Kovács Klára
Hálátlan hálapénz-rendszer

Az egészségügy reformjáról sokan sokat beszélnek, de a gyakorlatban eddig nem sok minden valósult meg. Az új pénzügyminiszter első lendületében újfent kilátásba helyezte ezt a nemes célt, s egy internetes honlap keltette botrány olyan témára terelte a figyelmet, amely évtizedek óta tabu: az úgynevezett hálapénzre. A Rákosi-éra óta megcsontosodott és íratlan szabállyá vált rendszert mindenki ismeri, de eddig szinte elképzelhetetlen volt erről nyíltan, a médiában, sőt miniszteri támogatással szót ejteni. Talán e tény már önmagában is reformnak tekinthető… 

Mutyimomentum Fotó: MTI

Kökény Mihály egészségügyi miniszter határozott fellépést tanúsított a hálapénz-botrány ügyében. Jogi állásfoglalást kért a legfőbb ügyésztől, adóellenőrzést az APEH-től, etikai vizsgálatot az orvosi kamarától. Maga a tárca egy hatpontos programot készít elő, mint Kökény ígérte, néhány hónapon belül bevezetnek egy olyan, az Európai Unióban már működő rendszert, amely tisztább viszonyokat teremthet. Mind a miniszter, mind a kamara egyetértett abban, hogy a társadalombiztosítási rendszerben működő kórházak, rendelők alkalmazottai (orvosai, ápolónői) törvénysértést, bűncselekményt követnek el, ha fix tarifát kérnek (előre) a munkájukért, a szolgáltatásaikért, a beavatkozásokért. Azt azonban nem tartják elítélendőnek, ha a beteg utólag, mintegy hálája kifejezéseként pénzt ajánl fel, s ezt elfogadják. 

A kötelező hála

A hálapénz csalóka kifejezés, hiszen - eredeti jelentésétől eltérően - legritkábban az orvos, a nővér, a műtős kiváló munkája által kiváltott örömmegnyilvánulást fejezi ki. Sokkal inkább egy ki nem mondott, le nem írt, de mégis a zsigerekbe vésődött „ösztönös” cselekvés, amelyet leginkább a félelem és a külső elvárás hajt és tart fenn. A fehér boríték láttán megváltozhat a doktor úr kedélyállapota, a nővérke segítőkészebbé válik, s egyszersmind megnyílnak a kapuk a szanatóriumi beutalók, a gyorsabb műtétek vagy netalán az előnyugdíjaztatás előtt. Ki nem vágyik arra a biztonságra, amit egy „megelégedett” orvos közelsége nyújt, amikor feleségünk gyermekünk világra hozása küszöbére érkezett, vagy valamely rokonunk életesélyeinek javulását jelentő operáció került kilátásba? Ki is merné kockáztatni e kínos, kényes, sőt életveszélyes helyzetek pozitív kimenetelét? Nos, inkább fizetünk, ha ez az ár. 
Becslések szerint 40-60 milliárd forintnyi kenőpénzt hagyunk évente az egészségügyi intézményekben. A különböző beavatkozásoknak, ellátásoknak fix tarifája alakult ki, amely főként szájhagyomány útján terjed a betegek körében. Nem ritkán családi összefogás kell, hogy a szülés levezetéséért, kisebb-nagyobb műtétek elvégzéséért elvárt vagy kért néhány tízezer forinttól akár több százezer forintot is elérő összeget kifizessék. Különösen az anyagilag hátrányos helyzetűek, a vidéki kisvárosokban, falvakban lakók fokozottan kiszolgáltatottak a Rákosi-érában megfogant, s azóta megcsontosodott szisztémának. Egy falun lakó számára gyakorlatilag nincsen orvosválasztási lehetőség, így hosszú távon nem „kifizetődő” magára haragítani az orvost, hogy aztán meg húsz kilométert utazzon egy másikhoz, hogy kezdődjön elölről a probléma. A generációról generációra öröklődő „illemkódex” gyors és teljes kiirtása teljes illúzió, de az említett intézkedések talán előrelépést hozhatnak. 
A lapunk által végzett szóbeli felmérés egybeesik a Tárki által végzett kutatás eredményével. Eszerint a paraszolvencia meglehetősen egyenlőtlenül oszlik meg: nagy része, mintegy 80 százaléka az egészségügyi dolgozók 10-14 százalékának zsebébe kerül. Személyes felmérésünkből az derült ki, hogy a kórházakban a paraszolvencia jelentős része az osztályos főorvosokhoz jut, a tervezett műtéteket ők intézik, ők „vállalják el” a zsírosabb műtéteket. Így aztán - lapunknak név nélkül nyilatkozó orvosok szerint - nem kizárt, hogy egy osztályvezető főorvos egymillió forint körüli „zsebpénzre” tehet szert havonta. Eközben a műtőben segédkezők, a nővérek 1-2 ezer forintot kapnak esetenként, illetve édességet, kávét és ehhez hasonló ajándékokat. A fiatalabb, kezdő orvosok is rendszerint kívül rekednek a „nagy szórásokból”, ennek megfelelően tehát igen nagy a különbség a fehér köpenyes társadalomban.