Szobota Zoltán
Több az árnyék, mint a fény

A készülő „ügynöktörvény” kapcsán menthetetlenül szóba kerül az egyházak előző rendszerben betöltött szerepe, hiszen a magyar társadalom máig nem látja tisztán, hogy kortárs klerikusaink kik is valójában: a kommunista rezsim megnyomorított üldözöttjei, esetleg fennállásának utolsó bástyái, vagy éppenséggel mindkettő.

Kádár János és Németh Miklós az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőivel. Ők tudták, ki volt velük Fotó: MTI

Giczy György katolikus teológus, egykori kereszténydemokrata vezető a fenti felsorolás második menüpontját választotta a Jurta Színházban 1989. május 3-án megrendezett vitaesten. Hallgatósága előtt - melynek első sorában az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) prominensei is helyet foglaltak - a következőket mondta: „Sajnos ebben a felállásban mi katolikusok vagyunk a Kádár rezsim utolsó támaszai (…) 1956 után az egyházak legfontosabb feladata a szocialista embertípus előállítása volt.”
Giczy, az Új Ember című katolikus hetilap munkatársaként figyelve a korabeli sajtót, világosan emlékszik, hogy egyetlen felelős egyházi személyiség sem vetette fel a sajtótermékekben az egyházak felett totális kontrolt gyakorló ÁEH megszűnésének gondolatát. Sőt, még a püspöki kar részéről is lehetett olyan megnyilatkozásokat hallani, melyek privilégiumaik és ügyeik további megfelelő szinten kezelése miatt fájlalták a hivataltól való búcsút. A teológus nem emlékszik olyan rendszerváltó mozgalomra vagy tömörülésre a nyolcvanas évek végéről, melyben a katolikus egyház hangsúlyosan képviseltette volna magát. Igaz viszont, hogy amikor a Szabad Európa bemondta, hogy ő az egyik ilyen társaság titkára, veszélybe került a munkahelye. Megítélése szerint az ügynöktörvény nemcsak a múlt, hanem a jelen megértésének szempontjából is kulcsfontosságú, hiszen zavartalanul folyik tovább a történelemhamisítás. Botránynak tartja, hogy a katolikus egyházban nem történt rendszerváltás, és akik annak idején egyértelműen kiszolgálták a Kádár-rendszert, a mai napig kulcspozíciókat töltenek be kiemelt, országos jelentőségű egyházi helyeken. Olyan, a Vatikán által kiadott évkönyvben püspökként szereplő ember pedig, mint például Belon Gellért, azért nem foglalhatta el Magyarországon a római titulusnak megfelelő pozíciót, mert szembeszállt korrumpált feletteseivel. Giczy György csak egy következetes püspökre emlékszik egyházából, aki azért mondott le a demokrácia beköszöntével, mert úgy érezte, hogy túlságosan elköteleződött az előző rendszernek. 
A megfejtés: Pataki Kornél győri megyéspüspök. 
Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök a demokratikus intézményrendszer felől közelíti meg az ügynökkérdést. Úgy látja, rá kell bízni a dolgot az általunk, magyar állampolgárok által választott képviselőkre, akik majd az ország érdekeit szem előtt tartva fognak dönteni. Bármi legyen is azonban ez a döntés, a katolikus méltóság nem gondolja azt előrevivőnek, mivel számos nagypolitikában forgolódó vezetőről derült már ki hasonló, és egy „na és aztán”-nal elintézték. Ha mégis úgy alakulna, hogy az állami törvények nem érintik az egyházakat, akkor a katolikus méltóság szerint semmi sem indokolja, hogy belső egyházi törvények kényszerítsék ki a feltárulkozást. „Hagyjuk meg mindenkinek a személyi szabadságát, hogy nyilvánosságra hozza-e érintettségét vagy sem” - vallja a megyéspüspök, és kérdés nélkül is elutasítja annak a variációnak a lehetőségét, hogy egyháza az ellenzék segítségével tusolná el az ügyet. A nyilvánosságnak Gyulai szerint egyetlen esetben van értelme, mégpedig akkor, ha előkerülnek a tartótisztek is, azok a hálózati emberek, akik például olyannal zsarolták és félemlítették meg a plébánosokat, hogy bevonják a hitoktatási engedélyüket, ha ezt vagy azt nem teszik meg. Elsősorban nem ezeket az inkább áldozatokat, mint árulókat kellene meghurcolni - véli a katolikus vezető -, hanem azokat a „gazembereket”, akik az akkori fizetésekhez képest kiemelkedően magas, mondjuk 20 ezer forintos jutalomért, anyagi megfontolásból jelentettek.
Ez utóbbi kijelentéssel nem nehéz egyetérteni. Ezt teszi Wildmann János, a Pécsi Tudományegyetem Vallástudományi Központjának vezetője, az Egyházfórum című reformkatolikus folyóirat főszerkesztője is, aki úgy véli: az egyházaknak a törvény megszületése előtt, önként és dalolva kell feltárniuk múltjuk sötét foltjait, így például hatáskörükben maradhatna, hogy kiket nem neveznek meg, mondjuk azért, mert egyszerű, vidéki plébánosként elmentek egy békegyűlésre. Akik viszont besúgásukkal emberéleteket nehezítettek meg és tettek tönkre, igenis számoljanak a nyilvánossággal - mondja. A főszerkesztő alapvetően azt a keresztényi meggyőződésből fakadó felismerést hiányolja egyháza vezetőitől, hogy a mai kor erkölcsi követelménye elől nem szabad menekülniük. 
Mint mondja, rendkívül veszélyesnek tartana egy olyan ügynöktörvényt, amelyből az egyházak kimaradnának, hiszen tekintélyük forog kockán, és tovább mélyülne a titkolózásuk eredményeképpen már amúgy is létező bizalomvesztés. Wildmann szerint elsősorban magának ártana a katolikus egyház, ha bizonyos politikai erőkkel kihúzatná magát az érintett szervezetek és intézmények listájáról. A magyar püspöki kar ne Rómától várjon valami váratlan segítséget ebben a helyzetben - vallja -, főleg azok után, hogy II. János Pál pápa 2000-ben megkövette egyháza történelmi bűnei miatt az érintetteket. „Ha ezt a gesztust a mi püspökeink is konkretizálnák a magyar egyház helyzetére, nem történne más, mint hogy követik az egyházfő példáját, és nyomdokain haladnak” - állítja a szakember. 
Giczy György is azt sajnálja, hogy az egyházi vezetők „elfelejtettek” jó példával elöl járni a bűnbánatban, és még mindig - számára egyébként érthetetlen módon - egy II. Vatikáni Zsinat előtti feudális állapotot akarnak restaurálni. A Kádár-rendszerben ez azért működött jól, mert az ÁEH szolgálataikért cserébe megosztotta velük a főkegyúri jog gyakorlását, és a folytonosan kifejezett nagyrabecsülés és privilégiumok szolgáltatása (hivatali Mercedes, állandó diplomataútlevél, satöbbi) mellett védelmébe is vette őket belső ellenzékükkel szemben. Amikor pedig eljött a kényszerű búcsú pillanata, az ÁEH maradék pénzéből ma is országosan ismert egyházi méltóságok kaptak nagy összegű jutalmakat, és párhetes külföldi utakat. 

Reformra váró reformátusok

Református berkekben már közvetlenül a rendszerváltás előtt komoly belháborút okozott az ügynökkérdés: a törésvonal a zsinati vezetés és a Dunamelléki Egyházkerület vezetője között húzódott, és úgy látszik, húzódik a mai napig. 
Csoma Áron, a Református Zsinati Iroda szóvivője arról számolt be lapunknak, hogy egyháza két fontos lépést is tett már a kérdésben. Egyrészt a rendszerváltást követően, 1990-ben testületi döntés született az akkori hivatalban lévő egyházi vezetők lemondásáról, másrészt két éve zsinati határozat javasolta a református vezetők és hívők számára az önkéntes átvilágítást, igaz, az érintettség nyilvánosságra hozatala nélkül. Állítólag sokan fogadták meg az indirekt tanácsot. A szóvivőt szintén az egyenlő bánásmódból következő igazságtalan helyzet aggasztja, nevezetesen, hogy a megzsarolt besúgókra ugyan úgy bélyeg kerül, mint az önkéntesekre. Emiatt aztán - bevallása szerint - még nem találta meg a választ arra a kérdésre, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után mennyiben segít a magyar társadalmon a nagy leleplezés. 
Hegedűs Lóránt református püspök már vagy tizenöt éve megtalálta a választ. A Dunamelléki Egyházkerület vezetői posztját 2002-ig betöltő egyházvezető - aki a Zsinatot 1991-1997 között dirigálta - a diktatúra utáni első szabad választáson rendszerváltó püspökként került hivatalába. Azért szorgalmazta már a kezdetektől fogva az átvilágítást, hogy felekezete vezetői visszanyerhessék hitelüket az új egyházi korszakban. Szolgatársainak előre jelezte, hogy ahogyan a szovjet csapatok békésen távoztak az országból, nekik sem görbülhet a hajuk szála sem, az egyház ugyanis nem állhat bosszút, csak nem teheti vezető pozícióba a titkosszolgálat embereit. Belső átvilágítást akart, melyhez Boross Péter belügyminisztertől mint a református zsinat elnök-püspöke kérte a szükséges dokumentumokat, de a miniszter a törvényi rendezés hiányára hivatkozva megtagadta azt. „Ma már nem egyházi belügynek gondolom a átvilágítást, mivel éppen azok vannak vezető pozícióban, akik érintettek. Ez sok esetben nyilvánvaló” - döbbentette meg a Heteket a püspök. Miután világossá vált, hogy a vonatkozó adatok hiányában kezelhetetlen a kérdés, Hegedűs püspök átvilágíttatta magát, és a többieknek is ezt javasolta. Elmondása szerint az új helyzetben nagyobb üldözést szenvedett egyháza „titkos besúgó hatalmi hátterétől, a jelenlegi ügynökhálózattól”, mint a kommunista rezsimtől. Az első szabad püspökválasztásnál két kilencmilliméteres pisztolygolyóval próbálták eltántorítani a jelöltségtől, a következőknél pedig életének kioltására utaló névtelen telefonokkal félemlítették meg őt és feleségét, és lépfenelevélnek jelzett, illetve használt vécépapírt tartalmazó, borítékolt leveleket juttattak kezéhez a püspöki hivatalba. „Úgy látszik, minden trükköt átmentettek, amit az ateista diktatúrában tanultak” - vélekedik az egyetemi tanár, akit nemrég - állítja - adminisztratív eszközökkel távolítottak el a Kálvin téri templom szószékéről, és az általa alapított Károli Gáspár Református Egyetemről. 
Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke egy napilapnak adott interjúban kimondatlanul is Hegedűs Lórántra hárította az elmaradt belső egyházi vizsgálatok felelősségét, mikor azt nyilatkozta, hogy az iratokat 1990-ben kellett volna kikérni. Kiderült továbbá, hogy önként állt az állami „röntgengép” elé, de mivel a beszélgetés további részében csak azokról esik szó, akik róla jelentettek, a sorok közti olvasáshoz már az átkosban hozzászoktatott kíváncsi hívek bizonyára megnyugodhattak vezetőjük múltját illetően. 

Nem csak a szó szállt el

Az ÁEH irattárát az első demokratikusan megválasztott magyar Parlament idején az Andrásfalvy Bertalan által vezetett művelődési és közoktatási minisztériumban helyezték el. A frissen felállt emberi jogi bizottságból aztán kiválasztottak egy-két tagot, akik egy titoktartási nyilatkozat aláírása után lehetőséget kaptak a kutatásra. Két hónappal később azonban váratlanul megvonták e jogosítványukat, és a helyzet azóta gyakorlatilag változatlan. Giczy György egyike volt a rövidke történelmi pillanat kiváltságosainak. Mivel neveket nem említhet, csak annyit tárt fel olvasmányélményeiből, hogy a történelmi egyházak vezető személyiségei közül még most is többen vannak hivatalban olyanok, akik bizony feljelentették „paptársaikat, lelki gyermekeiket”. „Nagyjából tudtam, hogy kik az érintettek, de ott olyan neveket láttam, akikről álmomban nem gondoltam volna, hogy jelentéseket küldtek egy ideológiai diktatúra apparátusának” - emlékszik vissza a teológus. Az iratokból nagyon komoly emberi tragédiák bontakoztak ki beszámolója szerint. Példaként egy olyan pap esetét említi, akit fiatalkori botlása után még hatvan éves korában is zsaroltak törvénytelen gyermekével. 
Állítólag Beresztóczy Miklós, a békepapi mozgalom elindítója, az Országgyűlés későbbi alelnöke is csak azután vállalta el a mozgalom elindítását, hogy előtte háromszor kilógatták az Andrássy út 60. ablakán. Számtalan esetben azonban - meséli Giczy - csupán az egyéni karrierért és pénzért vállalták az együttműködést az egyházi személyek. A korszak tanúja olyan papról is tud, aki szolgálataiért cserébe nem egy „jó zsíros plébániát” kért, hanem folyamatos anyagi ellátást. De a talán mindannyiunk számára legizgalmasabb információ arról szól, hogy Giczy úr egészen pontosan tudja, melyik jelenleg is országosan ismert, és máig hivatalban lévő, magas rangú katolikus hivatalnok sofőrje vitte ki megsemmisítés vagy elrejtés céljából a hivatalos iratokat az ÁEH Lendvay utcai székházából az egyházi méltóság szolgálati autójával. Bár a Heteket a hivatal egyik utolsó tisztségviselője arról tájékoztatta, hogy az átszállításkor „fejével felelt” minden egyes dokumentumért, Giczy György állítja: a felhalmozott iratok bizonyos százaléka eltűnt vagy megsemmisült, mire az összes adat a művelődési minisztériumhoz került. 
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ezúttal sem kívánt reagálni lapunk megkeresésére.