Vissza a tartalomjegyzékhez

Pécsi Tibor
Efraim Kishon: halála sajnos nem tréfa

Nyolcvanegy évesen, svájci otthonában meghalt a nagy mulattató, Efraim Kishon. Rosszkor és rossz helyen, az 1920-as években Magyarországon született Hoffmann (később Kishont) Ferencként. Zsidó bankár gyermekeként nem mehetett egyetemre. A zsidótörvények árnyékában ötvösnek tanult, majd Budapest erődítésein dolgozott, ahogyan nyilas őrei mondták: „a bolsevik pestis megfékezésén”. Amikor a front elérte a város határát, megszökött, majd két hetet töltött a magyar-német és az orosz frontvonalak között egy pincében, paradicsomlén élve. Ekkor írta Hajvédők című regényét, amelyért díjat is kapott, de ezt a létrejövő új rezsim nem nézte jó szemmel, mivel vezérük érintett volt a hajkérdésben.

A felszabadulást követően a Ludas Matyi munkatársa lett, majd a diktatúra sűrűbbé válásával búcsút mondott a lapnak és hazájának is. Bécsből küldte el a szerkesztőségnek a következő szövegű levelezőlapját: „Üdvözlet a szabad Magyarországnak, a szabad Kishonttól!”
Izraelbe emigrált, ahol rövid időn belül ráébredt, hogy a kibuc közösségi életét nem neki találták ki. Ez a ráébredés kölcsönös volt, ahonnan a héber nyelvet már egészen jól beszélő Efraim Kishon (már t nélkül) Tel-Avivba ment. Újságírással foglalkozott, maró és éles nyelvű írásaiban görbe tükröt tartott az éppen formálódó izraeli társadalom elé. Az 1967-es, hatnapos háborút követően megjelent kötete, amely a „Bocsánat, hogy győztünk!” címet viselte, s a külvilág reakcióit parodizálta.
Tíz éven keresztül Hollywoodban élt, ahol forgatókönyveket írt és rendezett. Tel-Avivban saját kabaréja is volt. Hosszabb időn keresztül Svájcban élt, ahol a halál elragadta.
Házasságlevél című darabját néhány évvel ezelőtt a budapesti József Attila Színház mutatta be. Szatíráiból és humoreszkjeiből több válogatáskötet jelent meg Magyarországon. Minden humort kedvelő embernek emlékezetesek olyan munkái, mint a „Veszett ernyő nyele”, „Hogy volt?”, „111 humoreszk” és a többiek. Némely olvasni nem tudó kisgyerek látva szülei hahotáját, csak nevetős könyvnek nevezte munkáit.
Nyolc évtizedet élt, gyermekei és unokái mellett a humort kedvelő olvasók tömegei is érezni fogják hiányát. Hogy mennyire képtelennek érezték halálhírét, arra gyermekének, Rafinak a szavai voltak a legtalálóbbak: „Amikor megérkezett a holttestét szállító gép Svájcból, arra gondoltam, hogy amint kinyílik az ajtaja, ott fog állni apa, mosolyog és annyit mond: »Csak kíváncsi voltam, mennyire szerettek!«”