Hetek-összeállítás
Az értelem ereje

Idén áprilisban megjelent Az értelem ereje című új könyvében a New Yorkban élő olasz újságíró-riporter, Oriana Fallaci keményen kritizálja a szerinte áldemokratikus európai intézményeket, különösen az ENSZ-t és annak különböző szervezeteit, amelyeket a szabadság eltipróinak nevez. De kritizálja azt a képmutatást is, amely orwelli módon egyenlőkre és még egyenlőbbekre osztja a kisebbségeket és magát a többséget is. Megállapítása keserű és dühös: vannak, akiknek jár a szólásszabadság, vannak, akiknek nem. Vannak, akiknek kijár a tisztelet, akiknek tekintettel vannak történelmi-kulturális érzékenységükre és vannak, akiknek nem. Arról lehet vitatkozni, hogy Fallaci megállapításai helytállóak-e, de hogy ezek a kétségek sokakban megfogalmazódtak, és nem mindig alaptalanul, s hogy az alább ismertetett esetekben több visszásságot is tapasztalhatunk, az tagadhatatlan. Mert ezek az esetek gyakran megkérdőjelezik az európai alapértékeket, az alkotmányosságot, és mindezt anélkül, hogy bármiféle valós vita indulhatna a multikulturalizmusról, az integrációról. De Fallaci talán leglesújtóbb véleménye - amint arról már előző, szintén nagy vihart kavart könyvében, a Harag és büszkeségben is írt - az, hogy ennek oka nemcsak a képmutatás, hanem a félelem is. Részletek Az értelem ereje című könyvből:

Oriana Fallaci. New Yorkból üzen Európának Fotó: Archív

„Az európai elfogatóparancsnak ugyanis csak olyan bűncselekményekre kellett vonatkoznia, mint a terrorizmus, a gyilkosság, az emberrablás, a kábítószer-kereskedelem, a gyermekek szexuális kizsákmányolása, a pedofília, a tiltott fegyverkereskedelem és a nukleáris vagy radioaktív anyagokkal való kereskedelem. De (…) az Európai Bizottság belecsúsztatta a rasszizmus és az idegengyűlölet és a blaszfémia és a faji diszkrimináció bűntettét is. Azaz a vélemény bűntettét, amit a filoiszlamista Európai Unió ezekkel a szavakkal definiál. Így [bárkit] bármely pillanatban, bárhol van, le lehet tartóztatni, mint egy bűnözőt. Letartóztatják, és megbilincselve kiadják annak az országnak, ahol egy muzulmán feljelentésére vagy egy politikailag korrekt bíró kezdeményezésére letartóztatási parancsot bocsátanak ki ellene. Kiadják és (mondja a szabály) »előzetes letartóztatásban tartják legalább négy hónapig«. Kiadják, és vádat emelnek ellene olyan törvények alapján, amelyeket olyan részrehajlással alkalmaznak Európában, mint a »béke« szót. És biztos lehetsz, minden ürügy jó lesz arra, hogy elítéljék. Mert ha mondod a magadét a Vatikánról, a katolikus egyházról, a pápáról, a Madonnáról, Jézusról, a szentekről, nem történik veled semmi. De ha ugyanezt teszed az iszlámmal, a Koránnal, Mohameddel, Allah fiaival, rasszistává válsz, szentségtörővé, és faji diszkriminációt követsz el. (…) Ha ocsmányságokat ordítozol az amerikaiak ellen, ha orgyilkosoknak és az emberi nem ellenségeinek hívod őket, ha elnökeik fényképeire horogkeresztet teszel, tovább megyek, ha dicsőíted szeptember 11-ét, nem történik veled semmi. Sőt, azokat az ocsmányságokat erénynek tekintik. De ha ugyanezt teszed az iszlámmal szemben, a börtönben végzed. Ha nyugati vagy, és azt mondod, hogy a te civilizációd egy magasabb rendű civilizáció, a legfejlettebb, amit ez a bolygó valaha produkált, máglyára mész. De ha Allah egyik fia vagy, vagy egy kollaboránsuk, és azt mondod, hogy az iszlám mindig egy magasabb rendű civilizáció volt, egy fényszóró, ha a Korán tanításai szerint hozzáteszed, hogy a keresztények bűzlenek, mint a kecskék és a disznók és a majmok és a tevék, senki nem nyúl hozzád. Senki nem jelent fel. Senki nem helyez vád alá. Senki nem ítél el.
És magától értetődik, hogy ez a filoiszlamista ENSZ miatt is történik. Az ENSZ miatt, amelyről az ostobák és képmutatók mindig levetett kalappal a kezükben beszélnek, azaz mintha egy komoly dolog volna, egy igazságos, tisztességes és pártatlan anya. (…) Ez az ENSZ 1999-ben cenzúrázta az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának különleges referensét, Maurice Glélé Ahanhanzót, mert jelentésében huszonöt oldalt szentelt az arab országokban és Iránban elterjedt antiszemitizmusnak. Ez az ENSZ, amelyben a pakisztáni nagykövet azt merészelte állítani, miközben senki nem ellenkezett, hogy »az Emberi Jogok első chartája a Korán, és az Emberi Jogok első deklarációját Mohamed alkotta Mekkában«. Ez az ENSZ, amely arcátlanul védi az iszlám fundamentalisták által gyakorolt ocsmány szudáni diktatúrát, és a szudáni Felszabadítási Mozgalom fejének, azaz a keresztény John Garangnak sohasem engedte, hogy kinyissa a száját egy bizottság vagy a közgyűlés előtt. (…)
A szenegáli Doudou (olvasd: Dudú) Diéne, az exszovjetbarát UNESCO nagyágyúja az én ENSZ-beli Accursio testvérem. 2002-ben olyan szerepet ruháztak rá, hogy joga volt Maurice Glélé Ahanhanzót, azaz a különleges referenst cenzúráznia - és tudod hogyan látja el szerepét? Kikereste és jelezte az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának az iszlamofóbia eseteit, amelyek »szeptember tizenegyedike óta gyötrik az amerikai és az európai muzulmánokat«. Ezen földrészeken, elmondása szerint: »muzulmán asszonyok, öregek és gyerekek folyamatosan fizikai és verbális erőszak áldozatai, tehát rettegésben élnek«. Ugyanerről a rágalomról szerkesztett egy jelentést, amelyet ebben az évben fog bemutatni a genfi Emberi Jogok Bizottságának, azért, hogy egy morális pert folytasson le - és tudod, hogy szerinte kik azok, akik ennek az üldözésnek az agytrösztjei? Amerikában az evangéliumi egyházak vezetői, akik Szudánban a rabszolgaság ellen harcolnak, nemkülönben hatvan értelmiségi, akik Samuel Huntington vezetésével aláírták a »Miért harcolunk?« című nyílt levelet, továbbá a baptista lelkész Jerry Falwell, aki a tízparancsolatot védi, és Pat Robertson úr, aki a CBN keresztény televíziót alapította. Európában azok az »értelmiségiek, akik ellenzik a bevándorlást, elutasítják a kulturális pluralizmust, vádolják az iszlámot, azt állítják, hogy az iszlám összeférhetetlen a laicizmussal, és remélik, hogy így megrendítik a nemzetközi rendet«. Az ilyen »megrendítést«, mondja ő, az aláírók és két francia: az író Pierre Manent és a tudós Alain Finkielkraut vezetik. Az első azért, mert az iszlámmal folytatott dialógus ellen van, és azt mondta, hogy a muzulmánoknak otthon kellene maradniuk. A második azért, mert A harag és a büszkeség megjelenése után megvédett engem, azt állítva, hogy messze van attól, hogy rasszista legyen, a könyv a valósággal való szembenézésre kényszerít, tabukat hág át, a szabadságot félelmek nélkül gyakorolja. De a jelentés csak egy kis része az exszovjetbarát UNESCO nagyágyúja által indított autodafénak. Genfben ugyanis Doudou kérni fogja az ENSZ Szent Hivatalát, hogy fogalmazzon meg »egy kulturális stratégiát, hogy elpusztítsák azokat az ideológiákat, amelyek rágalmazzák az iszlámot, és kezdeményezzen egy világkongresszust annak ellenőrzésére, hogy hogyan írják, sőt tanítják a történelmet Nyugaton«. 

Tehát a harag, amely több mint két éve megrázott, nem csillapodott. Éppen hogy megerősödött. 
A büszkeség, amely több mint két éve megrázott, nem csökkent. Éppen hogy elmélyült. És amikor egy Accursio testvér megkérdez engem, hogy abból, amit akkor írtam, van-e valami, amit megbántam, valami, amit szeretnék visszavonni, azt válaszolom: »Ellenkezőleg. Én csak azt bántam meg, hogy kevesebbet mondtam, mint amennyit mondanom kellett volna, és hogy egyszerűen énekes kabócáknak hívtam azokat, akiket ma kollaboránsoknak. Azaz árulóknak.« (…) kérdezem magamat: a demokrácia mely fajtája egy olyan demokrácia, amelyik tiltja a véleménykülönbséget, bünteti, bűntetté változtatja? (…) És mely fajtája az a szabadságnak, amelyik tiltja a gondolkozást, a beszédet, a szembefordulást a közvéleménnyel, a lázadást, az ellenszegülést azzal szemben, aki ellep vagy elnémít minket? És mely fajtája a szabadságnak az olyan szabadság, amelyik az állampolgárokat félelemben tartja, sőt vádat emel ellenük, és elítéli mint bűnözőket? Mely fajtája a szabadságnak az olyan szabadság, amelyik, túl az érveléseken, cenzúrázni akarja az érzelmeket, és ennélfogva megszabni, hogy kit kell szeretnem, kit kell gyűlölnöm, úgyhogy ha gyűlölöm az amerikaiakat, nemkülönben az izraelieket, a Paradicsomba megyek, és ha nem szeretem a muzulmánokat, a Pokolba megyek? Ez egy nem szabadság, mondom neked. Egy gúny, egy bohózat.

Demokrácia konferencia Isztambulban. Melyik fajtáját értik alatta? Fotó: Reuters

(…) 1993-ban Franciaország kibocsátott egy törvényt, amely megtiltotta a poligám bevándorlást, és engedélyezte a száműzését azoknak, akik már beléptek az országba, és több feleséggel élnek. De a politikai korrektség együgyűi és az áldozatkultusz harmadik világ hívői visítani kezdtek az Emberi Jogok és a vallási-etnikai sokszínűség nevében. A törvényhozókat intoleranciával, rasszizmussal, idegengyűlölettel, neokolonializmussal vádolták, és ma Franciaországban bárhol ott találod a bigamista bevándorlókat. Európa többi részén ugyanúgy. Beleértve Olaszországot, ahol a büntető törvénykönyv 456. cikkelyének értelmében öt évig terjedő börtönbüntetéssel büntetik a bűnösöket, és ahol soha senki sem látott poligámia miatti vádemelést vagy kitoloncolást. Tudok egy maghrebiről, aki Toscanában él két vagy három feleségével és tucatnyi gyerekkel. (A gyerekek száma azért bizonytalan, mert egyik után születik a másik. A feleségek száma azért, mert soha nem jönnek ki együtt, és a csadoron felül még nikabot, azaz olyan maszkot is viselnek, amely az arcot az orr tetejéig takarja, úgyhogy ezekben teljesen egyformának tűnnek.) Egy nap megkérdeztem a rendőrség egy funkcionáriusát, hogy a maghrebinek mi okból engedik, hogy megsértse az 456. cikkelyt. A válasz ez volt: »A közrend miatt.« Ez egy körülírás, amely egyszerű szavakra fordítva azt jelenti: »Hogy ne tegyük őket ellenségünkké, ne irritáljuk honfitársaikat és pártolóikat«. És ami egyenes szavakra fordítva azt jelenti: »Félelemből.«

(…) A félelem halálos betegség. Egy betegség, amelyet az opportunizmus, a konformizmus, a köpönyegforgatás, a karrierizmus és természetesen a gyávaság táplál, több áldozatot öl meg, mint a rák. Egy betegség, amely - ellentétben a rákkal - fertőző, és bárkire lesújt, aki az útjában áll. Jókat és rosszakat, ostobákat és okosakat, gazfickókat és derék embereket. Láttam szörnyű dolgokat ebben a két évben, amelyeknek a félelem volt az oka. Sokkal szörnyűbb dolgokat, mint amiket a háborúban láttam, ahol félelemben élnek és halnak. Láttam vezetőt, aki szájhősként pózolt, és félelemből felemelte a fehér zászlót. Láttam liberálisokat, akik magukat a laicizmus lovagjainak nevezték, és félelemből a Koránt kezdték dicsérni. (…) De a legszörnyűbb dolog, amit láttam, azok félelme volt, akiknek védeniük kellene a gondolat és a szólás szabadságát. Azaz az úgynevezett intézmények és sajtó félelmét. (…) Valójában abban az álomban, amelyet Allah fiai dédelgetnek annyi éve, hogy tudnillik levegőbe repítik Giotto tornyait vagy a pisai ferde tornyot vagy a Szent Péter-bazilika kupoláit vagy az Eiffel-tornyot vagy a Westminster apátságot vagy a kölni dómot és így tovább, én mindenekelőtt ostobaságot látok. Mi értelme lenne lerombolni annak a provinciának a kincseit, amely immár hozzájuk tartozik? Egy olyan provinciáét, ahol a Korán az új Tőke, Mohamed az új Karl Marx, bin Laden az új Lenin, és szeptember tizenegyedike az új Bastille ostroma?”