Márványi Péter
Erdélyi útelágazások

Talán más, boldogabb régiókban természetes, de mifelénk még nem annyira: mindkét fél számára elfogadható kompromisszummal végződött egyelőre az új román kormány első koalíciós válsága. Amikor ugyanis tényleg válság lett a konfliktusból, gyorsan, bár nyilván csak átmenetileg, meg is oldották, ami jó jel: a kormányszövetség résztvevői valóban a válság gyors eloszlatásában voltak érdekeltek. Merthogy mindeközben a romániai belpolitika még mindig attól visszhangzik, lesznek-e előrehozott választások, vagy sem.

Az autópályák gyorsabban épülnek, mint ahogy a körülmények változnak Fotó: Somorjai L.

A válság tárgya az észak-erdélyi autópálya, amelynek gondolatát a jelenlegi államfő, Traian Basescu már akkor elutasította, amikor 1996 és 2000 között közlekedési miniszterként keményen kiállt a Bukaresttől Giurgiu, illetve a tengerparti Constanca felé vezető autópálya mellett. Hosszú időbe tellett, míg egyáltalán elfogadottá vált, hogy nyugat felé is szükséges valami komolyabb közúti összeköttetés. Aztán mikor 2000 körül kiderült, hogy már maga az ország is inkább nyugat felé tart, már evidens volt ennek az iránynak a fontossága. De sok román politikus legszívesebben végig a Kárpátoktól délre, Havasalföldön építette volna a sztrádát. Azaz: Erdélyt dél felől elkerülve. 
Az erdélyi közvélemény természetesen nem így képzelte a dolgot, és különösen nem a romániai magyar közvélemény, amely nyilván azt szerette volna, ha az autópálya befordul a Székelyföldre is.
Amint stabillá vált az ország integrációs pályája, ami egyébként érdekes mód a posztkommunista kormányzás idején vált garantálttá, az unió is elkötelezte magát a program mellett, hiszen amúgy is rendezetlen volt a kelet-nyugati 4-es folyosó ügye. A végleges nyomvonal azonban az erdélyiek, és főképp az erdélyi magyarok számára csalódás volt: közvetlenül csak dél-erdélyi szórványvidékek kapcsolódtak a pályához, amelyet a már meglévő pitesti szakasz felől Szeben irányába terveztek az Olt völgyén át a Déli-Kárpátokon keresztül, majd Déva és Arad érintésével fut, ha elkészül, a magyar határig.
Nagyrészt az RMDSZ nemzetközi lobbitevékenységének volt köszönhető, hogy az uniós déli pálya mellett realitássá válhatott a másik terv is, az észak-erdélyi, amelynek nyomvonala Brassó, majd Segesvár érintésével Marosvásárhelyen és Kolozsváron keresztül vezet Nagyvárad és a határ felé. Ha nem is szeli át, de majdhogynem érinti a Székelyföldet, és olyan jelentős, részben magyarlakta vidékeken megy át, mint Maros megye vagy Kalotaszeg. A 2004 végéig regnáló Nastase-vezetés számára az északi pálya programja a magyar politikum támogatásának egyik legfontosabb záloga volt, márpedig az RMDSZ parlamenti voksai nélkül a kormányzás nem lehetett volna stabil, Románia külső megítélése nem lett volna megfelelő az integrációs folyamatokhoz. Paradox mód így vált az unió által kifogásolt észak-erdélyi autópálya terve Románia uniós tagságának faktorává. 
A mostani hatalomváltás viszont azt a Basescut tette államfővé, aki tehát már régen sem szívelte az északi pályát, és már elnöksége elején többször nyilvánosan is jelezte, hogy nem változott a véleménye. Az elnöknek Romániában sincs közvetlen beleszólása a kormányzati ügyekbe, ami Basescut persze eddig sem akadályozta abban, hogy mindenféle konkrét kérdésben legalább nyilatkozatai révén befolyásolja a dolgokat. Az autópálya ügye nem is akkor vált kérdésessé, amikor Basescu minősítette feleslegesnek, hanem amikor már Tariceanu miniszterelnök is. Most épp megint az a döntő, amit az unió akar, márpedig Brüsszel erősen kifogásolja, hogy tender nélkül nyerte amerikai cég az építés jogát. Másrészt mára világossá vált, hogy a kormányváltáskor meghirdetett népszerű intézkedések annyira megbillentik a költségvetést, hogy az egyensúly helyreállítása érdekében újabb adókat kellett beállítani, kemény áremeléseket bevezetni, illetve csökkenteni kell az állami kiadásokat. 
Amivel azonban a jelek szerint Tariceanu és Basescu nem számolt, az az, hogy az észak-erdélyi autópálya nem magyar, hanem erdélyi ügy. 
Bukarest szellemiségében Erdély az egyesült Nagy-Románia szimbóluma, ehhez képest Erdély mindig tudatosan hátraszorított volt más régiókhoz képest. Kevesebbet kapott a központi forrásokból, mint Moldva vagy Havasalföld. Székelyföld különösen elhanyagolt, itt a legrosszabb az infrastruktúra, itt még most is rettenetes az utak állapota. 
A romániai magyarság számára evidencia Erdély mássága Ó-Romániához képest. Az erdélyi románság ebből a szempontból nem tekinthető homogénnek, hiszen az erdélyiségükre büszke, régóta itt élő románok mellett ma már többségükben a hegyeken túlról betelepedettek élnek itt, akiknek az eltérő kulturális hagyományok, a magyar világ megmaradt jelei zavaró momentumok. Funar és munkássága szimbolizálja leginkább őket: noha egyfelől Erdély a szemükben az örök szent román föld, mégis sokszor úgy kezelik, mint akik nem otthon vannak, hanem egy meghódítandó gyarmaton. 
A sztráda azonban meglepő gyorsasággal hozta őket egy táborba az eredetileg is erdélyi románokkal és - legalábbis ebben a kérdésben - a magyarokkal: még az a Funar is tiltakozott a munkálatok leállítása ellen, aki egyébként korábban, Kolozsvár polgármestereként akadályozni próbálta a projektet.
Az autópálya egyszerre vált jelképévé és valóságos tényezőjévé az Erdéllyel kapcsolatos ellentmondásoknak. És az is kiderült, hogy az erdélyi koalíciós partnerek ez ügyben szembekerülhetnek a saját kormánytényezőikkel is. Nem kicsi a tét: a DA-kormányszövetség kisebbik pártjának, a Demokrata Pártnak az elnöke speciel Emil Boc, aki a Funar utáni Kolozsvár polgármestereként ugyancsak az autópályában látja a város felvirágzásának nagy esélyét. Az RMDSZ szövetségi elnöke, nem utolsósorban egyben a román kormány miniszterelnök-helyettese, Markó Béla pedig kijelentette, az elsősorban az Ázsia és Európa közti átmenő forgalmat szolgáló déli autópálya nem helyettesíti azt az észak-erdélyit, amelynek a célja nem a török kamionok átmenő forgalmának, hanem Erdély fejlődésének és jövőjének a szolgálata. A magyar politikusok egyébként kényes játékot játszottak, vigyázniuk kellett, nehogy túl jól sikerüljön a fellépésük, és tényleg koalíciós szakítás legyen a dologból: az RMDSZ az egyetlen kormányerő, amely valóban kategorikusan elítéli az előrehozott választások ötletét.
A kompromisszum, amibe ezek után Tariceanu belement, az, hogy a program tovább zajlik, de kevesebbet fordítanak rá. A koalíció bukdácsol tovább a következő szakítópróba felé, amelyet lehet, hogy még nehezebb lesz megoldani, mert a tét a kisebbségek szerepe, lehetőségrendszere, autonómiája - nem holmi autópálya. De a jelek szerint, valamilyen formában, ez ügyben is meg kell, hogy szülessen valami kompromisszum. Mert lassan talán még az előrehozott választásokat állandóan erőltető államfő is megérti, hogy Romániának nem újabb politikai válságokra van szüksége, hanem egyre gyorsuló haladásra Európa felé, képletes és valóságos pályákon egyaránt.