Köves Dezső
Nagy kő esett le

Az alábbi írásnak nincs túl sok tanulsága. Csak néhány, kórházban töltött napról számol be.

Laparoszkópiás epeműtét Fotó: SOTE

„Jó napot, Oszkár vagyok, a műtős. Én fogom megborotválni.” Oszkár pár perccel a nővérek távozása után érkezett, úgyhogy nem sok időm maradt aggódni. A nővérek meg pár perccel az én érkezésemet követően jelentek meg ágyamnál, éppen csak átöltöztem pizsamába. Kórlapot hoztak, tűt és fecskendőket.
Műtét előtt kap az ember néhány injekciót: antibiotikumot, gyulladáscsökkentőt és begyulladáscsökkentőt. Kórházi szlengben az utóbbit bátorító koktélnak nevezik, valamilyen nyugtató. Hamar hat: mire Oszkár feltol a műtőbe, százszázalékosan közönyösnek érzem magamat. Az sem zavar különösebben, hogy a kórházi büfében fogyasztó, utcai ruhás emberek között haladunk keresztül, és rezzenéstelen arccal veszem tudomásul azt is, hogy Oszkár szerint a Magyar Nemzet a leghitelesebb újság. 
Már a műtét előtt elhatároztam, hogy megírom az eseményeket: „H. doktor a hasamba mélyeszti a szikét, biztos kézzel tízcentis nyílást vág a borda alatt oldalirányba, az asszisztens tamponál.” Ilyesmi mondatokra gondoltam. Csak aztán kiderült, hogy altatásban műtenek. Nem lesz ott se kép, se hang. 
Ha még nem említettem volna, epe. Pontosabban epekő. Még pontosabban: epehólyag-kövesség. Na, ettől kell megszabadítani. 
Nem mintha különösebb fájdalmat okozna, hanem azért, mert bebizonyosodott: az ötven-hatvan éves korukban epedaganattal küzdő betegek nyolcvan százaléka évtizedeken keresztül élt úgynevezett néma kővel a szervezetében. Vagyis nem gyötörték őket a kövek, sokuk talán nem is tudott a létezésükről, „némán” váltak potenciális embergyilkossá. 
Ehhez képest nekem szerencsém volt. Ha nem is hangosan, de jeleztek: karácsony alatt három kilót fogytam, ami esetemben évtizedes rekordnak számít. Epekővel persze nem nehéz: a kő szépen elzárja az epevezetéket, minek következtében az ember belei kissé felfújódnak. Úgy érzi magát, mintha négyfogásos vacsorát fogyasztott volna. Akkor is, amikor már két napja nem evett egyetlen falatot sem. A következő hét azután hasonlóan jóllakottan, de már négy-öt kilóval könnyebben telik. Ekkor azonban az ember gyanút fog: ha ennyire egyszerű, olcsó és egészséges módszerrel is le lehet fogyni, miért vásárol a túlsúlyos lakosság nyakra-főre Béres Alexandra- és Schobert Norbi-videókat? Itt valami nem stimmel. 
„Itt? - kérdezte a háziorvos. - Ha itt megnyomom, fáj?” „Nem, inkább a hátam, néha mintha le akarna szakadni.” „Magának epeköve van, nem is egy - mondta másnap az ultrahangvizsgálatot végző doktornő -, műteni kell.” Mindez három héttel az operáció előtt zajlott, január elején. Mivel életem nem forgott veszélyben, és nem vagyok VIP-beteg, annak rendje szerint előjegyzésbe vettek.
Már csak egy kérdés maradt: milyen étrendet tartsak a műtétig? „Ha szeretne szülési fájdalmakhoz mérhető görcsökkel a földön fetrengeni, akkor egyen nehéz, zsíros ételeket, füstölt húsokat, székelykáposztát” - mondta háziorvosom. Szeretem, ha valaki sokrétű: mondjuk gyógyít, és humora is van. 
Mindeközben valahol vidéken Kékesi Imre - az epegörcsök kiváltó okairól mit sem tudva - nekiült a káposztás cvekedlinek. Kedvenc étele, egy kisebb lavórral is meg bír enni belőle. Ráadásul ezúttal úgy megborsozta, mint korábban talán még soha. Két órával később már a rohamkocsiban feküdt, útban Budapest felé. Most itt fekszik a Semmelweis Orvostudományi Egyetem egyes számú sebészetén, akárcsak én. A sebészet pedig az Üllői úton fekszik, a Klinikák metrómegálló mellett. Imre bácsi a 104/6-os, én a 104/2-es beteg. Pontosabban fogalmazva nem vagyok beteg, csak epehólyag-kövességem miatt „abszolút műtéti javallat áll fenn”. 
Midőn e sorokat papírra vetem, oldalamból fél centi vastag műanyag cső lóg ki, a másik vége egy átlátszó nejlontasakba torkollik. A csövön vér szivárog a friss sebből. Túl vagyok a műtéten, lassan az altató hatása is szűnni kezd. Nem fáj semmim. Örülök, hogy élek. Tényleg. Sokkal jobb így.
Az első éjszaka mindazonáltal kissé zaklatottan telik. Utolsóként alszom el, akkor, amikor az egyes beteg végre kikapcsolja kistévéjét, aznapra búcsút intve a Való Világnak. Öt hete fekszik bent, műtét után, de egy újabb előtt, nyilván úgy érzi, azzal is kap valamit, ha tudhatja, hogy Tommyboy ki akar költözni a Villából. 
Hármas számú kórtermi társam viszont reggel négykor kel, mászkál fel-alá, úgyhogy vége az alvásnak. Ja, és éjjel kettő körül a folyosó végéről hangzó üvöltés ébreszt: „Bééélaaaa, Bééélaaaa, megfulladok!” Kiderül, hogy egy 94 éves bácsi az, nem fullad, de háborodott az elméje. 
Mégiscsak meg kellene írnom ezt a cikket, határozom el másnap reggel, bár ekkor még nem bírom H. doktor ígéretét, miszerint varratszedés után elmondja, mit is tett velem a műtőben, sőt, egy orvosi egyetemisták számára készített oktatófilmet is levetít egy epeműtétről. 
Addig azonban még hátra van tíz nap, melyből kettőt a kórházban töltök. Bár az itteni program nem túl változatos - reggeli, vizit, fekvés, ebéd, fekvés, vizit, vacsora, alvás - gondolkozni zavartalanul lehet. 
Elgondolkodtat például, hogy miért vállalják felelősségteljes munkájukat arcpirítóan kevés pénzért nővérek, ápolók, asszisztensek, orvosok. Szégyen. De nem az övék.
A mostanában sokat vitatott hálapénzről két dolog is eszembe jut: „azt mondja az autószerelő a szívsebésznek: - Doktor úr, nem igazságos, hogy ön a többszörösét keresi, mint én, hiszen lényegében ugyanazt a munkát végezzük. Csak az a különbség, hogy én az autók szívét gyógyítom. 
- Ez igaz - feleli az orvos -, de próbálja meg egyszer járó motornál.”
A másik, ami eszembe jut, nem vicc: Rambo Amadeus. Rambo Amadeus, a nyolcvanas évek Belgrádjának egyik legnépszerűbb rocksztárja, egy ízben komoly fogászati műtéten esett át. A beavatkozás jól sikerült, a felgyógyult művész pedig azzal fejezte ki háláját, hogy soron következő lemezén egy dalt a fogorvosa adhatott elő. Ő is választotta, és mivel a népzenét szerette, népdalt énekelt fel, saját kísérettel. Úgy képzeljék el, mintha mondjuk az LGT lemezén egyszer csak felcsendülne a Röpülj Páva selejtezőjének egyik kieső versenyszáma.
De most már térjünk rá a műtétre, elvégre túl vagyok a varratszedésen, és láttam az oktatófilmet is. 
(Figyelem! A továbbiakban csak a naturalizmus és a biológia kedvelői olvassák a cikket, a többiektől tisztelettel búcsúzom.)
Ott tartottunk tehát, hogy Oszkár betol a műtőbe. Felfektet a műtőasztalra. Az altatóasszisztenstől intravénásan altatót kapok, arcom fölé oxigénmaszkot helyeznek. Az előzetesen elképzelt tízcentis vágásról szó sincs. Laparoszkópiás műtét folyik, aminek az a lényege, hogy a testen ejtett négy apró - centiméteres átmérőjű - lyukon keresztül végzik a beavatkozást. Előbb azonban a belek megsértésének elkerülése végett meg kell emelni a hasfalat: ezt vékony csövön a hasfal és a belek közé juttatott széndioxid gázzal oldják meg. Népiesen szólva: felfújnak.
Az első nyíláson át - a köldök mellett - száloptikát bocsátanak a hasüregbe. Az optikához - a testen kívül - kamera kapcsolódik. Megkezdődik az élő közvetítés, az orvosok tévéképernyőn keresztül látnak belém. Az első lyuk tehát a kameráé, a második és a harmadik - egymástól mintegy tíz centiméterre, a has jobb oldalán - különböző eszközök, csipeszek, szikék, fogók lebocsátására szolgál. A műszereket kívülről irányítják finom csukló- és ujjmozdulatokkal. Az eredményt a képernyőn követik. Ahhoz, hogy a negyedik lyukon keresztül - a köldök felett arasznyival - végül ki lehessen húzni a működésképtelenné vált epehólyagot, a második és a harmadik nyíláson át előbb meg kell ragadni, majd el kell vágni, és el kell varrni azokat a csatornákat, melyekkel a szomszédos szervekhez kapcsolódik. Le a kalappal az orvosi team előtt: egy ilyen, egyszerűnek nevezett műtéthez is kiváló elméleti tudás, kimagasló kézügyesség és bátorság kell. Képzelem, mennyi energiájukba kerülhet egy hatórás nagyműtét. Márpedig a SOTE egyes számú sebészetén tavaly több mint négyezer operációt végeztek, túlnyomó többségében az utóbbi fajtából. Orvosom, H. doktor - aki csak azért kérte, hogy ne írjam le teljes nevét, mert nem tartaná etikusnak a reklám burkolt formáját sem - háromszázat. 
Harminc perc alatt kész vagyok. A laparoszkópiás műtét előnye az elhanyagolható fájdalom, a gyors felépülés és a rövid kórházi tartózkodás. Hétfőn reggel fél nyolckor léptem be a sebészet kapuján, fél kilenckor toltak be a műtőbe, fél tizenegykor ébresztettek fel, és szerda reggel közölték a jó hírt: mehetek haza. 
A civil társadalomba való visszailleszkedésem pillanatok alatt megy végbe: felszívódom az Üllői út forgatagában, mint szervezetemben a varratok.