Hetek - IX. évfolyam, 5. szám, 2005. február 04

Mióta Mahmud Abbászt megválasztották palesztin elnöknek, ismét divatba jött az optimizmus. Saron és Abbász jövő heti találkozója előtt érdemes lehet felidézni, hogy Jeruzsálem megosztása mellett a menekültek kérdése volt az a probléma, ami miatt 2000-ben Arafat felborította a Camp David-i tárgyalóasztalt, ezzel megadva a végső tőrdöfést az oslói békefolyamatnak.

Megfelelő politikai akarattal mindkét kérdés megoldható, de egyelőre úgy tűnik, hogy a palesztin politika nem erre törekszik. A Kelet- (vagy néha teljes) Jeruzsálem feletti teljes szuverenitás, és annak követelése, hogy a menekültek Izraelbe és ne a leendő palesztin állam területére térhessenek vissza, Abbász programjának integráns részei. Az utóbbi Izrael demográfiai arányainak radikális megváltoztatását és Izrael végét jelentheti.
Arra a felvetésre, hogy Izraelnek miért kellene beengednie egy ellenséges tömeget (immár öt nemzedéket), az a válasz, hogy a menekültek többsége nem kíván visszatérni, és a visszatérés jogának kimondása nem lenne több mint elvi lehetőség azon kevés palesztin számára, akik visszatérnének. A feltevésnek van alapja, de nem árt tudatosítanunk, hogy a menekültek akarata másodlagos, hiszen ők már régen szerettek volna állampolgársághoz jutni, integrálódni az adott arab ország társadalmába, és kijutni a menekülttáborokból - ezeket a lehetőségeket azonban sohasem adták meg nekik. Okkal feltételezhető, hogy az arab politikai erők Izrael-ellenes politikájuk részeként bármikor elűzhetik a hontalan státuszú menekülteket, akik a visszatérés jogának birtokában Izraelbe mennének. „A »visszatérés joga« - mondja Ephraim Karsh izraeli történész - nem más, mint egy eufemizmus, ami azt jelenti: »Izrael megsemmisítése«”.
Már a menekültek pontos kiléte (vagyis hogy tényleg joguk van-e a „visszatérésre”), és száma is sok vitára ad alkalmat. A számok az ENSZ Menekültügyi Szervezetének (UNRWA) adatain alapulnak, és mivel mindenki több segélyhez akar jutni, ezért több gyereket vall be, nem jelent be haláleseteket. Az arab politikának is az az érdeke, hogy minél több „menekült” térhessen vissza Izraelbe, vagyis ők is nagyobb számokkal operálnak. Az UNRWA által megfogalmazott, a palesztin menekültekre érvényes kritériumok még nagyobb homályt gerjesztenek. Ez és az a tény, hogy a palesztin menekültekkel külön ENSZ-szervezet foglalkozik, azt sugallja, hogy a palesztin menekültek száma volt a legmagasabb, az ő ügyük súlyosabb a többi menekülténél.
Az általános meghatározás szerint menekültnek tekinthető az, aki üldöztetésektől való félelmében menekül el más nemzet területére, és képtelen vagy nem akarja elfogadni az illető ország védelmét. Ellenben a palesztinokat automatikusan menekültként kezelik, tekintet nélkül arra, hogy megalapozott félelmek miatt hagyták-e el otthonaikat, és tekintet nélkül az országra, ahol élnek. Továbbá palesztin menekült az, akinek normál tartózkodási helye 1946 júniusa és 1948 májusa között Palesztina volt, és aki az 1948-as háború következtében elveszítette otthonát és megélhetését. A definíciót kiterjeszti a menekültek leszármazottaira is, így kapjuk meg a jelenlegei hivatalos számot. Ezek a meghatározások tág értelmezésre adnak lehetőséget, és ezen az alapon hivatalosan menekültnek nevezhetnénk bárkit, aki a második világháborúban elvesztette otthonát, megélhetését, függetlenül attól, hogy tartania kellet-e bármilyen üldöztetéstől vagy sem. A legnagyobb problémát az a kitétel okozza, ami az 1946 és 1948 közötti „normál” tartózkodási hely alapján szabja meg a menekültstátuszt. Mert akkor menekült az az egyiptomi kereskedő, aki üzleti ügyei miatt 1946-48 között Palesztinában tartózkodott, azután hazament a családjához? Vagy a damaszkuszi lakos, aki rokonainál időzött? Esetleg a bagdadi fedajin, aki a zsidók elleni háborúra készült Haifán? Menekült az a palesztin, aki arab fennhatóság alatt akart élni, és azért költözött el, vagy nem akart elszakadni családja Gázában élő részétől, vagy aki annak ellenére hagyta el otthonát, hogy a zsidó hatóságok megpróbálták visszatartani, és szavatolták biztonságát?
Nem véletlen, hogy az utóbbi években parázs viták bontakoztak ki az izraeli tudományos és közéletben. Ugyanis az a kérdés, hogy a menekültek többsége saját akaratából, esetleg az arab kormányok felhívására hagyta-e el otthonát, vagy azért, mert az izraeliek elüldözték őket, fontos érv lehet a menekültkérdésről szóló vitákban. Az előző estekben lényegesen csökkenhet a valódi menekültek száma. Egy 1945-ös (brit) népszámlálás szerint egész Izrael területén 750-800 ezer arab élt (a népszámlálási adatok bizonytalansága is azt mutatja, hogy sokak státusza rendezetlen vagy kétséges volt), 1949-ben 160 ezer. Ez mintegy 590-640 ezer menekültet jelent, de az ENSZ csak 472 ezret jelentett, mivel kb. 120-150 ezren másutt telepedtek le, és nem regisztráltatták magukat. A hivatalos izraeli adatok 520 ezer emberről szólnak, az arab adatok viszont 700-900 ezerről. A már említett okok mellett az adatok közti különbséghez az is hozzájárul, hogy olyanok is menekültként regisztráltatták magukat, akik a Jordánia és Egyiptom által annektált területeken éltek, és az arab seregek kegyetlensége miatt menekültek el.
A hivatalos izraeli álláspont szerint a palesztinok zöme - akiket akkor még palesztinai araboknak hívtak - önszántából vagy az arab vezetők felszólítására hagyta el otthonát. Az Izrael ellen már megszületésekor háborút indító arab országok minden olyan arabot árulónak kiáltottak ki, aki elfogadja a zsidó fennhatóságot, és arra bíztatták őket, hogy húzódjanak el a harcok elől, míg a dicsőséges arab hadseregek elűzik a cionista agresszort, és ha visszatérnek, beülhetnek a zsidók tulajdonaiba. Az izraeliek szerint csak kevesen menekültek el azért, mert a formálódó zsidó hadsereg, vagy elődjei, az egyébként az arab támadások ellen alakult Hagana vagy az Irgun elűzte őket. Ilyen esetekre a háborús szituáció miatt vagy biztonsági okokból került sor. Az arab álláspont szerint éppen fordítva: az arabokat a zsidók üldözték el, csak kevesen hagyták el otthonukat önszántukból, az arab vezetők pedig soha nem bíztatták erre az arab lakosokat.
A nyolcvanas évek végén új történésznemzedék jelent meg Izraelben, az ún. revizionista történészek, akik közül Benny Morris vált az új iskola vezéregyéniségévé. Azt a célt tűzték ki, hogy leszámoljanak a cionista történetírás mítoszaival, azonban ahelyett, hogy higgadtan elemezték volna a két oldal forrásait, megfelelő forráskritikának alávetve azokat, új összefüggéseket feltárva, egyszerűen elfogadták az arab mítoszt, azaz hogy a cionista vezetők Ben Guriontól Chaim Weizmannig már a harmincas években gondolkoztak az arabok elűzésén, és Izrael „eredendő bűnben” született. Természetesen Benny Morris nevét felkapta a nyugati akadémiai és értelmiségi elit, a The Guardian állandó szerzője lett, és a balliberális értelmiség hősként ünnepelte, aki bátran szembeszállt a mítoszokkal, és ezzel elősegíti a történelmi megbékélést. Szokás szerint a „mítoszirtókat” arab oldalról nem hiányolták. Mivel munkássága egybeesett az oslói békefolyamattal, Morris igazolódni látta logikáját, hogy a múlt „őszinte feltárása” segít megbékíteni az arabokat. Palesztin körökben hamarosan afféle díszizraelivé vált, a PFSZ által szponzorált Journal of Palestine Studiesban Izrael-ellenes cikkek sokaságát közölte, és fúriaként rohant ki azon történészkollégái ellen, akik nem fogadták el vagy kritizálták kutatási eredményeit.
A nagy kijózanodás, a 2000. júliusi Camp David-i kudarc után Morris kénytelen volt realizálni, hogy az önvizsgálat egyoldalú maradt. Jó szándéktól vezetve bár, de ő és társai mérhetetlen kárt okoztak. Nem kellőképpen megalapozott, a cél érdekében Izrael kárára elferdített „eredményei” és az arab felelősség negligálása a palesztin társadalmat nem késztette önvizsgálatra, sőt az önsajnálat erősítésével minden felelősséget legördítettek magukról, és még inkább hittek önpusztító mítoszaikban. Morris nem értette - írja Efraim Karsh a Commentary 2004. márciusi számában - hogy a palesztinok hogyan lehettek ilyen vakok, amikor saját érdekeikről van szó, hogyan lehettek ilyen hálátlanok, hogy nem fogadták el a revizionisták és a békeaktivisták hatalmas segítségét? Azt nem mondhatta ki, hogy kutatási eredményei rosszak voltak, hogy időnként csúsztatott, mert ezzel örökre kiírta volna magát a szakmából. Helyette azt kezdte hangoztatni, hogy bár az arabok elűzése előre eltervezett, szisztematikusan végrehajtott folyamat volt, de szükségszerű a túlélés érdekében, és az ártatlan palesztinokból hirtelen vérszomjas barbárok lettek. A Haarecnek adott (az Élet és Irodalomban másfél éve magyarul is megjelent) interjújában hozzátette: Ben Gurion bűne, hogy félmunkát végzett, amiért nem üldözte el az összes arabot. 1948 című könyvében további magyarázatokba bonyolódva sokkolja egykori balliberális rajongóit, akik - teljes joggal - felháborodtak szavain. Pedig éppen ők csináltak idolt Morrisból (ahogy Arafatból is), holott egy kis utánajárással maguk is rájöhettek volna, hogy a revizionisták igencsak recsegő hidat építettek, amely bármikor leszakadhat.
Morris véleményével szemben számtalan forrás bizonyítja, hogy az arab vezetők nem fogadták el Izrael létét, világosan kinyilvánították, hogy mi a szándékuk a zsidó lakossággal, és hogy felszólították az arabokat, hogy hagyják el otthonaikat a harcok idejére. A főmufti szent háborút hirdetett, az Arab Liga főtitkára, Abd Al-Ahman Azzah kifejtette, hogy a zsidókat a tengerbe fogják szorítani. Haifán 1948 áprilisában a „felszabadító” arab seregek fosztogatták az arab otthonokat, követtek el atrocitásokat, gyilkosságokat. Egy brit rendőri jelentés arról számolt be, hogy a zsidók komoly erőfeszítéseket tettek, hogy az arab lakosság ne meneküljön el. A palesztin vezetés felszólította az arabokat Jeruzsálem egyes részeinek elhagyására, hogy ne akadályozzák a szent háborút, George Hakim, görög ortodox galileai püspök ugyanúgy az arab vezetők ígérgetéseiről számolt be, ahogy több csalódott menekült. Az Institute for Palestine Studies elismerte, hogy a menekültek 68 százalékát senki nem űzte el, sőt, egyetlen izraeli katonát sem láttak. Egy palesztin politikus 2003 nyarán a Wall Street Journalnak a következőt mondta: az arab hadseregek „kényszerítették a [palesztinokat], hogy emigráljanak és elhagyják otthonaikat, és azokhoz a gettókhoz hasonló börtönbe vetették őket, amilyenekben a zsidók szoktak élni”. A politikus neve Mahmud Abbász volt.
A másik gyakran emlegetett érv, hogy az Irgun által elkövetett Deir Jaszin-i vérengzés miatti félelem késztette az arabokat a menekülésre. Bár az arab vezetők valóban megpróbáltak az egyetlen tényleges és más fantomvérengzések rémével ijesztgetni, a valóság az, hogy a maradást választó araboknak nem esett bántódásuk, és Deir Jaszin egy, még ha nagyon dicstelen epizód is volt, szemben az arab milíciák által a zsidók ellen már a húszas évektől kezdődően elkövetett, és a háború során tetőző vérengzésekkel. Ők mégsem menekültek. Valóban voltak olyan esetek, amikor a zsidó hadsereg arra kényszerítette egy-egy falu lakosait, hogy hagyják el otthonaikat, és Morris ezeket általánosítja. Nincsenek bizonyítékai arra, hogy a cionista vezetés el akarta űzni az arabokat - sem sajtókampányok, sem gyűlések, sem politikai összejövetelek, ellenben Ben Gurion kijelentette: „nem kívánjuk, és nem is kell kiűznünk az arabokat”. Karsh Morris szemére veti, hogy kontextusukból kiragadott idézetekkel akarja igazát alátámasztani, és a források szűk voltát azzal magyarázza, hogy elérhetetlenek a hadsereg vagy a Hagana archívumai, miközben ezeket az archívumokat már többen is vizsgálták. Azt még Morris is kénytelen elismerni, hogy a szándékos elűzésekre egy háborúban került sor, azt viszont elfelejti, hogy ezt a háborút az arabok indították, és Izrael a túléléséért küzdött. Ebben a háborúban sakkbábúként használták a palesztinai arabokat, akik sajnos ebben a játszmában azóta is partnernek bizonyulnak. A menekülttáborokba zsúfolt emberekben a gyűlöletet, a hamis hitet és a veszteség nagyságát táplálták. Így lett az egy szem pálmából virágzó pálmaliget, ahonnan azért űzték ki őket a zsidók, hogy megkaparintsák a datolyatermést, és ez hihetővé teszi az üldözést akkor is, ha a nagyapa saját jószántából ment a szomszédos arab államok valamelyikébe a jobb megélhetés reményében. A játékban partner az UNRWA is, amelynek nem feladata a menekültek sorsának rendezése, csak az ellátásuk, szemben a többi menekülttel foglalkozó ENSZ-szervezettel. A szervezet már az ötvenes években elvesztette a fonalat, egyik vezető tisztségviselője, Henri Labousse 1955-ben arról számolt be, hogy a táborok tele vannak hamis papírokkal, egyes menekültek egyszerre több névre kiállított igazolvánnyal is rendelkeznek. Az UNRWA azonban nemcsak a számok felett veszítette el a kontrollt - alkalmazottainak többsége terrorista, a táboroknak nevezett városok (gondoljunk csak Dzseninre) terrorista-kiképző központok, fegyvergyárak, fegyverraktárak tucatjait rejtik. Az amerikai és európai adófizetők pénzén az UNRWA terrorista gócpontokat tart fent, és a beáramló segélyekkel (évi 300 millió dollárral) hozzájárul a gyűlölet szításához, a menekültek nyomorúságához.
A világháború után 10-12,5 millió németnek kellett elhagynia Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot. 400 ezer finnt űztek el a Szovjetunióból, 150 ezer bulgáriai törököt fogadott be Törökország, 585 ezer jugoszláviai menekültet Olaszország. 8 millió hindu hagyta el Pakisztánt és 6 millió muszlim Indiát. És akkor még nem beszéltünk az arab országokból elűzött legalább 800 ezer zsidóról, akiknek visszatérési joga még csak viccből sem merül fel - pedig érdekes lenne egyszer felvetni. Többségük nem két, hanem száz vagy több száz éve élt az adott országban, ennek ellenére szó sincs visszatérési jogukról. Láthatólag csak a palesztinok jelentenek kivételt. Ugyanakkor a palesztinai arabok száma 1931 és 1944 között meghétszereződött, ami a természetes szaporulat mellett azt is jelenti, hogy mintegy 400 ezren vándoroltak be, a zsidók által teremtett prosperitás miatt. Palesztinokká csak 1967 után váltak, amikor Gáza és Ciszjordánia izraeli kézre került, és hirtelen sürgőssé vált a menekültek sorsának rendezése, ami addig, Jordániával és Egyiptommal szemben nem fogalmazódott meg. Ekkor a „haza nélküli nemzet” szlogenjével maguk mellé állíthatták a közvéleményt. Mint oly sok esetben, a palesztin nép csak Izraellel szemben létezik, sorsa csak Izraellel szemben fontos. Amennyiben Abbásznak, az arab világnak tényleg a palesztinok érdeke és az Izrael melletti békés együttélés számít, akkor abban kell segíteniük, hogy jelenlegi lakhelyükön integrálódhassanak a környező társadalmakba, vagy a palesztin államban telepedjenek le. A visszatérés joga újabb háborút, újabb tragédiát jelent, és súlyos precedenst teremt a világ más tájain is.