Nehéz és hálátlan feladatra vállalkozik, aki megkísérli megérteni Kertész Ákos írásának leglényegét. Nehéz, mert a fenti cikk némely bekezdésének konkrétan nincsen értelme, és hálátlan azért, mert ha meg is értettük, mit akar nekünk a szerző mondani, akkor sincs benne köszönet. A hála nem kulturális kategória.
Kertész Ákos egy, a Népszabadságban megjelent rövid írásomra reflektál, hogy kifejthesse, miért nem jó a kultúrában a kapitalizmus. Szerintem meg épp az a jó a kultúrában, hogy megvehető áru. Az olvasó tájékoztatására ezért inkább elmondanám, hogy a Mit kíván a magyar író? című írásomban mit kifogásoltam. Két dolgot.
Először is nevetségesnek tartom, hogy Döbrentei Kornél verbális ámokfutására reagálva kizárólag a kitűnő Parti Nagy Lajos (és azóta, lapzártáig: a kitűnő Nádas Péter) vette a kalapját az írószövetségből, a többiek az írószövetség nemtudommilyen erkölcsi hitelét kérték számon (és még valamit, ami most nem jut eszembe), különben fenyegető jelleggel kilépnek. Miért is akarnak bent maradni, mihez is ragaszkodnak? Az egyik aláíró, Kornis Mihály odáig ment, hogy a Népszavának úgy nyilatkozott: ő sem tudja, mire jó az írószövetség. Én sem, pedig én csak a Bajza utcai székház számláit állom, adófizetőként. A Magyar Írószövetség, akárcsak az újságírók esetében a MÚOSZ, egy elavult, kiüresedett és lelassult gittegylet, érdekképviseletre alkalmatlan, ideje újat csinálni, ha már…
Másrészt, ezzel szoros összefüggésben, igencsak elképesztőnek tartom azt az önfeledt késő kádári magától értetődőséget, amivel magyar írók az én közpénzemre igényt tartanak, és amely magától értetődőség Kertész Ákos mostani cikkéből is úgy sugárzik, mint Pakson a kettes blokk (költői kép). A filmtörvényhez hasonlóan az írók valami külön „szépirodalmi törvényért” lobbiznak, nyilván, hogy a brancsbeliek szép, korrekt szakmai NKA-kollégiumokban, „összefogással” szétoszthassák a közpénzemet. Holott, akárcsak a magyar filmesek 90 százalékának esetében, az írói közpénzigény mögött nincsen értékelhető teljesítmény; de még ha lenne is: tessék úgy dolgozni, hogy a produktum eladható legyen. Nem tudom, hogyan kell ezt ambicionálni ebben az uralkodó gagyikultúrában, de nem is az én dolgom. Én sem gondolom, hogy alanyi jogom van cikkeket megjelentetni. Azt tudom, hogy jót kell írnom. Ha a lapom nem vevő az írásomra, akkor nem vevő rá, az én problémám, és főleg nem nyomulok valamiféle újságírótörvényért, hogy lobbierőmet, kellő hangerővel és félreértett presztízssel nyomatékosított „tekintélyemet”, kivételezett státusomat lenyomjam a társadalom torkán (képzavar). Az író írjon (ez eddig egy dolog) és éljen meg (ez meg teljesen külön dolog, mindegy hogyan, oldja meg, éjszakázzon a Mekiben). Sem „az irodalmat”, sem az olvasót nem kell támogatni; bizonyos dolgokat időnként lehet, de ez a cikk most nem erről szól.
Az viszont biztos, hogy a takarítónők, a portások és az irodai kávéfőzőlányok nem tudnak látványosan szervezkedni, nem övék a média, a kulturális hatalom és a dicsőség - ám a jogos privát materiális igényeiket nem is prezentálják nemzeti és (ó jaj!) európai ügyként. Ez nagyon erős érv a takarítónők és a portások mellett. Parti Nagy Lajos zseniális regényének a címe egyébként Hősöm tere, az „írók, alkossatok remekműveket” mondás pedig nem Sztálintól, hanem Zsdanovtól származik - de ez nyilván nem az, amit egy magyar írónak tudnia kell.