Tihanyi Péter
A legszebb ajándék

Az üzenetek: 
I. Tisztelt Vidám Vasárnap! A húgom kisfia megszületett, de még méhen belül olyan fertőzést kapott, hogy gyakorlatilag haldoklik. Nagyon kérem, imádkozzanak, hogy meggyógyuljon. Köszönettel S.-né, Kecskemét.
II. Tisztelt Lelkész Úr! Két héttel ezelőtt imát kértünk Önöktől a húgom kisfiáért, aki életveszélyes állapotban született, szepszis támadta meg a szerveit, de a hét közepén megfordult az állapota. Pénteken levették a gépről, s a következő hét elején gyógyultan vitte haza Gergőt az édesanyja. Köszönjük az imáikat, S.-né, Kecskemét. 
És ami mögöttük van:

Fotók: Vörös Sz.

Anita, az édesanya:

- A párom mindjárt ötvenéves lesz, én pedig harmincöt. Tavasszal furcsán éreztem magam, megcsináltam otthon a tesztet, ami pozitív lett. Másnap elmentem a nőgyógyászomhoz, vizsgál, vizsgál, és azt mondja, úgy tűnik, nincs élő magzat bennem. Csend lett. (Több idősebb nőt is ismerek, akik teherbe estek, aztán spontán elvetéltek.) A biztonság kedvéért azért elküldött ultrahangra. A doktornő hosszan, rezzenéstelenül nézte a monitort. Mit lát, kérdeztem egy idő után a félelemtől majdnem hangtalanul. „Csak nézem, hogy a kisbabájának milyen szépen ver a szíve.” Örömömben elsírtam magam. 
- Ez az első gyermekük?
- Igen, és az első házasságom is. 
- Mikor jöttek a problémák?
- Gyönyörűen teltek a hetek, új módon éltem át, hogy értelme van az életemnek. Közben megjött a genetikai utóvizsgálat eredménye is: negatív. A mi korunkban ez már kötelező. Semmi bajom nem volt, ugyanúgy dolgoztam, mint eddig, sőt sokszor többet is, hogy megmutassam, milyen erős vagyok. A lajosmizsei általános iskolában voltam napközis tanár. Szeptember 16-án éppen bemutató óránk volt, mikor egyszer csak úgy begörcsöltem, hogy szinte elájultam. Leizzadtam, minden elhomályosodott, lépni sem tudtam. Felhívtam a nőgyógyászomat, aki azonnal kórházba tessékelt. Megállapították, hogy a méhnyak elkezdett rövidülni, pedig még csak 29 hetes voltam. Szülés vagy vetélés előtt szokott a méhnyak ily módon eltűnni, mikor is megnyílik a méhszáj és megkezdődik a szülés - így haza sem engedtek. Belázasodtam, de az orvosok nem találták meg az okát. A CRP-m, ami a gyulladás szintjét jelzi a szervezetben, hat körül normális, nekem negyvenöt volt. Egy-két hét alatt gyulladás elleni gyógyszerekkel visszament normálisra, de nem tudták, mi történt. Később elkezdett a hasam keményedni, ami szintén annak a jele, hogy megnyílhat a méhszáj. Többször be is vittek a műtőbe, de nem kellett beavatkozni. Már a 34. hetemben voltam, amikor reggel a zuhanyzóban úgy bekeményedtem, hogy nem tudtam kiegyenesedni. Megvizsgáltak egy különleges, flowmetria nevű ultrahanggal, ami azt mutatja, hogy az a vér, ami belőlem a baba szerveibe, agyába, mindenébe megy, s aztán vissza, tehát az a vér milyen minőségű, és milyen oxigéntartalmú. Ráhelyezik a pocakomra, és megkeresik vele a kisbaba szívét, máját, veséjét, tüdejét, és az közben kielemez valamit. Az eredményt az ultrahangos orvos azonnal felvitte az emeletre a nőgyógyászomnak, Bíró Balázs főorvos úrnak, engem meg visszaküldött a kórterembe. Alig telt el pár perc, még a kórtermeknél sem voltam, amikor a főorvos úr, kezében a lelettel már sietett utánam. Azt mondja, a kisbaba nem érzi jól magát a hasamban, ki kell venni. És mikor, kérdezem. Azonnal. Átkarolt, és bevitt a műtőbe. A pániknak abba a fajtájába estem „szerencsémre”, hogy nem hisztiztem, nem sírtam, csak kisgyerek módjára megpróbáltam minden nekem adott instrukciót betartani: igen, most felülök; gerincemet lazán tartom, hogy a tű oda találjon, ahova kell; igen, most az oxigénből szívok egy nagyot. Császármetszés. Öt perc múlva egy pici kisfiú oázott a főorvos úr kezében, aki felmutatta egy pillanatra, majd elvitték. Egy másodpercig láttam, de a vonásai úgy belém égtek, hogy tízezer közül is felismertem volna. Ez péntek dél körül volt, visszavittek a kórterembe, majd egy hosszú alvás. Miután szombaton reggel felébredtem, a doki bejött hozzám, megvizsgált. Azt hittem, ezért jött be, mert ugye nyomkodta a hasamat, nézte a sebemet, a kórlapot. Kérdeztem, minden rendben van? Igen, mondta. Csak a baba. A baba nagyon beteg. 

S.-né, Anita nővére:

- Mi történt tulajdonképpen?
- Pénteken, a szülés után másfél órával felhívtak a kórházból, hogy a kisbaba méhen belül olyan fertőzést kapott, ami megtámadta a tüdőt, és lélegeztetőgépre kellett tenniük. Másnap reggel bementem Anita férjével a kórház koraszülött osztályára. A kisfiú megrázó látványt nyújtott: fejéből, orrából, lábából, hasából csövek, szondák, drótok, katéterek lógtak. A doktornő, Kelemen Edit behívott minket a szobájába és leültetett: Gergőnek nemcsak a tüdejét támadta meg a kór, hanem az összes szervét, gyakorlatilag a szívét, veséjét, máját, mindenét géppel működtetjük. A teljes szepszis minden szövődménye fellépett - az agyödémától kezdve a szervek működésképtelenségéig -, ami csak ilyenkor felléphet. Hogy a kórokozókra hogyan reagál a továbbiakban, nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy azt az erős gyógykezelést, amit mostantól alkalmazunk, hogyan tudja befogadni és feldolgozni a szervezete. Mindent meg fogunk tenni, de bármikor összeomolhat a keringése, és bekövetkezhet a legrosszabb. Készüljenek fel mindenre. 
- Mikor kezdtek el Istenhez fordulni?
- Már pénteken délután, a rossz hír után elkezdtünk imádkozni.
- Konkrétan hogyan?
- A férjemmel és barátnőimmel imában kértük Istent, hogy szabadítsa meg a betegségből Gergőt, gyógyítsa meg, küldje az angyalait az ágya mellé, hogy őrizzék meg a bajtól. Szombat reggel, mielőtt a kórházba mentünk, ugyanezt tettük. De miután megláttuk a babát, és miután a doktornő őszintén elmondott mindent, annyira megrendültünk, hogy szavakba sem tudtuk önteni az imáinkat. Csak énekeltünk az Úrnak, dicsértük nagyságát és szeretetét. Este áthívtam ismerőseimet a lakásomra, hogy imádkozzunk együtt. Miután elmentek, és gyermekeimet lefektettem, nem tudtunk mást tenni a férjemmel, mint térdre borulni az Úr előtt és zokogni. Hajnal felé eszünkbe jutott, hogy másnap betelefonálhatnánk imáért a Vidám Vasárnaphoz.
Tudtuk, hogy a műsorban, de a műsoron kívül is az imakérésekért, gyógyulásokért lelkészek és hívő orvosok imádkoznak. Azt éreztem vagy éltem át - vagy nem is tudom pontosan, hogy fogalmazzak -, hogy az imák el fognak jutni Istenhez, és ő közbe fog avatkozni. Kicsit megnyugodtunk és elaludtunk. 

Anita, az édesanya:

- Vasárnap délelőtt láthattam először a kisfiamat. Addigra én is megtudtam, mi az igazság, teljesen összeomlottam, se hinni, se imádkozni nem tudtam. Ahogy az a pici ott feküdt kiterítve, szinte látszott rajta, hogy harcol az életéért. Csak arra voltam képes, hogy a Harcos című dal szövegét motyogjam magamban:
„Harcos, aki ott állsz a harcmezőn, / Akit éltet vizem, borom s az én erőm, / Hidd el, veled, vagyok, amikor a világ változik, / És veled is maradok a világ végéig.”
Szégyelltem magam, hogy én, az egészséges, melák felnőtt, elhagyom magam, csak sírok, a kicsim és a nővérem meg harcolnak. Vádoltam magam, hogy a baba bennem lett beteg, ki sem tudtam hordani. Ideggyógyászt hívtak, hogy kezeljenek. Keddig odáig jutottam, hogy feladom. Két hónapja fekszem benn állandó kétségek között. Küldtem egy SMS-t a nővéremnek, hogy elfogyott az erőm, nem bírom tovább. Hamar jött a válasz: „Megkönyörül az Úr az ő népén, ha látja, hogy elfogyott az erő, ha látja, hogy védett és védtelen odavan.” Ez még ma is benne van a telefonomban, mindennap elolvasom. Ez a mondat szinte hajamnál fogva húzott ki a gödörből. 

S.-né, Anita nővére:

- Szombat éjjelnél tartottunk.
- Vasárnap reggel elküldtem az imakérést a műsorba, ezzel egyidejűleg elkezdtünk böjtölni is. Délután, mikor a baba felől érdeklődtem a kórházban, éppen Gergő doktornője vette fel a telefont, örömmel mondta: egy hajszálnyi javulás mutatkozott. Az agyödémát elfelejthetjük. Ez a hajszál nekünk olyan volt, mint a fuldoklónak egy mentőöv. Még inkább az Úrba kapaszkodtunk, és keddről szerdára virradó éjszaka megtörtént a fordulat. A szerdai lelet már azt mutatta, hogy a tüdő nagyobb része már feltisztult. Elkezdték csökkenteni az oxigénadagot, és két nap múlva, pénteken lekapcsolták a lélegeztetőgépről. 
Az orvosok szerint még egy hét, amíg a baba annyira erőre kap, hogy kivehetik a gyomorszondát, tehát még egy hét, amíg enni fog.

Anita, az édesanya:

- De másnap reggel azt látom, hogy a szonda a gyerek mellett fekszik. Gondoltam, biztos most cserélik. Nem így volt, éjjel kivették, mert lenyelt 8 gramm tejet csepegtetővel. Ez a mennyiség aznap felment 20 grammig, és áttették nyitott inkubátorba. 

S.-né, Anita nővére:

- Következő nap elvittem egy steril cumit a kecskeméti istentiszteletre, hogy imádkozzanak fölötte. Mikor visszavittem, már 30 grammot evett vele, estére 60-at. Gyakorlatilag, ahogy az anyja odaadta neki a cumit, a baba majdhogynem óráról órára megduplázta adagját.

Anita, az édesanya:

- Csütörtökön már megszoptathattam, és következő kedden hazamehettünk. Mindketten egészségesen.
- Maradt hátra valami a babánál vagy Önnél?
- Semmi. Hacsak nem az, hogy mindent megköszönjünk Istennek, a Vidám Vasárnapnak és a kecskeméti orvosoknak. „Mert megkönyörül az Úr az ő népén, ha látja, hogy elfogy az erő.”