Tihanyi Péter
Aki beletévedt a holokausztba
Beszélgetés Koltai Lajossal, a Sorstalanság rendezőjével

Február 10-étől vetítik a mozikban Kertész Imre Nobel-díjas regényéből készült filmet.

„A világ a jövőben még inkább szép és felemelő és tanulságos történeteket akar látni.” Fotó: Somorjai L.

- Tegnap Óbudán megállított egy bibircsókos arcú néni és azt mondja, maga a filmrendező, ugye? Mondom, igen. Akkor hadd adjak egy puszit. Hát, mondom, tessék adni. Puszi után azt mondja, a jó Isten áldja meg magát és tartsa meg magukat. Már hónapok óta annak a szeretete övez, hogy megszületett valami. Egy olyan film, ami a tisztánlátást szeretné segíteni egy bizonyos kérdésben, és a megérteni akarást. A megérteni akarás a gyerekről szól, különben nem tudta volna túlélni. Föl vagyok rá készülve, hogy lesznek hangok, akik nem fognak örülni, mert mindenkinek van egy képe a holokausztról. Csakhogy ez nem csupán egy holokausztfilm. Én lefordítottam képekre a regényt saját víziómon keresztül. Látsz egy szimpatikus fiatal hőst, aki miatt elolvasod a következő oldalt is a könyvben és szívesen követsz a filmen is, mész utána, mert szerethető és érdekel, hogy mi történik vele holnap és azután. Belebújsz a szívébe, személyiségébe, mész vele együtt, és egyszer csak a fiú beletéved a holokausztba. Aztán a hősön keresztül érdekes és vonzó lesz számodra a történet is. Mész egy emberrel, akit levesznek a buszról és arra kényszerítik, hogy onnantól kezdve egy más életet éljen. Vagy haljon. Ebbe az elrohadt világba, amit most élünk, bármikor, bárhol, bárkivel előfordulhat, hogy rákényszerítenek egy sorsot, ami nem az övé. Na ezt hívják sorstalanságnak. És ezt a filmet csináltam én meg. 
- És kitől kapom ezt az új sorsot?
- Attól, aki leszállított a buszról. 
- Azaz a gonosztól?
- Nem, egy állati helyes rendőrtől, aki azt sem tudja, miért küldték oda. 
- De ki van a rendőr mögött?
- Egy őrült diktátor egy még őrültebb apparátussal, amely arra volt rendelve, hogy azokat az embereket, akiken sárga csillag van, szedjék le a buszról. És ez az akarat végrehajtatott. És nem látom, miért ne történhetne ez meg a jövőben is. Bárkivel. Ez már csak az őrület fokától függ. Persze a holokauszt sincs megbeszélve rendesen, hiszen annak nem az a lényege, hogy ütik az embert és farkaskutyák jönnek. A film sem erről szól. Egyetlen brutális kép sincs a filmben. A legdurvább jelenet, amikor a fiút megpofozzák. A lényeg az, hogy lépésről lépésre, szisztematikusan hogy lehet megsemmisíteni az embert, egy népet. A gyerek a végén számon kéri az öreg szomszédoktól: maguknak lett volna módjuk azt mondani, hogy nem, de a közöny vagy a félelem, vagy mind a kettő meggátolta. 
- Mi volt az az egy-két meghatározó szempont, ami miatt Marcell mellett döntöttél?
- A film egy leépüléstörténet, ami egyben szenvedéstörténet is. Elsősorban a főszereplő leépülését követjük, de legalább olyan fontosak az őt körülvevő, majd eltűnő, elpusztuló arcok is, mert ugyanúgy sorsokat, történeteket cipelnek magukkal. Nincs egyetlen arc, még a hatodik sorban sem, akire azt mondanád, Sutyikám, miért nem figyeltetek oda hátul, arra a statisztára, nem elég hiteles. Mikor Marcellt először megláttam, tudtam, ő lesz Köves Gyuri. Olyan erős volt a szeme, de az egész jelenléte is, hogy a legfeketébb és legszürkébb térben is utat vágott a tekintete. A fejében, hajában, alkatában volt valami ártatlan szépség, ami azért volt fontos, mert ezt el kell majd veszítenünk. Marcell nagyon hirtelen nagyon mélyre került a filmben, de mélyre is akart kerülni. Igazi és nagy utat járt be. Nem verekedett soha, nem tudta milyen érzés és milyen élmény, ha valakit pofon vágnak, mert nem ismerte a pofont. Nekem kellett vele megismertetnem. Az édesanyja ott izgult a sarokban. Megbeszéltem a színésszel is, Nemcsák Karcsival, hogy nem lehet finomkodni, bármilyen kedves is, úgy meg kell ütni, hogy szinte elveszítse az eszméletét. Megtörtént. Egy órámba telt, míg vissza tudtam hozni őt az életbe, de képzeld el, a Marci még félkómás állapotban sem állt le, mondta tovább a szövegét. Hál’ Istennek mi sem álltunk le a felvétellel. Ezt nem is lehetett volna megismételni.
A film végén ott áll egy kopasz, beesett, csontváz arcú, öreggé érett tizennégy éves fiú, aki úgy néz szembe a nála hatvan évvel idősebb emberekkel, mintha kölykök lennének. 

„Mikor Marcellt először megláttam, tudtam, ő lesz Köves Gyuri”

- Hogyan tudtad vele mindezt elérni? 
- Csak úgy tudta a filmet megcsinálni, hogy maximálisan hitt nekem, sőt, csak nekem hitt. A szüleit és az orvosokat is beleértve. Én készítettem föl, csak tőlem kaphatott instrukciókat, és ez volt a lényeg. Minden pillanatban én álltam vele szemben, nekem mondott minden szöveget. Különben egy okos, jól gondolkozó, igazi komputeres mai fiatal, akinek most éppen az a mániája, hogy operatőr lesz. 
- Számomra a film egyik legköltőibb és legszívbemarkolóbb jelenete, amikor rabok állnak soronként, talán százan is, és egy himnikus énekre mintha hajladoznának. De mégis egy helyben állnak. Nem is tudom pontosan, mit látok a filmen, csak azt tudom, hogy az emberi kiszolgáltatottságot így kifejezni mozgóképen még nem láttam. 
- Ez a jelenet arról a lehetetlenségről szól, mikor már a hidegtől, a fájdalomtól, fáradtságtól egyszerűen nem lehet tovább állni, de elesni meg nem szabad, mert az a halállal egyenlő. Kertésznek egy mondata van erről: „Álltak, mint egy szélfújta erdő.” Ebből akartam egy filmes szobrot csinálni, bár ilyen nem létezik, én megpróbáltam. Azt mondtam, mozgásra kell épüljön a jelenet, de úgy, hogy mégis két lábon, egy helyben álljanak. Imre szerint a táborban nem a fájdalom, a nélkülözés volt a legszörnyűbb, hanem hogy a rád mért időt el kellett tölteni. Erről próbáltam a víziómat a koreográfusom segítségével megcsinálni. 
- Te is, Kertész is, Morricone is elég különböző személyiségek vagytok. Mi volt az a közös nevező, ami harmonikussá tette az első közös munkátokat?
- A teljes együttgondolkodásunk. Imre lakásán voltam, mikor a kész zenét megmutattam neki. Még semmit sem hallott belőle. Ő először nem Morriconeval szeretett volna dolgozni, félt a zenei gondolkodásától. Pontosan a zenéi szépsége miatt. Ültünk a nappalijában és miközben mentek a zenék, mondtam, mi megy közben a képen. A végén azt mondta Imre, most már biztos vagyok abban, hogy mindhárman egyformán gondolkodunk és hogy Morricone azt a zenét írta meg, amire a filmnek szüksége van. És tökéletesen. 
- Kertész milyen instrukcióval vagy kísérőszöveggel adta át neked a forgatókönyvet?
- Fölismerte azt, amit kevés író vagy irodalmár, hogy a film és az irodalom két annyira különböző dolog, hogy nem érdemes számon kérni egyiken a másikat. Azt mondta, odaadok neked valamit, amihez teljes szabadságot is adok. Csináld meg róla a saját víziódat. Nem fogom számon kérni tőled a mondatokat, mert nem gondolom, hogy szentírás, amit leírtam. A szellemiségét fogom számon kérni tőled, azt, amiről már annyit beszéltünk. 
- Hogyan születtek a film legszebb dalai?
- Mikor már Morricone római lakásán sokadszorra átbeszéltük a filmet, elmondtam részletesen az elképzeléseimet, elmondtam a fejemben lévő zenei képeket is, sőt, még azt is, milyen hangszeren hallom mindezt - amin ugye nagyon meglepődött, mert ez az ő területe -, akkor odaült a zongorája elé és játszott valami csodálatosat. Mikor a keze még csak a zongora fölött volt, azt mondta, ahogy a kezem a billentyűkhöz ér, elkezdek játszani valamit, de hidd el, még most sem tudom, hogy mit, de amit két másodperc múlva játszani fogok, azt gondolom a filmről. És jöttek a dallamok. A következő római találkozásunkkor egymás után többször lejátszotta a kiválasztott dalokat. Mondtam neki, milyen kár, hogy ezek a zenék külön vannak egymástól, és nem tud az egyik átmenni a másikba. Azt mondja erre, na, akkor most figyelj. S elkezdte játszani az egyiket, és egyszer csak szólt a másik. Ez hogy van, kérdeztem. Úgy, Lajos, hogy én vagyok ez a dal is, meg ez is, meg amaz is. Egy helyről jön mindegyik, a szívemből. 
- Fejtő Ferenc úgy véli, hogy a 21. század legnagyobb problémái és konfliktusai vallási, etnikai eredetűek lesznek. Hogyan látod, mi, milyen téma foglalkoztatja leginkább a világ filmeseit? 
- Az európai film továbbra is meg fog küzdeni azzal az idézőjelbe tett átokkal, hogy csak a saját történelmét tudja feldolgozni. Az én vágyam is az, hogy történeteket meséljek Európáról, az itt megszenvedett hősök történeteit. A világ a jövőben még inkább szép és felemelő és tanulságos történeteket akar látni - meggyőződésem, hogy olvasni is. Romantikus hősöket keres, akiket meg lehet találni háborúkban, pusztulásokban, katasztrófákban. Hogy ez éppen vallásháború vagy sem, teljesen mindegy. A néző arra kíváncsi, hogy találkozik-e azzal a hőssel, aki hasonlít rá. Ez érdekli. S ha igen, akkor azt mondja, igen, az enyémhez hasonló helyzetben ez a szereplő így és így oldotta meg az életét, az meg úgy. Olyan hőst keres, akit szeretni és követni tud egy nehéz és lehetetlen helyzetben. Aki példát ad neki. Egyébként föl kell készülni a rosszra, mert ez a világ egyre ilyenebb. A Sorstalanság is ilyen film, fölkészít. Rilke azt mondja: „változtasd meg élted”, ez a filmre is igaz. Mármint a hatására. Milyen mondatok kellenek hogy szülessenek, és azután hogyan kell azokat úgy elmondani, hogy megoldjon és megváltoztasson valamit. Mondjuk az életünket. Ezért nézünk filmet.
- Percekkel a bemutató előtt te hogyan nézed, milyennek látod a filmedet?
- Ez egy nagyon szép film. Sokan kérdezik, hogy lehet szép filmet csinálni a holokausztról. Attól, hogy ott volt a természet a maga pompájával, aminek a szépségében a főhős ugyanúgy gyönyörködött, mint némely fogolytársa emberi gesztusaiban és szeretetében. A fű, a hó, a naplemente úgy megfogta, hogy majdnem belezöldült. Emlékszik arra a délutánra, arra az áldott délutánra, amikor hazajöttek a munkából és a vacsoraosztás előtt volt egy szabad félóra, amikor nem kellett semmit csinálni, beszélgethettek egymással és közben éppen ment le a nap. Ami ugyanolyan szép volt, mint máshol a világon, de lehet, hogy még szebb. Csak közben ott volt a szögesdrót. A természet szépsége, a boldogság íze nem gyengíti a történet képtelenségét, inkább felerősíti. Nincsenek attraktív kulcsjelenetek, amire a filmet felfűzhetnénk, csak csendben és egyszerűen megtörténnek a dolgok. Izgulok és nagyon várom a közönséget.