Hetek - IX. évfolyam, 9. szám, 2005. március 04

„Csendes, tiszteletteljes, szinte névtelen - ám erős. A világ legintelligensebb asszonya” - állítják róla rajongói. A nyugat-európai lapok azonban többnyire csak fanyalogtak, amint George W. Bush amerikai elnök múlt héten tett európai körútja során Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter személyét is célba vették. Kicsinyes és rosszmájú módon megkritizálták ruháját, stílusát, az olasz Corriere Della Sera pedig fél oldalon keresztül „elemezte” - pontosabban gyalázta - Rice asszony feltételezett szexuális identitását.

Bush elnök legbizalmasabb tanácsadója azonban négy nyelven beszél, kiváló zongoraművész és műkorcsolyázó, a politikatudományok doktora, s vagy fél tucat amerikai egyetem díszdoktora is. 2004-ben a Forbes Magazine a világ legbefolyásosabb asszonyainak listáján az első helyen nevezte meg. Életpályája nagy ívű, egyáltalán nem szokványos, és valami „plusz”-ról árulkodik… Némely republikánus elemző szerint azért is érdemes odafigyelni Condoleezza Rice személyére, mert 2008-ban ő lehet az egyik republikánus elnökjelölt (különösen, ha a demokraták Hillary Clintont indítják), sőt a To The Point című internetes hírportál úgy tudja, hogy már 2006-ban előbbre léphetne, ha Dick Cheney alelnök egészségi okokra hivatkozva lemondana posztjáról. Ő az első amerikai nő, akiből nemzetbiztonsági főtanácsadó lett, és a második, aki külügyminiszteri posztot tölt be. Ha a feltételezések igaznak bizonyulnak, a 2008-as lehet majd az egyik legérdekesebb választás az amerikai történelemben: egy fekete republikánus nő egy fehér demokrata ellenében…
A külügyminiszter nevét egy olasz zenei szakkifejezés, a ’con dolcezza’ nyomán kapta, amelynek jelentése „édesen”, „lágyan” játszani. Condoleezza Rice már hároméves kora óta zongoraművésznek készült. Életrajzírói mind azt hangsúlyozzák, hogy lényében a külső finomság és elegancia valami furcsa belső erővel párosul. Az amerikai média a „briliáns” jelzővel illeti, a Fehér Házban pedig „acélmagnóliának” nevezték el, mert „udvarias és nagyvonalú délies modora acélos belsőt” takar, beszédeiből „lágyság és melegség árad - ám hatalmas eltökéltség” is.
Condi Rice második születésnapja után kezdett elolvasni, háromévesen zongorázott, balettozott és francia nyelvet tanult. A nyolcadik osztályt tizenegy éves korában végezte el, tizenöt évesen lett a Denveri Egyetem hallgatója, huszonöt évesen doktorált, és egy évvel később a Stanfordi Egyetem dékánja lett. Képességeit nem célnak, hanem eszköznek látja. „Mindig rendíthetetlen voltam a hitemben, és úgy vélem, ez az alapvető oka mindannak, amit eddig elértem és képes voltam véghezvinni. Az, hogy Istenben hiszek, a legfontosabb dolog a számomra. Sohasem féltem elmondani az embereknek, hogy keresztény vagyok - és hogy egyedül ezért vagyok képes optimista maradni” - nyilatkozta a Washington Postnak egy évvel ezelőtt.
Condoleezza Rice 1954-ben született az alabamai Birminghamben, erős hitű keresztény szülők egyetlen gyermekeként. Apja, John Rice „második generációs” színes bőrű prédikátor volt a Westminster Presbiteriánus Gyülekezetben, anyja, Angelena Rice pedig zenetanár és templomi orgonista.
Condoleezza mindig a szülők vagy a nagyszülők körül forgott, és - egy családi történet szerint - amikor ötéves korában édesapja egy ösztöndíjat nyert a New York University egyik nyári programjára, magával akarta vinni a lányát, ám az egyetemen azt mondták, hogy oda gyermekek nem mehetnek. Ekkor felhívták az illetékeseket, hogy „ez a kislány egyáltalán nem olyan, mint a többi - nagyon nyugodt és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy gyerek. Ha ő nem mehet, akkor John Rice sem megy.” Condoleezza végül elutazhatott az apjával, senki nem is vette észre, hogy ott van. „Mindig is tökéletes kis hölgy volt - nyilatkozta egyik nagynénje a Christianity Today Magazine-nak -, és négy-öt évesen az állította, hogy őt Isten vezeti.”
Anyai nagyanyján kívül - aki szintén zenetanárnő volt, és többek között erős hitével tett nagy hatást a kislányra, mert „mindig azt tanította, hogy amikor elmegyünk otthonról, vigyük magunkkal Jézus nevét” - édesapja volt az, aki céltudatos stratégaként erős hitet, családi pedigrét és magas önértékelést oltott a gyermekbe. John Rice az emberjogi mozgalom nagy támogatója volt, ám sohasem tüntetett az utcán. A fekete prédikátor abban hitt, hogy „a rasszizmus ellen az eszünkkel kell küzdenünk”. Azt tanította lányának, hogy nekik, feketéknek „kétszer olyan keményen és kétszer annyit kell dolgozniuk, mint a fehéreknek” és „sohasem szabad áldozatként tekinteni magukra”. (Condoleezza Rice ma is ötkor kel, tizennégy órát dolgozik naponta.) „A szüleim teljesen meggyőztek arról, hogy előfordulhat ugyan, hogy nem vehetek hamburgert a gyorsétteremben, ám attól még lehetek az Egyesült Államok elnöke” - nyilatkozta egy rádióinterjúban évekkel ezelőtt.
Amikor Condoleezza elvégezte a zongora szakot, szüleitől egy Steinway-zongorát kapott - ekkor váratlanul bejelentette, hogy pályát módosít. A fiatal lány tizenöt évesen rádöbbent, hogy a legjobb esetben is csak kísérőzongorista lehet belőle vagy zenetanár. Szülei, akik a 13 ezer dolláros új zongorával szerették volna megalapozni lányuk karrierjét, végül belementek a dologba.
Amikor azonban kiderült, hogy a politikatudományra esett a választása, John Rice valósággal elájult. „Apa rám nézett és ezt mondta: »Condoleezza! A feketék nem kereshetnek pénzt politikatudományból!«” „De zenéből sem!” - válaszolta Rice, aki a Denveri Egyetem egyik kurzusára iratkozott be, ahol Josef Korbel Oroszország-specialista - a későbbi külügyminiszter, Madeleine Albright édesapja - lett a mentora. „A szüleim után ő az egyik legmeghatározóbb személy az életemben” - mondta később Korbelről, az egykori cseh diplomatáról és politikai menekültről. Rice példaképe volt még Hans Morgenthau, a nemzetek közötti „erőegyensúly-realizmus” szószólója, ám Rice később az „értékközpontú modell” felé mozdult el. „Az erő számít - nyilatkozta 1999-ben a National Review-nak -, „ám az amerikai külpolitikából nem hiányozhat a morál, sőt mi több, az amerikai emberek nem is fogadnák el ennek hiányát. Az európaiak kuncognak ezen, és azt mondják, hogy naivak vagyunk. Ám mi nem európaiak vagyunk, hanem amerikaiak - és mások az elveink.”
Rice több kitüntetéssel, cum laude végzett, majd miután a Notre Dame Egyetemen vezetéstudományból szerzett egy újabb diplomát, visszatért Denverbe, ahol ledoktorált. huszonhat éves korában a Stanford Egyetem meghívására az egyik legnevesebb amerikai egyetem dékánja lett. Jó néhány évvel később a Stanford igazgatói székébe került - vezetői kvalitásait dicséri, hogy több tanszékvezető ellenkezésének ellenében képes volt nagyon nehéz pénzügyi döntéseket meghozni -, és mintegy két év alatt kihozta az egyetemet a csődből.
Ezekben az években egy erőteljes megtérési élményen is átmegy Rice. Noha eddig is aktív templomba járónak számított, az egyik vasárnap ellátogatott a Palo Altó-i Menlo Park presbiteriánus gyülekezetbe. „Egy olyan élményben volt ekkor részem, amit soha nem fogok elfelejteni. A tékozló fiú példázatáról beszélt a prédikátor, ám az idősebb fiú szemszögéből. Nem úgy mutatta be az idősebb fiút, mint aki végig jól csinálta a dolgokat, hanem úgy, mint aki időközben igencsak önelégült lett… Rájöttem, ez az idősebb fiú én vagyok - noha nem hagytam el az Atyámat, nem jártam aktív hitben… Ekkor újra rendszeresen elkezdtem olvasni a Bibliát és imádkozni. Ez a nap fordulópont lett az életemben” - nyilatkozta Rice.
1987-ben a Stanford Egyetem egy leszerelési kérdésekkel foglalkozó konferenciát rendezett. A díszvacsorán Rice találkozott Brent Scowcrofttal, akire olyan nagy hatást tett az igazgatónő személyisége és szakértelme, hogy amikor az idősebb Bush kinevezte Scowcroftot nemzetbiztonsági tanácsadónak, Rice volt az első, akit meghívott a stábjába Kreml-szakértőnek. Innen került a Fehér Házba, ahol a Szovjetunió összeomlása idején az idősebb Bush elnök tanácsadója lett. „Bush elnök nagyon megkedvelte őt” - nyilatkozta Scowcroft. „Rice és George W. Bush ugyanilyen közel állnak egymáshoz - írja a Christianity Today Magazine - ami a hiten, a kölcsönös intellektuális érdeklődésen és a sportok iránti tiszteleten alapul.” Nem titkolják, a Bush házaspár és Condi Rice gyakran töltik együtt a hétvégéket.
Condoleezza Rice nem teológus és nem is moralista. Philiph Zelikov szerint, akivel közösen írt könyvet a német egyesítés utáni Európáról, Rice „sohasem beszélt nyíltan arról, hogy hite és bibliai látásmódja vezeti a külpolitikában, de ez spontán módon, minden pillanatban megnyilvánul”.
Akár Rice ars poeticájának is tekinthető az, amit az Essence Magazine-nak mondott: „Amikor döntenem kell, csinálok egy akciótervet, amelyet azonnal átadok Istennek. Kérem, hogy Ő vigyen rajta keresztül. (…) Megpróbálok úgy járni, hogy egy tervet töltsek be. És megpróbálom mindig fejben tartani azt, hogy egyetlen láncszem vagyok egy hatalmas univerzumban.”