Az Irakban ötven év után először megtartott többpárti szavazáson véget ért a nyolcvan éves szunnita uralom. S ennek most mérhetetlenül örül a világ. Különösképpen a washingtoni kormányzat. George W. Bush szinte személyes győzelmének tartja, hogy Irakban Szaddám Huszeinnek és köreinek ellenségei kerülnek hatalomra. Nyilván azért, mert úgy gondolja, hogy akik az ellenségeinek az ellenségei, azok az ő barátai. Most már csak rendet kell tenni és azután már ott, Irakban is lesz a Kánaán.
Vajon George W. Bush tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja tudni, hogy mit jelent majd Irakban egy síita uralom? Nem mondták meg neki, hogy az jellegétől, sajátosságaitól, természetétől fogva ugyanolyan lesz, mint amilyen Iránban van? Egy olyan rend, amelyről mindent lehet majd mondani, csak azt nem, hogy demokratikus, és a szabadság hordozója? Ami ellen ő maga is hadakozik?
Mert milyen más lehetne az a parlament, amelyben az ország lakosságának negyven százalékát kitevő szunnita tömeget nem képviseli majd talán senki, ha nem antidemokratikus?
(A szunniták ugyanis nem mentek el szavazni, így nem tette rájuk szinte senki a voksát, minek következtében képviselőik nem is kerülnek be a leendő iraki parlamentbe.) Milyen más lehetne az a kormány, amelynek nem lesz ellenzéke, ha nem diktatórikus? Milyen más lehetne az a vezetés, amely az iraki síiták legfőbb vallási és egyben politikai vezetője, Ali asz-Szisztani nagyajatollah vallási dekrétumai alapján fog működni, ha nem fundamentalista?
Hol lesz ott demokrácia, ahol az iszlám fundamentalizmus hívei uralkodnak majd? Hol, ahol a győztes tömeget vezető Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsa Iránban történt 1982-es megalakulása óta következetesen az iráni iszlám köztársaság követője?
Vajon megfordult-e a fejében George W. Bushnak, miközben a síitáknak szurkolt, hogy az ő segítségével ott egy második Irán alakulhat most ki? Vajon belegondolt-e, hogy mi lesz Irakból, ha az ajatollahok ragadják ott is kezükbe a hatalmat? Vagy Bush azon kijelentése, hogy „amíg a demokrácia meg nem erősödik, Amerika küldetése folytatódik Irakban, katonai erőink, diplomatáink és polgári alkalmazottak segítik majd az új iraki kormányt…” azt jelenti, hogy Washington, egy bár síita, de olyan kormányt akar létrehozni Irakban, amely alól csak az azt éltető erőt, az iszlám fundamentalizmus talaját akarja kihúzni? Vajon Condoleezza Rice belegondolt-e abba, hogyha a jövőben mint az Egyesült Államok külügyminisztere Irakba látogat, nem jár-e majd úgy, mint a világhírű olasz írónő, Oriana Fallaci, aki amikor Irán akkori vallási vezetőjével, Khomeini ajatollahhal készített interjút, az élet és halál ura előtt csak földig érő fekete csadorban jelenhetett meg? Vajon a washingtoni politikusok gondoltak-e arra, hogy a síita vezetésű Irán a síita vezetésű Irakkal együtt megkétszerezi majd az iszlám fundamentalizmus erejét?
Volt idő, amikor a washingtoni kormányzatnak az volt az érdeke, hogy e két ország háborúban álljon egymással, pontosan azért, hogy megoszthassa az iszlám világot, és uralkodhasson rajta. Közel tíz évig tartott az iraki-iráni háború, amelyben - ne felejtsük el - az Egyesült Államok Irak mellett, azaz Szaddám Huszein mellett állt, és pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálva támogatta az egykori diktátort. (Mi magyarok annak idején legalább mindkettőnek ugyanazt nyújtottuk: a Diósgyőri Gépgyárban gyártott tankokat a front mindkét oldalára küldtük.) Vajon belegondolt-e az okos washingtoni vezetés, hogy a nagyajatollahok egyáltalán nem olyan balgák, mint amilyeneknek képzelik őket, s hogy nem fordulna-e Irán is, Irak is a fejlett világ ellen? Vajon hallották-e Washingtonban Ahmed al-Hasszáni al-Bagdadi ajatollahnak, a síita vallási méltóságnak szombati szózatát, amelyben a választások bojkottjára szólította fel az irakiakat, és arra hívta fel őket, hogy fegyverrel űzzék ki az amerikaiakat az arab országból? S hogy miért? Arra egy interjúban válaszolt mondván: „A mostani választás összeesküvés, amelynek az a célja, hogy
megosszák és elpusztítsák Irakot.” Az, hogy ez nem igaz, az mindegy. A lényeg az, hogy az ajatollah nincs egyedül e véleményével. És az, hogy helye lesz neki is az iraki parlamentben.
Nem vitás, Irakban is - mint mindenhol a világon - egy demokratikus rendszer kialakítása kívánatos. A demokrácia azonban nem exportálható. Egy országnak csak saját „gyártmánya” lehet, amelyben annak hagyományai, szokásai, népének sajátosságai a meghatározók. Ha erőszakkal, más országok példájára, kívülről akarják azt megteremteni, akkor abból - miként a történelem már számtalanszor bizonyította - csak egy halálra ítélt torzszülött képződmény jöhet létre, amely akár a megbuktatott diktatúránál is rosszabbá válhat.