Pécsi Tibor
A négy szégyenletes törvény
Január 18-án emlékeztek meg Budapesten a gettó felszabadulásának 59. évfordulójáról. A Dohány utcai zsinagógában tartott megemlékezésen Kardos Péter főrabbi elmondta: a túlélők és az utódok „gyógyíthatatlanul és örökölhetően” reménykednek akkor is, ha látniuk kell a pesti utcán a magukat Szálasi-utódnak valló nyilasegyenruhásokat, és újra szól a gyűlöletbeszéd, a gyűlöletdal, a gyűlöletvers. A holokauszt nem azonos az 1920 és 1942 között hozott négy zsidótörvénnyel, és nem is azokkal kezdődött. A parlamenti szavazásokat megelőzte az antiszemita uszítás a korabeli sajtóban, értelmiségi műhelyekben, egyetemi és vallási szervezetekben.
Elkészült a Holokauszt Dokumentációs Központ új épülete a Páva utcában. Megnyitó áprilisban egy Auschwitzról készült fotókiállítással Fotó: MTIMár az első világháború első éveiben vitákat gerjesztett a magyar társadalomban néhány olyan újkonzervatív szerző írása, akik a legégetőbb problémának a zsidókérdés megoldását tartották. A Jászi Oszkár vezette polgári radikálisok a Huszadik század című folyóiratban nyilvános vitát rendeztek, ahol minden véleménynek teret adtak. Voltak, akik tagadták a kérdés létezését is, mások pedig a lehetséges válaszok majd mindegyikét kimerítették, a teljes asszimilációtól a cionizmusig.
1914 után az antiszemitizmus erősödött Magyarországon. Ennek egyik oka az volt, hogy a zsidók közül sokan olyan szakmákban dolgoztak, amelyek felmentést nyertek a hadkötelezettség alól. Ugyanakkor szép számmal harcoltak zsidó katonák a Monarchia hadseregében (is), sőt a tisztikarban és a tábornokok között is megtalálhatóak voltak.
Az első világháború végén a vereség tudata és a Monarchia szétesése már a trianoni békeszerződés megkötését megelőzően feldúlta a magyar közéletet és társadalmat. Az 1918-as októberi, úgynevezett őszirózsás forradalomban, amelynek célja a Magyar Köztársaság létrehozása és a polgári Magyarország megteremtése volt, jelentős szerepet játszott az a zsidó származású értelmiségi kör, amely a háborút megelőző évtizedben nőtt fel. A külpolitikai kudarcok és a belpolitikai helyzet ingatagsága kudarcra ítélte Károlyi Mihályt és társait, majd 1919 márciusában egy vértelen puccs során hatalomra jutottak a kommunisták, akik létrehozták a Magyar Tanácsköztársaságot.
Köztudomású, hogy a proletárdiktatúra vezetőinek számottevő többsége zsidó származású volt. Ezek az emberek azonban megtagadták zsidóságukat, mind vallási, mind etnikai szempontból. Kun Béla ezt így fejezte ki 1919 nyarán: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, mert kommunista lettem.” A vörösterror gyakorlása során nem tettek különbséget zsidó és nem zsidó között, sőt a különítményesek érzékelhetően nagyobb dühvel vetették magukat a zsidó származású gazdagokra, hogy ezzel is bebizonyítsák a zsidóságtól való elszakadásukat.
Az ellenforradalom győzelmével elszabadultak az indulatok. A jobboldali különítményesek, azaz a félkatonai szervezetek tagjai, hozzáláttak a megtorláshoz. Akcióikat nem Horthy Miklós kezdeményezte, de utólag tudomásul vette azokat. A kormányzó maga nem faji alapon álló, hanem a 19. századra jellemző „kedélyes” antiszemita volt, azaz nem kívánta a zsidók eltűnését, megsemmisítését, sőt a gazdaságban való részvételüket és az iparosodásban betöltött szerepüket elismerte. 1921-re stabilizálódott a helyzet, és az ország gazdasági életébe ismét teljes mértékben bekapcsolódott a többségében zsidó vagy zsidó származású nagytőke. Ennek ellenére a zsidó mint bűnbak, a háborús vereség oka erőteljesen élt a magyar köztudatban.
A húszas évektől Magyarországon három fő ideológiai vonulat bontakozott ki. Egyikük, az úgynevezett „szegedi gondolat” minden tekintetben fajvédő volt. Egyik markáns képviselője Szabó Dezső író, aki az Elsodort falu című regényében egy székely falu sorsán keresztül állította szembe a magyar fajt a zsidókkal. A regény főhőse egy, a magyar fajt mindennél többre tartó író még legjobb barátjának anyagi segítségét is elutasítja, mivel az cserében csak annyit kér tőle: „az Istenre kérlek, ne bántsd többé a zsidó fajt, ne írj többet a zsidókról”. A főhős erre nem hajlandó, sőt éles kirohanást intéz a kérővel szemben, amelyben a zsidókat mint a háborúban élősködőket, a magyarokat pedig mint kiszipolyozott, megalázott fajt mutatja be. A könyv üzenete egyértelmű: a magyar faj a háború vesztese, és ennek egyik okozói a zsidók.
A másik ideológiai vonal az újkonzervatív-klerikális, amelynek fontos képviselője volt Bangha Béla jezsuita páter. Ő hirdette meg a keresztény magyar kultúra térhódításának és a nemzeti ébredésnek együttes programját, amelyeknek fő orgánuma a Magyar Kultúra című folyóirat volt. Bangha azonosította egymással a liberalizmust és a zsidóságot, és nagy kedvvel ostorozta vezércikkeiben a zsidó nagytőkét és sajtót. „Liberális és zsidó szemüvegen át látjuk az irodalmi, művészeti, gazdasági és politikai életet, filozófiában, esztétikában, sportban, katonai, műszaki, kereskedelmi, erkölcsi, sőt theológiai és egyházi kérdésekben is csak azt tudjuk meg, amit s ahogy a zsidó sajtónak kedve telt velünk közölni.”
A harmadik irányzat, a státust megőrizni kívánó konzervatívok ideológiáját legmarkánsabban Szekfű Gyula az 1920-ban kiadott, Három nemzedék című munkájában foglalta össze. Ő szintén a magyar szabadelvűséget és liberalizmust kárhoztatja a nemzetet ért tragédiákért, amelyért természetesen a zsidók is felelősek: „Hogy a közjogi harc és a nemzeti illúziók évtizedeken át korlátlanul uralkodjanak a magyarságon, ez a budapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna” - írta Szekfű.
A háború végén az elcsatolt területekről nagy számban menekültek értelmiségiek Magyarországra. Munkahelyeket viszont többségük nem tudott találni, legalábbis képzettségének megfelelőt. A kormányzat számára kézenfekvő megoldásnak látszott a zsidó értelmiség számbeli korlátozása. Ennek a csoportnak a meggyengítésére törvényi szabályozást dolgoztak ki. Az 1920. évi XXV. törvénycikk az egyetemekre való beiratkozás szabályozásáról címet viselte. Ez volt a hírhedt „numerus clausus” (zárt szám) elnevezésű törvény, amely az egyetemekre való beiratkozás feltételének tekintette, hogy a beiratkozni vágyóknak nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatónak kell lenniük. Emellett a jogszabály azt is kimondta, hogy „a (beiratkozási) engedély megadásánál arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lévő egyes népfajok és a nemzetiségiekhez tartozó fiatalok aránya a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányát”. Noha a törvény egyetlen helyen sem nevezte meg a zsidókat, a törvényhozók és a közvélemény is tisztában volt vele, hogy célja a zsidó értelmiség korlátozása volt.
A világháborút követően Európában ez a jogszabály jelentette az első zsidóellenes törvényt, amelyet ugyan 1928-ban hatályon kívül helyeztek, de szelleme tovább élt. Az 1920. évi XXV. törvénycikk miatt kellett például egy Radnóti Miklós nevű fiatalembernek a szegedi bölcsészkaron tanulnia. 1920-ban a Hazánk című jobboldali orgánum a következő írást jelentette meg Utazás a pajesz körül címmel: „Az említett környékeken [Budapest mai VII. kerületében] mintha még mindig a régi alakok járnának-kelnének, gesztikulálnának, hadarnának, suttognának kaftánban és kaftán nélkül, de közelebbről nézve e moziképet, felörvendünk! Nincsenek itt, hiszen nincs itt többé pajesz! Azonban közelebbről nézve a dolgokat, amikor már az orrnak is látnia adatott, kisül a fajturpisság: pájesz nincs ugyan, de galíciai van csaknem a régi számban. A pájeszt kokettül a fülre csavarintották, mintha véletlenül megmaradt hosszú hajszáltársaság lenne, vagy levágták, de nem egészen, műértő, hasonszőrű szem megláthatja, hogy igenis megvan, a gyökér kiirthatatlanul él. Judapest nevükhöz méltó alakokkal áldoz halhatatlanságuknak.”
Molnár Ferenc 1926-ban a következő szavakat mondta a budapesti Fészek Klubban: „Én csak azt írhatom le, azt mondhatom el, amit láttam és hallottam. Írónál pedig az a legfontosabb, hogy ne csaljon, ne hamisítson, hanem hogy őszinte legyen. És mit tapasztalunk? Ha sikerem van, azt mondják, nem vagyok magyar, ha pedig megbukom, zsidó vagyok. Legyen a kedvük szerint, de nehogy azt higgyétek, hogy én nem vagyok tisztában avval, amit csinálok. Mit csinálok én? Philadelphiában és Stockholmban, Rómában és Párizsban néhány követ rakok le azon az úton, amelyen aztán a magyar szellem nagy értékei simábban gördülhetnek ki.” Ez az ellentmondás egészen a harmincas évek végéig jellemezte a zsidók helyzetét Magyarországon. Többségük elfogadta a rendszer alapvető célkitűzéseit, a polgári rend fenntartását és a trianoni béke revízióját. A vidéki zsidóság nélkülözhetetlen szerepet töltött be a társadalomban. Gyakran a zsidók közül kikerült orvosok gyógyították a betegeket, és a zsidó boltosoknál hitelből tudtak vásárolni a szegényebbek, akik nem kevesen voltak a Horthy-féle Magyarországon. Ezekben az évtizedekben az államhatalom visszaszorította a faji politikát vulgárisan hirdető és megvalósítani kívánó politikai erőt, a nyilasokat. Ennek ellenére a nemzetiszocializmus ideológiája egyre inkább terjedt a társadalomban, különösen a hadseregben, a hivatalnokok közt és a sok esetben munkanélküli, „lumpen” alsó középrétegben. Erről a kettősségről írta Bibó István közvetlenül a második világháború után: „A magas és örök ideálok melletti sok emelkedett és általános állásfoglalást meg kellett volna tisztítani a nagyon sokszor szándékosan benne hagyott kétértelműségektől, szükség lett volna az ellenállás és az emberség programjának egy olyan tiszta és világos megjelenítésére, mely mind a zsidókérdésben, mind az egész nemzeti kérdésben a legtöbb ingadozót, a legtöbb jó szándékút, a legtöbb fiatalt megragadja.”
A náci Németország előretörését látva a magyar külpolitika Hitlertől várta a revíziós célok megvalósulását. Ennek érdekében hozzáfogtak a hadsereg fejlesztéséhez, amelynek bejelentésekor Darányi Kálmán miniszterelnök kijelentette, hogy Magyarországon van zsidókérdés. Néhány hónappal később, már Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt hirdették ki az első zsidótörvényt, ami az 1938. évi XV. törvénycikk „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény kihirdette, hogy a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjai között, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak között legfeljebb húsz százalék lehet a zsidók aránya. Zsidónak a zsidó vallásúak számítottak. A kivételezettek közé azok tartoztak, akik már 1919. augusztus 1., a Tanácsköztársaság bukása előtt elhagyták vallásukat. A törvény tehát még nem volt faji jellegű, de a későbbi jogfosztások árnyéka és lehetősége már előrevetült benne.
Nem telt el még egy év sem, amikor az elsőt követte a második zsidótörvény: az 1939. évi IV. törvénycikk „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról” címmel. Az új törvény szerint nemcsak az minősült zsidónak, aki zsidó vallású volt, hanem az is, akinek egy szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. Ebben az értelemben tehát már faji törvényről volt szó. Felmentést az kapott, akinek szülei még a Tanácsköztársaság bukása előtt elhagyták a zsidó hitet, és őseik már 1849. január elseje előtt Magyarországon éltek. Mentesültek továbbá a háborús érdemekkel rendelkezők, az egyetemi tanárok, a keresztény felekezetek zsidó származású lelkipásztorai, az olimpiai bajnokok és azok, akiknek házastársa nem volt zsidó. A törvény leszállította a korábbi kvótákat hat százalékra, és kiterjesztette alkalmazásukat. Közvetlen hatására több mint húszezer embert bocsátottak el állásából. A törvény alapján zsidók nem lehettek lapszerkesztők, lapkiadók, mozi- vagy színházigazgatók. A felsőoktatásban visszaállították a numerus clausust. A törvény kihirdetését követően a zsidók nem juthattak állampolgársághoz, sőt az 1914. július elseje után kelt állampolgárságot is visszavonták tőlük.
A felsőházban az egyházak képviselői módosító indítványokat nyújtottak be a keresztény zsidók érdekében. Miután ezek közül néhányat elfogadtak, vívódva ugyan, de megszavazták a törvényjavaslatot. A Bárdossy-kormány idején, 1941 tavaszán született meg „A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” címet viselő törvény, amelyet harmadik zsidótörvénynek neveznek. Az előterjesztő igazságügy-miniszter a következőképpen fogalmazta meg a rendelkezés célját: „a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való keveredésektől, amelyeknek természetes következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el”. A törvénycikk tiltotta zsidók és nem zsidók házasságát, és a zsidó férfiak házasságon kívüli kapcsolatát nem zsidó nőkkel. Pelle János történész szerint a rendelet szövege legitimálta az érintettek nemiségére vonatkozó, évszázados hagyományokra építő antiszemita fantazmagóriákat, és elmélyítette, „biológiai jellegűvé” tette közöttük a szakadékot.
Még 1942-ben hoztak egy úgynevezett negyedik zsidótörvényt, amelyben kötelezték a zsidókat, hogy mező- és erdőgazdasági ingatlanaikat állami kártérítés ellenében adják el, és előírták számukra, hogy a jövőben sem szerezhetnek mezőgazdasági ingatlant. Az indoklás szerint azért, hogy „a zsidó fajnak a kezéből kivegye a birtokában lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat, és a nemzetközösséget alkotó történelmi népesség olyan tagjai kezébe adja, akik a földdel származásuknál és hivatásuknál fogva összeforrottak”. Ezek a törvények egy ellentmondásos kort zártak le, amely következményt Ormos Mária történész így fogalmazott meg: „A magyar állam végleg szakított korábbi beolvasztási törekvéseivel, azzal szemben most határozottan a diszkriminálás, a kiközösítés és megbélyegzés mellett tette le a garast, és a zsidókat egyértelműen alsórendűekké nyilvánította.”
