Tihanyi Péter
Megismerni és megbocsátani
Beszélgetés Fényi Tibor történésszel beszervezéséről, s az azóta eltelt harminc évről

- Hogyan, mikor, milyen módon szerveztek be?
- Huszonkét éves voltam, tanárképző főiskolára jártam, amikor 1977 őszén behívattak a szombathelyi városi rendőrkapitányságra. Volt egy nagyon jó ismerősöm, aki fél évvel azelőtt települt Franciaországba és megkérte egyik francia barátnőjét, hogy vigyen utána személyes családi feljegyzéseket, fotókat, apróságokat. Egyúttal engem is felhívott, hogyha akarok neki küldeni valamit, ezzel a lánnyal elküldhetem. Küldtem egy levelet, amiben leírtam, mi van velem, mit csinálok - csupa érdektelen dolgot. És küldtem még néhány ajándékot. Ezt a francia lányt a határon megállították, mondván valami gond van az útlevelével. Az első mozdulattal hátrahúzták az anyósülést, ahol is „találtak” egy zacskót, amiben ma úgy mondják, kábítószernek látszó valami volt.

„Azoknak, akik hozzám hasonló helyzetben voltak, vannak, azt tanácsolnám, legyenek bölcsebbek nálam: minél előbb hozzák nyilvánosságra, amit tettek, és kérjenek bocsánatot azoktól, akiknek ártottak.” Fotó: Somorjai L.

- Mi volt az valójában?
- Semmi. Se a kislány, se senki nem volt kábítószeres a baráti körünkben. Ők helyezték oda, hogy indok legyen a tételes vámvizsgálatra. Így találták meg többek között az én leveleimet is. Nem ez érdekelte őket, hanem azok az iratok, naplók, feljegyzések, amit a lány a barátnőjének vitt ki. 
- Ez miért érdekelte őket, mit kerestek a lánynál?
- Ez a Párizsba települt ismerősöm szoros kapcsolatban állt a hetvenes évek egyik legnagyobb ellenzéki írójával. Azt hitték, az ő naplóit, telefonszámait, feljegyzéseit találják meg. 
- A rendőrséggel ezt megelőzően volt dolgod?
- Szolnokon éltem tizenhat éves koromban, amikor is kiadtam illegálisan egy újságot Fej vagy írás címmel, amiért kizártak a középiskolából, pusztán azért, mert nem kértünk rá engedélyt.
- Mi volt ebben az újságban?
- Semmi. Néhány tizenhat éves gyerek jól nevelt, fésületlen gondolata a világról. 
Rámszálltak, rendőri felügyelet alá helyeztek. Később nagy nehezen megengedték, hogy leérettségizzem. Érettségi után hirtelen bevittek katonának, noha alkalmatlan minősítésem volt, mert a bal szememre szinte vak vagyok. Azt mondták, nem baj, a parancsokat vakon kell követni. Ezen jót nevettünk, majd kijöttem, és kezembe nyomták a behívót. Azonnal alkalmassá nyilvánítottak. Egy büntetőtelepen voltam két évig többnyire büntetett előéletű katonatársakkal. Később felvettek az egri tanárképző főiskolára, ahol izgatás címen eljárást indítottak ellenem. Közölték: vagy otthagyom a várost, vagy börtönbe csuknak. Így kerültem a szombathelyi főiskolára. 
- Tehát ott vagyunk a Szombathelyi Rendőrkapitányságon. Mi történt?
- Két ember várt civilben. Először arról kérdeztek, hogy honnan ismerem azt a hölgyet, aki Franciaországba települt. Amit elmondtam, le is kellett írnom nekik, majd a legnagyobb megdöbbenésemre közölték velem, hogy kábítószerrel való viszszaélés miatt fognak eljárást indítani ellenem. Soha életemben, nemhogy kábítószert nem használtam, de alkoholt és cigarettát sem. Ezután tudatták velem, hogy ők Pestről jöttek ide csak miattam, és ha hajlandó vagyok együttműködni velük, akkor elsimítják ezt a kábítószeres ügyet. 
- Tudtad, hogy ez az együttműködős mondat mit jelent?
- Pontosan tudtam. 
- Mire gondoltál, mi járt a fejedben?
- Rettenetesen féltem. 
- Mitől?
- 10-15 évi börtöntől. Azok után, amik velem történtek, nem voltak illúzióim. Elhittem, hogy ha akarnak, akár egy elefántot is el tudnak rejteni a lakásomban, nem egy zacskót. Közben azon járt az eszem, ha innen egyszer kitehetem a lábam, akkor nekiindulok a határnak, és külföldre szököm. 
- Miről beszélt még az a két tiszt a rendőrségen?
- Arról, hogy a börtön egy nagyon kellemetlen hely, és ne butáskodjak, ők semmi rosszat nem kérnek tőlem. Tudtam, hogy a budapesti ellenzéki barátaim érdeklik őket. Olyan helyzetben éreztem magam, mint az a katona, aki az ellenség táborából csak úgy tud megmenekülni, ha magára veszi az ellenség zubbonyát. Próbáltam a lelkiismeretem számára elfogadhatóvá szelídíteni az elfogadhatatlant. Úgy gondoltam, ezt a bűnt magamra kell vállalni ahhoz, hogy megmeneküljek. Kértem tőlük tíz perc szünetet, hogy átgondoljam a dolgokat. Kiengedtek a folyosóra. Mikor negyedóra múlva visszahívtak, nem mondtak, nem kérdeztek semmit, csak elém tettek egy üres papírt és egy tollat, majd lediktálták a következőt: „Felajánlom szolgálataimat az Állambiztonsági Hivatal III/III-as Főcsoportfőnökség részére…stb.” Egy szűk oldalnyi szöveg volt. 
- Aláírtad?
- Aláírtam. Közölték, havonta egyszer fogunk találkozni egy általuk megnevezett szombathelyi presszóban. Aztán elengedtek. 
- Mikor kijöttél, mit gondoltál magadról?
- Vettem egy mély lélegzetet, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. A félelem elmúlt. Messze laktam, gyalog mentem hazáig, közben a disszidálás részletein gondolkoztam. Azt gondoltam, hogy megpróbálok útlevelet kérni Jugoszláviába, és onnan lépek le. Ha nem kapok, akkor pedig valahogy átszököm a határon. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy amit csináltam, az bűn, gyávaság, gerinctelenség, és elöntött a szégyen. Tudtam, olyan dolgot tettem, ami egész addigi életemet hiteltelenné teszi. Körülbelül egy hónap múlva hívott is az egyik a kettő közül, a soványabbik, akit Istvánnak hívtak. Találkoztunk a megbeszélt presszóban. Közben beadtam az útlevélkérelmemet, azt hittem ezt fogják a fejemhez vágni, de nem. Szinte alig kérdezett valamit, majdnem egy órán keresztül szidta a pesti barátaimat. A következő találkozás furcsább volt. Telefonon beszéltem K. Gy. ellenzéki barátom édesanyjával arról, hogy melyik nap megyek föl Pestre, és hány órakor találkozzunk náluk. Legnagyobb megdöbbenésemre a házuk előtti virágbolt előtt ott állt „István”, és úgy tett, mintha véletlenül lenne ott. Azt kérte, írjak le mindent szóról szóra, amiről fönn beszélünk. Mikor fölmentem, azt hittem, megnyílik alattam a föld, mert ott volt egy másik barátom, H. M. is, aki éppen búcsúzni jött, mivel kapott egy egyéves berlini ösztöndíjat. Hihetetlen zavarban voltam, össze-vissza dadogtam. Nem tudtam, az a jó, ha sokat beszélek, vagy az, ha semmit. Hamar elbúcsúztam. Lent várt még ez az ember, mondta, hogy amit leírok, Szombathelyen adjam át neki. Megtörtént. Akkor már tudtam, védhetetlen, amit csinálok, és semmilyen módon nem tudtam felmenteni magam. De nem is akartam. A lelkiismeretem innentől kezdve majdnem harminc évig vádolt, bár néha el tudtam altatni. Következő találkozásaink során kiderült, hogy csak ez a két ember, K. Gy. és H. M. érdekli őket, és engem nagy valószínűséggel azért szervezetek be, hogy róluk adjak információkat. Még négyszer találkoztam a tiszttel a presszóban. Egyre jobban gyűlöltem a helyzetet és undorodtam magamtól. Három hónap után rájöttem, nekem nem fognak útlevelet adni, és kiszökni se tudok, itt kell megdöglenem. Eltelt fél év, mire a gyötrődés annyira erős lett, olyan bátorrá tett, hogy egyik alkalommal azt mondtam a tisztnek, nem csinálom tovább.
- Milyen volt ez a találkozó?
- Kérdezte az ember, hogy vagyok. Mondtam: rettenetesen. Gyűlölöm magam, amiért egy rohadt spicli lettem. Ez a világ lerohadtabb szerepe, és beledögölnék, ha tovább csinálnám. Erre ő: „Ugyan Tibor, ez csak egy múló hangulat, maga most válik felnőtté, nem maga a spicli, hanem az, aki egy tányér bablevesért énekel nekünk… satöbbi, satöbbi.” Egy fél órát győzködött, amikor azt mondtam: „Maguk engem megverhetnek, lecsukhatnak, kidobhatnak a főiskoláról vagy bármit tehetnek velem, akkor sem csinálom tovább, befejeztem.” És kijöttem a presszóból. Sokszor voltam boldog életemben, de ennyire talán soha. Úgy éreztem magam, mintha egy Fellini filmben szárnyaim nőttek volna. Hatalmas hibát követtem el, de innentől fogva belenézhetek a tükörbe. Úgy gondoltam, van egy ronda bűnöm, amit valamelyest rendbe hoztam.
- Simán hagyták, hogy kilépj? 
- Utána többször telefonáltak, nem álltam kötélnek. Már Budapesten dolgoztam, mikor 1979 decemberében - vagy 1980 januárjában, már nem tudom pontosan - kaptam egy idézést az I. Kerületi Rendőrkapitányságra, de nem volt ráírva, milyen minőségben várnak. Az idézés napján az időpont előtt egy órával a munkahelyemen lehívtak a portára, valaki keres. Két egyenruhás rendőr volt - kint egy kék csíkos Lada állt -, azt mondták, azt a megbízást kapták, hogy „útba indítsanak” a kapitányságra. Mondtam, megyek én magamtól is. Ketten vártak a rendőrségen, az egyiket most láttam először, a másik az István volt. Meglepetésemre csak azt akarták leíratni velem, hogy „mostantól” nem vagyok hajlandó együttműködni velük, és a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm. Először azt mondtam, hogy az én tudomásomra semmiféle titok nem jutott. Vegyem tudomásul, már az is titok, hogy ő egyáltalán van és hogy milyen a külseje, mondta. Azt mondtam jó, ezt leírom, de én nem „mostantól”, hanem „továbbra sem ” vagyok hajlandó együttműködni. Kicsit civakodtunk ezen, aztán belenyugodtak. Soha többé nem láttam őket.
- Hogyan tudtál ennek a két embernek - akikről jelentettél - ezek után barátként még több mint huszonöt évig a szemébe nézni, hiszen a mai napig jó barátságban vagytok?
- Egészen 1992-ig úgy gondoltam, szemétséget csináltam, de azzal, hogy otthagytam őket, rendbe hoztam a dolgot. Legbelül azért egy hang folyamatosan azt mondta: nincs elrendezve semmi. Miután Csurka fölfedte a múltját, úgy éreztem, hogy nekem is ezt kellene tennem. Többször is fel akartam fedni magam. Sajnos nem tettem meg, így tudom, e mostani feltárulkozás már késő. Megoldhatatlan volt számomra, hogy olyan időintervallumot találjak - Tar Sándor, Esterházy vagy Medgyessy után ez szinte lehetetlennek tűnt -, amikor nem hiszterizált körülmények között léphetnék elő. 
- Ez nem egy újabb kifogáskeresés, elodázása a bevallásnak?
- Valószínű, az is benne van. Sajnos a két barátomhoz se mentem el, amit különösen szégyellek. Aztán tavaly ősszel súlyos beteg lettem. A műtét előtti hónapokban, egészen pontosan november végén már abszolút pesszimista voltam… 
- Mire gondolsz egészen pontosan?
- Biztosra vettem, hogy rövid időn belül meg fogok halni. Abban sem bíztam, hogy eljutok a műtétig. Úgy gondoltam, van pár dolog itt a világban, amit még le kell rendeznem. 
A tizenhárom éves fiamnak elintézni, amit még tudok neki; a könyvemet, ami ötéves kutatásaimat öszszegzi, befejezni; és négy embernek levelet írni. Ebből ketten érintettek, és a másik kettő is nagyon közeli ellenzéki barátom (vagy legalábbis a közelmúltban még így nevezhettem őket). Megírtam a leveleket, és odaadtam a feleségemnek, ha már nem leszek, adja fel őket. Ezután december 7-én Gyurcsány bejelenti, hogy rövid időn belül nyilvánosságra hozzák az aktákat és az ügynökök nevét. Megint úgy éreztem, hogy lekéstem az utolsó pillanatot, amikor még feladhattam volna a leveleket. Jött a vasárnap délután. Csengett a telefon, a Népszavától hívtak. Kihoztak az interneten egy 219 személyből álló ügynöklistát, és rajta van az én nevem is, ugye nem igaz - kérdezi az újságíró. Mondom, de igaz, rettenetesen szégyellem magam és bocsánatot kérek.
- Szeretnél még valamit elmondani?
- Azoknak, akik hozzám hasonló helyzetben voltak, vannak, azt tanácsolnám, legyenek bölcsebbek nálam: minél előbb hozzák nyilvánosságra, amit tettek, és kérjenek bocsánatot azoktól, akiknek ártottak. Ha őszinték lesznek, s nem csak féligazságokat mondanak, ugyanúgy meg fognak könnyebbülni, ahogy én. Vasárnap óta tapasztalom, hogy a társadalom döntő többsége, az ismerőseim, barátaim, sőt az érintettek is, nem megtorolni, megbüntetni, megalázni akarnak, hanem megismerni és megbocsátani.