Hajdú Sándor
Koldusopera

A 2004. májusi európai uniós csatlakozás sokak szerint átrendezi Európa életét. Nemcsak a külső országokból érkező migráció jelent óriási kihívást az uniónak, hanem a csatlakozó országok és a csatlakozásra várók tömegei indulnak a „Dolce vita” reményében Európába. Vannak azonban olyanok is szép számmal, akik már bejárták Európa rögös útjait. Írásunk egy román, tinédzserkorú fiúval készült, aki tízévesen már a nyugati nagyvárosokban koldult.

Kéregetők Párizsban a Champs-Élysées sugárúton Fotó: MTI

Mikhail a 80-as évek közepén született egy szép augusztusi estén. Anyja erősen vallásos lévén, fiát az egyik főangyal után nevezte el, így akarván szerencsés élethez juttatni. A boldog mama nem sokáig dédelgethette újszülöttjét, mert a sors úgy rendelte, hogy a fiúcska hamar árvaságra jusson. Apja rettenetes bánatát először italba fojtotta, majd új család alapításával enyhítette. Az új feleség azonban igazi mostohaként viselkedett, azt a hírt terjesztette a faluban, hogy a fiú az ortodox pap zabigyereke. Rövidesen feleslegessé vált, és a család úgy határozott, lelencházba adják. Mikhail ezt semmiképp nem tudta elviselni, ezért a szökést választotta. Hosszú ideig tartott az út, míg végül Bukarestbe jutott. Mivel a városban nem találta boldogulását, ezért a föld alatt kereste tovább azt. A román főváros alatt, a szerteágazó katakombák rendszerében, metróalagutakban, hőközpontokban, csatornákban élte és éli mindennapjait egy szedett-vedett koldustársadalom. Mikhail hamar beilleszkedett, és tanulója lett a koldusiskolának. Gyorsan elsajátította a koldulás alaplépéseit. Tanítói minden fogást a tökéletességig beléje vertek. Megtanulta, hogyan könyörögjön némán, pár szem mosóport a szemébe ejtve, így a tekintete könnyel itatódott át egész napra. Képessé vált utánozni a nyomorékok, bénák mozgását, és az epilepsziások rohamait is. Hatásos produkciót mutattak be többen az anya és gyermekei élőképben. Míg a gyerekek koldulnak, az anya megtörten, magába roskadva ül és mond köszönetet a fillérekért. 

Egy féllábú kéregető kislány elosztja a koldult összeget egy nála jóval fiatalabb sorstársával egy kijevi metróállomás bejáratánál. Ukrajnában húsz-harmincezer család nélküli hajléktalan gyermek él Fotó: MTI

Mikhail saját módszert is kifejlesztett: addig tekergette lábizületeit, míg a térdét egy mozdulattal ki tudta fordítani. Ez nyáron volt különösen hatásos, amikor egy szál ingben kéregetett. Ebben az időben védelmi hálózatot építettek ki maguk körül. Ha jöttek a rendőrök, vagy a gyámhivatal emberei, másodpercek alatt a föld alá húzódtak. Az ottani útvesztők sűrűjében szinte csak ők tudtak kiigazodni. „Teljesen a magunk urai voltunk, a nagyobbak gondoskodtak a kisebbekről, mi pedig szorgalmasan koldultunk a bandáért.” Azonban bármennyire ügyes is volt Mikhail, egy ízben elkapták a gyámosok, majd Pitesti környékére internálták. Egy dolgot azonban már az elején megtanultak egymástól ezek a fiúk: az árvaházi elhelyezés egyet jelent a biztos halállal. „Olyan körülmények között éltünk ott, mint a kutyák a sintértelepen - emlékszik vissza. Ezért hamar leléptem Pitestiből.” Gyalog, majd tehervagonok tetején igyekezett vissza Bukarestbe. „Egyszer sátoros romákkal találkoztam, velük éltem napokig. Be nem fogadtak, de megtűrtek. Ettem a maradékot, és elalhattam a tűz mellett, napközben pedig vizet hordtam meg a lovakat etettem. Olyan nyolcéves forma lehettem ekkor” - idézi a múltat keserűen. Végül visszajutott a román fővárosba. Addigra azonban megváltozott minden. Még a föld alatti világba is elhatott a forradalom szele. Rövidesen szervezetté vált a koldulás, megjelentek a „Gazdák”, akik kisajátították az ipart és annak „munkásait”. Aztán eljött a szabadság pillanata is, és életében először külföldre indult Mikhail, mintegy tizedmagával a Gazda oltalma alatt. „Persze, megszöktünk tőlük, ahogy átléptük a határt. A magunk urai akartunk lenni, de később bebizonyosodott, hogy ez csak álom számunkra” - idézi a múltat. Negyedmagával előbb Budapesten próbált szerencsét, de a Keleti pályaudvarnál lefülelte a Gazda és verőlegényei. Alapos verés után több napig éheztették, majd kiültették a Keleti pályaudvar elé, hogy ott kezdjen dolgozni. Innen az EMKE-aluljáró következett, mintegy felsőbb osztályba lépésként. Elég volt csak azt mondani, hogy a román forradalom árvája vagyok, egyből adtak a jobb érzésű magyarok. Napi 6-8 ezer forint is összejött akár, ráadásul a magyar rendőrök nem igazán tudtak velünk mit kezdeni. Pár hónap után egy éjszaka beültették egy autóba, és a reggel már Bécsben érte. Néhány napon keresztül egy lakásban pihentették több fiatal sráccal együtt, majd egy furgonba zsúfolva útnak indultak Párizsba. A Gazda egyik embere Franciaországban egyszerűen eladta őt egy másik, ezúttal roma családnak. „A francia főváros mellett egy bádogbódékból, papírból épült telepre kerültünk.” Innen kellett bejárni minden nap a család egyik felügyelőjével koldulni, majd parkolóórákat feltörni. „Sok hasonló korú gyerek volt a táborban, úgyhogy jól elvoltunk. A nyelvet szinte készség szintjén hetek alatt elsajátítottuk - emlékszik vissza. A magyar meg a cseh koldusokat kellett kiszorítani a placcokról, és ha nem ment szép szóval, jött a fenyítés. Egy időben valaki elintézte a családból, hogy a piros lámpáknál újságot áruljunk. Rendesek voltak velünk a franciák, akik egyébként is kedves emberek. Clochard, vagyis csavargó; ez volt a becenevem. A bandámat pedig »Mec«-eknek nevezték. Ez talán annyit jelent: Fickók. Párizs óriási város, de én szinte minden részét ismerem. Nyaranta lementünk Nizzába, majd Marseille-be is eljutottunk”.
Mikhail haza csak egyszer látogatott, de elmondása alapján akkor sem volt egy nagy élmény. „Apám csontrészeg volt, a mostohám meg ahogy meglátott, megveretett a fiával, és elszedetett tőlem minden pénzt.” Nagy nehezen sikerült visszavergődnie Párizs mellé, ahol egészen jól ment a dolguk egészen két évvel ezelőttig. „Emlékszem, akkor törölték el a románok számára a vízumkényszert, szabadon utazhattunk egész Európában.” A koldulás pedig ipari méreteket öltött, külön buszjáratokat üzemeltettek Franciaország és Románia között, hogy hozzák a koldusutánpótlást. 200 dollárba került egy út - derült ki később egy rendőrségi eljárásból. Sok árvaházból szökött gyereket ismert meg, és nyomorékok, fogyatékos kerültek ki nagy számban ebben az időben. „Mi idősebbek új módszereket is kidolgoztunk, mert a kicsiknek könnyebben adtak, ha koldultak. Nizzában, mint egy színházi fellépésre, úgy öltözködtünk be minden reggel. Ott voltak a kellékek, a rongyos ruhák, a nyakba akasztható táblák, rajta felirat: »J’ai faim. Éhes vagyok!«” Volt ott mankó, műlábak, sőt különböző vegyszerek, hogy el tudják csúnyítani a bőrüket. A turisták nagyon jól tejeltek, a Gazdának napi 80-100 eurót kellett leadni, a többit meg zsebre vághatták, „de ha valaki beköpött akkor alapos verést kaptunk” - mondja. „Volt velünk egy roma vénasszony, egy halott fiú képével kéregetett azt állítva, hogy az ő fia, és azért kell a pénz, hogy legyen miből eltemetni” - emlékszik vissza Mikhail. Az erősebb srácok a telefonfülkéket, parkolóautomatákat vették célba, azokat törték fel. A „zsandárok” , a francia csendőrök egyre többet kaptak el, és toloncoltak vissza közülük Romániába, de a koldusokkal nemigen foglalkoztak. „Ha nem jövedelmezett jól a »tarhálás«, akkor jött a rögtönzött műsoradás. Szépen felöltöztünk, és a lakótelepeket vettük célba, gitárral meg harmonikával sanzonokat játszottunk. Egy magyar srác kitalálta, hogy a harmonikába magnót épített, és arról játszotta a közkedvelt sanzonokat. Csipeszt tettek a pénzre az ott lakók, és az emeletről ledobálták nekünk, miközben kérték, hogy egy-egy dalt játsszunk el. A Keresztapa című film zenéje volt a legnagyobb sláger, azt még álmomban is el tudom fütyülni.” Azután, mint minden jónak, ennek az időszaknak is vége szakadt. Egyre inkább azt érezték, gyűlölködővé válik a hangulat. „Talán megcsömörlöttek tőlünk a franciák” - elmélkedik a fiú. 
Az egykori magyar származású belügyminiszter Nicholas Sárközy kemény lépéseket tett a Párizs környéki román koldusmaffiák felszámolására. 2002 decemberében Párizs külvárosában eldózeroltatta a bádogvárost, és az ott lakók nagy részét visszatoloncolták hazájukba. Az emberi jogi szervezetek hevesen tiltakoztak a rendőri brutalitás miatt. A francia hatóságok azonban csendben a vízumkényszer helyreállítását emlegették a román állampolgárokkal szemben. Ennek hatására a román belügyi szervek szűrni kezdték a határon kilépő romákat, és sokuknak megtiltották az országból való kilépést. Mikhail azonban ekkora már nem volt Franciaországban. „Angliába akartunk menni, mert Európában már mindenhol kiismerték a fajtánkat, de ott állítólag még nagyot lehetne kaszálni.” Calais-ben a kikötőben azonban elkapták a nyár elején egy fosztogatás miatt, és két hónap előzetes után visszatoloncolták őket hazájukba. „Miután szabadlábra kerültem, építkezéseken kezdtem el dolgozni. Mára már van egy egész becsületes kőműves banda, akikkel nagyon jól összehaverkodtunk. Fineszes csávó a főnök, visz bennünket mindenhova az országban melózni. Legutóbb Magyarországon dolgoztunk két-három hétig, de csak feketén. Idén májusban megnyílik Anglia kapuja; ebben reménykednek a volt haverjaim, és abban, hogy ott újra aranyéletük lehet. De én nem hiszem, hogy az angolok ennyire hülyék, meg nekem már elegem van a koldulásból, megutáltam egy életre - fejezi be történetét Mikhael. Majd kicsit cinikusan hozzáteszi: - Ismerem én már Európát.”