Szobota Zoltán
Bonyolult bocsánatkérés

Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök neve szintén szerepel a két héttel ezelőtt nyilvánosságra került „Antall-féle ügynöklistán”. Gyulai „Bocsánatkérés a III/III-as listán feltüntetett püspök részéről” címmel jelentette meg írását a Magyar Kurir Online internetes lapon.

Gyulai Endre. Csak beszélgetett Fotó: Somorjai L.

A katolikus méltóság korábban elmondta lapunknak, hogy az ügynökkérdést a magyar állampolgárok által választott képviselőkre kell bízni, bár döntésük nem semlegesítheti azt a közömbösséget, amely a nagypolitikát jellemzi e témában. Gyulai szerint a vonatkozó állami törvények hiányában semmi sem indokolja, hogy belső egyházi törvények kényszerítsék ki a beismeréseket, melyek amúgy is a személyi szabadság tárgykörébe tartoznak. A nyilvánosságot pedig akkor tudná üdvözölni, ha az a megzsarolt áldozatokon túl a tartótiszteket és azokat a „gazembereket” is érintené, akik anyagi megfontolásból jelentettek. Fentiek fényében lépése legalábbis elgondolkodtató, hiszen nem derül ki, hogy az általa meghatározott kategóriák melyikébe sorolta magát, mikor egy jobboldali lapot választva a nagyközönség elé lépett.
Állítása szerint egy SZDSZ-es lelkész királyi tévében elhangzott felszólításának fogadott szót, mikor sorait papírra vetette. „Bocsánatkérései” elsősorban azokhoz az állami emberekhez és hivatalnokokhoz szólnak, akikkel egyházi szerepvállalása miatt támadt konfliktusa, de mint kiderül, az esetek döntő többségében Gyulai húzta a rövidebbet. Egy korábbi kollégáját mindenesetre „bemártja”: „Bocsánatot kell kérnem akkori püspökömtől, aki a búcsúnkon misézett, utána elhelyezett, mert huszonöt ministráns volt, és az egyik szabadlábon lévő jezsuita prédikált. Elöljáróm akkor így fogalmazott: »Tudod, fiam, van, amit az ember vasárnap még nem tud, kedden meg aláír.«”
És azt is megtudjuk, hogy püspökké szentelése előtt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) olyan jelentéseket kapott a vele rendszeresen beszélgető „biztonságis tiszttől”, melyek alapján belenyugodhatott kinevezésébe. Utolsó találkozásukkor Gyulainak már csak azt a nyilatkozatot kellett aláírnia - mint mondja törvényi kötelezettségének eleget téve -, melyben ígéretet tesz a tudomására jutott államellenes összeesküvések leleplezésére. 
Miklós Imrétől, az ÁEH akkori vezetőjétől azért kér bocsánatot Gyulai, mert nem bírtak egy hullámhosszra kerülni a katolikus egyháznak a vallásszabadság jegyében juttatott engedmények ütemezését illetően. Visszautasította ugyanakkor a rá szabott békepapi aktivista szerepet, pedig még egy nagyobb plébánia vezetésével is megbízták volna cserébe. 
Békéscsabán a rendőrséggel is akadt dolga a püspöknek, mivel a zsinati dokumentumok sokszorosítása és terjesztése bűncselekménynek minősült. A levélből azonban világos, hogy Gyulai jóvátette hibáját, és a börtönt elkerülendő, minden paptól szépen visszaszerezte, majd az őrsön leadta az anyagokat. Homály borítja viszont azt az „írásbeli feladatnak” titulált tevékenységet, mely bevallása szerint a szegedi rendőrparancsnok unszolására zajlott két napon keresztül, és végeredménye nem elégítette ki maradéktalanul a tiszt kíváncsiságát. 
Gyulai helyzetéről árulkodik az a „bocsánatkérési blokk” is, melyben azt újságolja, hogy hasztalan kérte a külügyminiszter közbenjárását, miután a kőszegi határőrök egy Mindszenty-könyv elkobzását követően három évre bevonták az útlevelét. 
Azoktól, akiket „megfigyelt és besúgott”, a megyéspüspök azért nem tud bocsánatot kérni, mert állítása szerint nem léteznek, sőt még csak nem is kérte soha senki, hogy ilyet tegyen felebarátai ellen. Jelentést sem írt tehát soha, és ha ne adj’ Isten mégis napvilágot látna valami hasonló, ő maga „tiszta szívvel” jelenti ki jó előre, hogy az hamisítvány. 
„Nyilvános gyónása” végén Gyulai Endre reményét fejezi ki, hogy a lista szétkürtölője és szerzője, a személyiségi jogok lábbal tiprása miatt, tisztségétől függetlenül kellő büntetésben részesül majd.