iraki háború kérdése élete végéig kísérteni fogja Tony Blairt: még a választások előtti héten is napvilágra került egy olyan feljegyzés, amely szerint a brit kormány jogi tanácsadója, Lord Goldsmith az iraki invázió előtt arra figyelmeztette a miniszterelnököt, hogy a háborút később egy nemzetközi bíróság jogellenesnek minősítheti. Az emlékeztető Blairen kívül akkor csak a külügyminiszter és a védelmi miniszter látta, de titokzatos módon tíz nappal később Goldsmith már arról tájékoztatta a kabinet többi tagját, hogy a háború megindítása legitim lépésnek tekinthető. Mindennek tetejébe pedig néhány nappal a választások előtt meghalt egy Irakban szolgáló brit katona, akinek özvegye Blairt kezdte vádolni gyermekei apjának haláláért. Emellett több elesett katona családja olyan levelet juttatott el a Downing Streetre, amelyben azzal fenyegetőztek, hogy jogi eljárást indítanak a miniszterelnök ellen a háború jogalap nélküli beindítása miatt.
Blair védelmére kelt azonban pénzügyminisztere - és legnagyobb riválisa - Gordon Brown, akivel
a korábbi feszültségek ellenére a kampány során látványosan kibékült, és maga a miniszterelnök is igyekezett eloszlatni az Irakkal kapcsolatos vádakat. „Egyértelművé tettük, hogy először az ENSZ által kínált lehetőségeket kell végigpróbálnunk. Ez a szándék viszont cáfolja azt a feltételezést, mely szerint mindenáron háborúba akartunk vonulni” - fejtegette Blair az egyik rádióműsorban, hozzátéve, hogy szeptember 11-e után a tömegpusztító fegyverek kérdését egyébként is új szemszögből kellett megközelíteni. Az iraki háborút egyébként a konzervatívok is teljes vállszélességgel támogatták, egyedül a liberálisok álltak ki ellene - azóta ez lett szinte az egyetlen ütőkártyájuk a szavazók körében. Nem csoda hát, hogy a liberálisok nagy népszerűségnek örvendenek a muszlim szavazók körében, akiknek tábora szintén nem elhanyagolható: bár a brit választóknak kevesebb mint három százalékát teszik ki, közel negyven - többnyire városi - választókerületben ez az arány több mint tíz százalék, tíz választókerületben pedig a voksolók több mint egyharmada kerül ki közülük.
A muszlim szavazók nagy része egyébként Ázsiából származik, akik a teljes brit mohamedán közösség kétharmadát teszik ki. Politikai aktivitásuk - különösen a pakisztáni és bangladesi bevándorlóké - a felmérések szerint átlag feletti. Az előző választásokig általában a Munkáspártot támogatták. A terrorizmus ellen meghirdetett harc beindulása óta azonban a muszlim lakosság úgy érzi, egyre nagyobb nyomás helyeződik rá, és az egyre inkább drákói szigorral jellemzett biztonsági politikák célpontjává válik. Míg a brit ifjúság úgy tűnik, unalmasnak tartja a politikát, addig a mohamedán fiatalok identitásuk és céljaik tudatában kilépnek a passzivitásból. Tariq Modood, a bristoli egyetem szociológiaprofesszora szerint a muszlimok protest szavazataikkal „büntetni” tudják a Munkáspártot, ám elpártolásuk valószínűleg akkor sem lesz hosszú távú. Az Alquds al-Arabi című londoni arab nyelvű újság politikai szerkesztője szerint pedig a muszlimok többsége arrogánsnak és hazugnak gondolja Blairt, és úgy véli, mind a Munkáspárt, mind a Konzervatív Párt mesterségesen táplálja a társadalom iszlamofóbiáját a saját politikai programja előrevitelének érdekében.
Blair mindenesetre igyekezett Irakról a pozitív belföldi eredményekre terelni a figyelmet: az elmúlt nyolc év során az ország gazdasága stabil volt, az infláció, a munkanélküliség és a kamatok soha nem voltak még ilyen alacsonyan. A kórházak és iskolák helyzete is javult a Munkáspárt hatalomra jutása óta, és az életszínvonal is magasabb lett, mint Franciaországban, Németországban vagy akár Japánban. Bár sok munkáspárti szavazó Tony Blair iránti bizalma láthatóan végképp megingott, és sokan tartják őt olyan arrogáns politikusnak, aki megveti az alkotmányos folyamatokat, és a saját érdekében elferdíti az igazságot, jobb alternatívát ők sem találtak. Ha azonban Blair csak jóval kisebb többséggel tud majd tovább kormányozni, akkor olyan kompromisszumos politizálásra kényszerülhet majd, amihez eddig nem volt hozzászokva.