Novák Ilona, Makki Marie-Rose
A hála a kapcsolatépítés alapja

Hogyan csináljunk karriert? - Az álláskeresés enciklopédiája címmel nemrégiben jelent meg Pintér Zsolt könyvének nyolcadik, bővített kiadása. A pályaválasztóknak, álláskeresőknek, karrierépítőknek egyaránt szóló könyv töretlen aktualitással bír. Magyarországon ugyanis az érvényesülés legnagyobb buktatóit máig a gondolkodásbeli, illetve a nyelvtudásbeli hiányosságok adják - és akkor még nem is beszéltünk a diplomásképzés romló színvonaláról. A lapunknak nyilatkozó fejvadász és karrierszakértő, egyetemi docens a hazai munkapiaci sajátságok mellett az agyelszívás veszélyeiről, a magyar tudományos elit kilátásairól is beszélt. 

Pintér Zsolt sikerkovács. Tudja is, tanítja is 

- A magyar tudósoknak, szakembereknek mindig is komoly híre volt a nagyvilágban. Mi a helyzet jelenleg a magyar kutatókkal a világ tudományos életében? 
- Nem szabad elfelejteni, hogy Szent-Györgyi Albert kivételével világhírű tudósainknak szinte mindegyike külföldön érvényesült. Ez ma sincs másképp. A hazai kutatásfejlesztés - különösen a biokémia és az informatika - terén az anyagi feltételek ma rosszabbak, mint valaha. Az agyelszívás persze nem új jelenség, és korántsem korlátozódik a kevésbé fejlett országokra. Ha globálisan nézzük, az európai uniós országok ugyanúgy ki vannak téve az amerikai vagy a japán agyelszívásnak. Az USA-ban akkora tőke halmozódott fel, hogy a legjobb kutatókat is „kilóra” megvehetik: a tudósok ott a nyugat-európai bérük két-háromszorosát is megkapják. 
- Megállítható-e ez a folyamat?
- Nem az a baj, hogy a jó szakemberek külföldön képződnek, hanem az az igazi probléma, ha nem tudnak hazájukba visszailleszkedni. Példaértékűek ilyen szempontból a finnek, akiknél a hetvenes években volt egy hasonló agyelszívás, amikor kiváló informatikus és telekommunikációs szakemberek kikerültek az Egyesült Államokba, illetve a Szilikon-völgybe, ahol nagyon jól megfizették őket. Később pedig visszacsábították őket Finnországba, részben állami beavatkozással, támogatással, részben magántőke kezdeményezésére. Így azt, amit kint megtanultak, később a finn cégeknél tudták hasznosítani. A Nokia kinövését is ez eredményezte, s ezért van az, hogy ma Finnország a szoftverben és az informatikában nagyhatalomnak számít. Ezzel szemben a magyarok nehezebben mozdulnak ki a szülőhelyükről, s ha ezt meg is teszik, a visszailleszkedésük szinte lehetetlen. A szakembereknek mind a kinti tapasztalatszerzését, mind a hazai visszaállását hatékonyabban kellene ösztönözni, támogatni.
- Azoknak is nehéz visszailleszkedni, akik hazai multik alkalmazottaiként jutnak ki külföldre?
- Ez egy teljesen hasonló helyzet, mert a nagyvállalatok mindenhol a saját képükre formálják a dolgozóikat. Amikor egy magyar fiatal egy hazai multicég mellett dönt, mert így akar kijutni külföldre dolgozni, akkor arról is döntenie kell, hogy mi lesz majd tíz év múlva. Ugyanis nagyon nehezen fog tudni visszajönni, mert Magyarország egy pici ország, szűk lehetőségekkel és kicsi piaccal, ezért kvázigyarmatként kezelik a multik. Arra a stratégiai tudásra, amit egy külföldi gyakorlat során megszerez egy vezető magyar szakember, vagy egy külföldi MBA-t szerez, egy Harvard Business Schoolt, vagy egy Kelloggs MBA-t, ezekre nem biztos, hogy itthon szükség lesz. Lengyelország, az igen, ott harmincnyolcmillió ember él, ott eleve adott egy széles fogyasztói piac, ott elkél az effajta tudás is. Spanyolország ötvenmillió lakosú, Amerika két-kétszázhúszmilliós. Az USA-ban - hogy a televíziós területet hozzam példaként - az egyszázalékos nézettség is kétmillió embert jelent mint célcsoportot. Az egyik barátom például alapított egy női magazint, és rögtön azzal kezdte, hogy egyszerre adta ki Csehországban, Magyarországon, Lengyelországban és Szlovákiában. 

Végzetes nyelvi tudatlanság 

- Tapasztalható-e érdemi változás a hazai munkaerőpiacon az európai uniós csatlakozást követően?
- A csatlakozás ténye önmagában nem hozott változást. Aki külföldön akart munkát vállalni, lényegében eddig is ki tudott menni. Egyébként, ha végignézzük az uniós országokat, akkor látható, hogy lassan mindenütt tökéletesen telítődik a munkaerőpiac. Egyedül Anglia, Írország vonatkozásában vannak lehetőségek, meg egyes skandináv országokban, de ezekre a helyekre is főként magasan kvalifikált, több nyelvet beszélő orvosokat, például aneszteziológusokat várnak, bár az északi éghajlatot kevesen bírják közülünk. Tetszik, nem tetszik, mára Amerika lett a világ tudományos központja, jóllehet az unió a maga módján az európai ellensúly létrehozásán fáradozik. Tudomásul kellene tehát végre venni, hogy a szaktudás önmagában nem elég: nyelvismeret híján ma már mind külföldi, mind hazai pályán szinte lehetetlen megfelelő végzettséget szerezni, karriert megvalósítani. S bizony nyelvtudás dolgában a magyarok a mai napig rendkívül rosszul állnak. Ha egy magyar tudós nem tudja közérthetően eladni magát angolul, akkor nem sok jóra számíthat.
- A 19. század második felében megreformált magyar oktatás- és kultúrpolitikai változások megteremtették az alapot úgynevezett tudományos műhelyek létrejöttének, amelyekből olyan szellemei nagyságok nőttek ki, mint Eötvös Loránd, Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő vagy Teller Ede. Ma az értelmiség hogyan boldogul Magyarországon, mikor fogunk itt tudásalapú társadalomról beszélni?
- A tudásalapú társadalom feltételeit komoly anyagi bázis nélkül ma lehetetlen biztosítani. Az uniós csatlakozásunkat kísérő tendencia az, hogy az olcsó, bárhol betanítható munkaerőre épülő, „futószalagos” termelés tőlünk keletebbre, Ukrajnába, Romániába vándorol - sajnos a külföldi beruházók jelentős része nálunk ilyen. A hazai tudásalapú társadalom jövőjét azok a külföldi befektetők jelenthetik, akik nem futószalag-munkásokat keresnek, hanem tudományos „munkásokat”. A több nyelvet beszélő magyar kutató egy idetelepített kutatóbázison még mindig feleannyiba kerülne, mint német vagy angol kollegája. Az általános infrastruktúra viszonylag nem rossz itt. Ebben lépnünk kellene, mielőtt máshol megelőznek minket. Mi egy kis ország vagyunk, ha vinni akarjuk valamire, nekünk kell több nyelvet megtanulnunk. Be kell kapcsolódnunk a nemzetközi munkamegosztásba. Azt kell kommunikálnunk, hogy igenis mi jól kvalifikáltak vagyunk, ezért érdemes idehozni egy kutatóbázist. Franciaországban Marseille mellé telepítették az európai Szilikon-völgyet. Magyarországon is fel lehet egy ilyet építeni!
- Alapvetően a nyelvtudás hiánya miatt nem tudják a magyarok magukat eladni?
- A nyelvtudás kardinális kérdés. Olyannyira, hogy a Kelet-Európában befektető külföldiek máig beleesnek az úgynevezett nyelvi csapdába, azaz feltételezik, hogy aki jól tud angolul, az biztosan szakmailag is jó. Így tudtak csapnivaló szakemberek hosszú ideig magas pozíciókat betöltve hülyíteni komoly nagyvállalatokat is - merthogy Amerikában szereztek MBA-t, és kint voltak két évig. Persze a karrierépítés azt jelenti, hogy nemcsak a tudásunkat, hanem a gondolatainkat, saját magunkat is el kell tudnunk adni. Méghozzá egészen hétköznapi stílusban, azaz úgy, hogy könnyedén megértsék az emberek, mit akarunk, különben senki sem áll szóba velünk. Ennek természetesen alapfeltétele a minimális önismeret és önbizalom is.

Hálaérzet és rugalmasság

- Milyen szubjektív okok akadályozzák még az érvényesülésünket?
- Egyfajta nehézkesség, mozdíthatatlanság is közrejátszik benne. Nekünk magyaroknak a lelki beállítódottságunk a mediterrán népekéhez áll közel. Ez tény, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Mi nagyon messze esünk a német, svéd, északi vonaltól. Nálunk a gyermeknevelés is sokkal közelebbi kapcsolatot tételez fel, távol áll tőlünk a németes „ridegtartás”. Amerikában is ez van: körülbelül tizenkét éves korukban bevágják a gyerekeket a kollégiumba. Nálunk tizennyolc-húsz éves korukig a szülőkkel élnek, a többség még ennél is tovább. Ez a mentalitás Dél-Európára jellemző. A tradicionális gondolkodásmód sok minden másban is megnyilvánul, jobban ragaszkodunk helyekhez, szeretünk szüleinkhez elmenni, rokonokat látogatni. Mi nehezebben mozdulunk Miskolcról Lentibe, mint azt egy amerikai teszi. Ő képes New Yorkból leköltözni Miamiba, csakhogy legyen munkája. Rendre összepakolnak, költöznek, még az angolok is hasonlóak ilyen szempontból. 
- A mozdulatlanság tehát luxus?
- Nézze, természetesen úgy is lehet karriert csinálni, hogy beleszületünk vagy „belenősülünk”, de ez a ritkább eset. A helyzet az, hogy nagyon sok ember máig nem jött rá, hogy paradigmaváltásra van szükség. A többség még mindig egy „sültgalambváró” attitűddel él, márpedig ha valamit akarsz, akkor neked kell utána menned! Nemrég egy diákszervezeti vezetővel beszéltem, aki most már az egyik komoly bank részlegének a vezérigazgatója. Neki semmilyen kapcsolata sem volt, becsületes munkásszülők sarja. Viszont mindig dinamikus ember volt, és dolgozott a hallgatói szervezetben. Azt figyeltem meg, hogy akik HÖK-ben vagy más diákszervezetben dolgoznak, esetleg az állásbörze-szervezésekben vannak benne, azok mindig többre viszik. Ennek két fontos oka van: a szervezetükben megtanulnak jól kommunikálni, emberekkel kapcsolatot teremteni, és ott vannak a tűz körül. Például elsőként értesülnek a nemzetközi ösztöndíjpályázati lehetőségekről. Nagyon sok információ kell, és mozogni kell! 
- Ezek szerint a szülők kapcsolati tőkéje ma már aligha elegendő… 
- Így van, manapság a többségnek magának kellene kialakítania a kapcsolatait. Az embereknek meg kellene végre tanítani, hogy önérvényesítő magatartásra van szükségük, ennek szerves része a kapcsolatteremtő és azt ápolni is tudó képesség. Ha valaki nekem megtesz valamit, azt honoráljam! Egymás méltánylása, a hála kifejezése a kapcsolatteremtés alapja. Mit mondjak, a magyaroknál ez még elég rosszul működik. Berakok valakit egy harmincmilliós állásba, aztán eltelik fél év, és meg sem ismer, ha találkozunk. 
Szóval már az egyetemen el kell kezdeni a kapcsolatokat építeni. Egy barátomnak harmadikos egyetemista korában úgy nézett ki a határidőnaplója, mint egy csúcsvezetőnek. Be volt írva: „…-nak köszönőlevél, Marcsi néninek névnapjára ezt-azt, ajándékot vinni…” Ha egy professzor nekem segít, és tudom, hogy mi a kutatási területe, megveszem neki azt a könyvet, ami akkor jelent meg, mert tudom, hogy ő pont ezzel foglalkozik. Odamegyek, és átadom neki: Megvettem önnek, köszönettel. Sose lehet tudni, hátha őtőle kérnek majd egyszer egy tehetséges hallgatót valamilyen céghez, és akkor elsőként fogsz eszébe jutni. Az Egyesült Államokban és Japánban ez tökéletesen működik, ezt hívják „networking”-nek, kapcsolatrendszeri hálónak. Aki vinni akarja valamire, annak át kell formálnia tudatosan a gondolkodásmódját, és magatartásváltásra van szüksége. Nyomulni kell a személyes kapcsolatokban, és ez nem az érdemtelenek protezsálását jelenti. Ez egy viszonossági elven működő kapcsolatrendszer kiépítése, amelyet folyamatosan ápolni kell. 
- A diplomások egyre nagyobb része nő. Milyen karriertervezést javasol a hölgyeknek? 
- Nézze, erről nekem van egy véleményem, ami konzervatív. Alapvetően férfiaknak való feladatnak tartom a pénzszerzést, az üzleti élet és a család fenntartását, az anyagi jólét megteremtését. A nő feladata a családi háttér megteremtése, a gyermekek nevelése, ez az alapfelállás. Ha valaki nőként mégis a karrier elsődlegessége mellett dönt, tudomásul kell vennie, hogy a társadalom szabályai szerint kell küzdenie. Ugyanazt kell várnia, mint a J. I. Jane című amerikai filmben szereplő női főhősnek, kemény harc vár rá. Ugyanez megy az üzleti életben is. Azok a hölgyek, akik a karriert választják, egészen biztosan nem fogják tudni a családjukat úgy ellátni, ahogyan kellene. Hála Istennek az én feleségem családcentrikus nő, amolyan tyúkanyó típus. 
A hölgyeknek én egy átmeneti megoldást tudok elképzelni: próbálják úgy tervezni az életüket, hogy amint kikerülnek az egyetemről, három-négy évig ne gondoljanak még szülésre és családalapításra. Kezdjenek el dolgozni egy multicégnél, mert ott sokat lehet tanulni a rotációs rendszerben, tapasztalatszerzés is bőven van. Huszonkilenc éves koruk körül szüljenek, majd otthon eltöltik a két-három évet becsülettel, mert ezt el kell tölteni. Harmincöt-harminchat évesen, amikor visszamennek dolgozni, van három-öt év tapasztalatuk, amire tudnak majd alapozni. 
- Ön szerint ki nevezhető ma sikeres embernek? 
- Nálam a sikeres életút triásza: elégedettség a családban, eredményesség a munkában és megfelelő anyagi elismerés. Így, ebben a sorrendben.