Szabadulás a hullámsírból

Részlet a Hetek szerkesztőségébe érkezett levélből, amelynek közzétételéhez a túlélők hozzájárultak. 

Phi-phi szigete. Ami maradt Fotó: Reuters

December 26-án reggel érkeztünk Phi-Phi szigetére. A szállodással alkudoztunk egy pár percig az árban és abban, hogy melyik szobát kaphatjuk meg. Ez utóbbi különösen fontos tényező, ha akkor a másik szabad szobát kapjuk, ami a tenger irányába nézett, akkor most nem írunk levelet... 
Egyébként minden tényező fontos, ha akkor akár csak másodpercekkel csúsznak az események, szintén esélyünk nincs, hogy túléljük, ami következett... Megkaptuk tehát a szobát, amit öt perccel előttünk hagyott el az előző lakó, így nem tudtunk azonnal beköltözni. Ez is egy olyan tényező, ami az életünk megmaradását szolgálta: ha akkor a szobában dobjuk le a cuccokat és ott rogyunk le egy percre, és nem a teraszon, akkor ugyancsak nincs esélyünk. Az emeleti szoba és az előtte levő terasz a sziget belseje felé nézett. Leszaladtam kifizetni a tulajnak a szobára nagy nehezen kialkudott árat, amint visszajöttem azonban, velem együtt, illetve utánam körülbelül egy perccel más is jött... 
Nem volt rálátásunk a tengerre, így nem láttuk, mi közeleg, csak valami fergeteges zaj, majd szél és dobogás érkezett... 
Először azon viccelődtünk, hogy talán egy hidroplán készül leszállni, de mire ezt kimondtuk, a zaj olyan iszonyatos, a szél, pontosabban a vízszintesen söprő légnyomás olyan süvítő lett, hogy valószerűtlenné is vált, hogy emberi erők dolgozhatnak. A ház mellett elfekvő pálmafák látványakor Robiban felmerült, hogy egy hatalmas buldózer szabadulhatott el, amilyet csak olyan filmekben lát az ember, amelyek az őserdőirtásokról adnak hírt, de könyörgöm, Phi-Phi szigetén még autó sincs! 
Én hittem, hogy a ház talán megállítja azt a valamit, ami közeleg, akármi legyen is az, de Robiban volt annyi lélekjelenlét, hogy belátta, erre semmi esély, cselekedni kell. Felugrott a terasz korlátjára, és szorosan magához ölelte az oldalsó függőleges korlátoszlopot, a másik kezével pedig engem is felrántott a korlátra, és onnantól fogva nem engedett el. Ha ezt megtette volna, most sokkal lassabban íródna a levél, mert Robi elég lassan gépel... 
A zaj egyre elviselhetetlenebbé vált, nincs rá szó, hogy milyen félelmetes volt. A ház egyre jobban remegett, majd egyszer csak elindult, mi álltunk a korláton, amíg bírtunk, majd elkezdett dőlni az egész kóceráj. 
A következő tisztának mondható képünk az, hogy visz minket a víz, előttünk és mögöttünk épületeket visz a sodrás, és a köztük levő rés, amiben vergődünk, egyre szűkül. 
Robi igyekezett befeszíteni magát az összecsúszni készülő épületek közé, hogy azok ne roppantsanak össze minket, ami elég sok energiát kivett belőle. Én innentől nem emlékszem semmire, ami a vízfelszínen történt. Beterített minket egy hullám, ami épülettörmelékeket és miden mást, amit addig sodort, hozott magával. Éreztem, hogy a fejem fölött összecsapó tárgyak tornyosulnak felettem, és egyre lejjebb kerülők. Robi fogását egyre bizonytalanabbnak éreztem, vészesen csúszott le a kezem a testén. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb csúsztam és egyre bizonytalanabbul tudtam már csak markolni a lábát, nyilvánvalóvá vált, hogy rövidesen elveszíthetem rajta a fogást. 
Volt még annyi lélekjelenlétem, hogy beleadjak egy utolsó nagy lendületet és megpróbáljak felnyúlni, vissza egészen a derekáig és megpróbáljam a nadrágszíját megragadni, mert ez volt az egyetlen biztos pont, amit a sodrásban tartani tudtam valamennyire. És akkor megvolt... 
Közben Robi is víz alá került persze, de ő erősebb volt, és a felszínhez közelebb tudta tartani magát, ezt én éreztem és igazából nekem csak ez nyújtott még reményt. Ha ő fenn megvan még, akkor én odalenn is megvagyok. 
Közben Robi két kézzel kavart felfelé, majd amikor már érezte a felszín közelségét, lenyúlt értem és engem is kirángatott a felszínre. 
Pokoli kép tárult elénk, nincs rá szó, hogy mit éreztünk akkor. De éltünk, és nem volt nehéz felmérni, hogy akkor ez a csodával volt egyenértékű. Mindenünket elvitte az ár - pénz, útlevél, repülőjegy, értékek, személyes holmik, értékes műszaki cikkek -, semmink nem maradt. Jó pár percig tartott, míg az áramlás lecsendesedett és elkezdett lassan visszahúzódni. Szerencsére nem fejtett ki akkora szívóhatást, hogy magával vigyen minket ismét. Nehéz volt józanul gondolkodni, de azt tudtuk, ha jön a következő, nincs még egy ütőkártyánk, úgyhogy azonnal el kell hagyni a vizet, és ki kell kapaszkodnunk a közeli domboldalra, ahová akkor már mindenki menekülni igyekezett, aki túlélte. 
A tároló drótkerítése megmaradt, azon kellett átrágni magunkat, hogy elhagyjuk a helyszínt. Ez elsősorban nem azért volt nehéz, mert fizikai akadályt jelentett, hanem mert a drótkerítésen a víz visszahúzódása után addigra már holttestek voltak felakadva. 
A teraszunkon az áradás érkezésekor mellettünk tartózkodó három lányt többé nem láttuk… 
Iszonyatos volt látni, milyen pusztítást végzett a víz, rengeteg halott és sebesült mindenütt. A sebesülteket azonnal elkezdték menteni a túlélők (sajnos, hogy ezt kell mondanom, de a mi látómezőnkben ez úgy nézett ki, hogy szinte csak a turisták küzdöttek a sérültek életéért, míg a helyi emberek, na persze elsősorban az élelmes fiatalok, a fosztogatással voltak elfoglalva). A szervezett mentés csak késő délután indult meg, ekkor még csak egy-két helikopter cikázott a szárazföld és a sziget között, de éjszakára már az első hajók is megérkeztek a sziget evakuálására. 
Összességében minden elismerésünk a thai kormányé és a thai embereké, a mentés fantasztikusan szervezett, gördülékeny és hatékony volt.
Megjártuk tehát a poklot, de végül minden szerencsésen alakult. Szörnyen sajnáljuk, akik nálunk sokkal szerencsétlenebbül jártak, nagyon sok turistával találkoztunk, aki a családjával érkezett, de egyedül kell hazamennie... 
Ha sikerül mások bánatán túltenni magunkat, akkor azért kicsit már fel-fel tudunk engedni és örülni egymásnak és a közösen kiharcolt új életünknek. 
Nóra és Robi