Mészáros István László
A Károli-vitáról

A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara kizárt egy lelkészképzésben részt vevő, a homoszexualitását nyíltan vállaló hallgatót. A kari tanács teológiai állásfoglalásában is elítélte a homoszexuális életmódot. A kizárt hallgató bírósághoz fordult az egyetem döntése ellen. A Háttér Társaság a Melegekért Egyesület szintén perrel fenyegette meg a református egyetemet. Az esélyegyenlőségi miniszter asszony és az oktatási miniszter elítélte és alkotmányellenes diszkriminációnak minősítette a kizárást. Az egyetemi ügyből országos vita támadt, amelynek további lökést adhat, hogy január 27-én érvénybe lép az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény. E törvényről a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára kijelentette, hogy a legteljesebb mértékben sérti az egyházak autonómiáját, ezért az Alkotmánybírósághoz fordulnak ellene. 

A Károli-fordítású Vizsolyi Biblia egy példánya. Kiállja a próbát Fotó: MTI

A szokásos év eleji szélcsendet az alkotmány sarkalatos elveit érintő, szép kis belpolitikai vihar kezdi felváltani. Mivel a vita olyan nagy horderejű kérdéseket érint, mint a diszkrimináció tilalma, a vallásszabadság, az állam és az egyház elválasztása, az oktatási autonómia, nem meglepő, hogy az elmúlt napokban minden oldalról egyaránt éles hangú nyilatkozatok hangzottak el. 
Azok, akik a kizárást támadják, elfelejtkezni látszanak arról, hogy minden foglalkozással szemben támasztanak alkalmassági követelményeket. 
A miniszteriális megnyilatkozásokból úgy tűnik, mintha ettől a lelkészképzés területén el kellene tekinteni. Ezzel szemben akiknek legalább alapszintű ismeretük van a vallás, illetve az egyházak sajátosságairól, tudják, hogy egy pappal, lelkésszel szemben - többek között - alapvető elvárás, hogy megfeleljen a valláserkölcsi követelményeknek. A református egyházon kívül számos más egyház is ragaszkodik ilyen erkölcsi és szellemi követelmények betartásához. Amennyire természetes, hogy például bizonyos egészségügyi okok fennforgása kizárja azt, hogy valaki autóvezetésre jogosítványt szerezhessen, éppen olyan természetes, ha megvonják a lelkipásztori diploma lehetőségét attól, akinek az értékrendje szöges ellentétben áll annak a vallásnak, illetve vallási intézménynek az értékrendjével, amelytől a teológussá, lelkésszé fogadást elvárja. 
Jogértelmezési kérdések sokaságát felvetve bár, de az esélyegyenlőségi törvény is tekintetbe veszi ezt, amikor nem tartja kirekesztésnek az olyan megkülönböztetést, amelynek a „tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka van”, illetve azzal, hogy a törvény nem terjed ki „az egyházi jogi személyeknek az egyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaira”. 
A társadalom plurális: sokféle nézet, hit, életmód él benne egymás mellett. Az egyházak azonban nem plurálisak, hanem vallási értelemben homogének: az azonos hitelvet követők vallási közösségei. Ezekhez szabad akaratból lehet társulni, ha valaki a tanításukat, erkölcsi értékrendjüket elfogadja. Az azonos hitbéli meggyőződés, illetve vallásgyakorlat elkülöníti őket a világi társadalomtól, de még egymástól is. A világi társadalomtól való vallási elkülönülés jogát (ami az egyházi státus lényeges eleme) 1990 óta eddig nem volt szokás megkérdőjelezni. A vallásszabadság célja az, hogy az ember az állami szervek, sőt akár a társadalmi többség nemtetszése ellenére is úgy élhessen, ahogy az a hite szerint Istennek tetszik, és tőle a Teremtő megkívánja. Nem létezik tényleges vallásszabadság ott, ahol a hívőknek nincsen joguk a hitelveik és erkölcsi normáik alapján elkülönülni és ha kell, szembefordulni a lelkiismereti meggyőződésükkel ellentétes közvéleménnyel, társadalmi elvárásokkal. „Ha embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” - írta Pál apostol a galáciabelieknek. Erről írta James Madison, az amerikai alkotmány szellemi atyja, hogy a vallásszabadság azért is elidegeníthetetlen, mert nem pusztán emberi jog, hanem egyben a Teremtő iránti kötelesség is, mely „elsőbbséget élvez mind időben, mind pedig a kötelesség mértékében a polgári társadalom kötelmeivel szemben… Ha pedig a vallás egészében kívül áll a társadalom fennhatóságán, akkor még kevésbé lehet a törvényhozásnak alávetve”. Az állam és az egyház elválasztása, amelyet a magyar alkotmány is sarkalatos elvként tartalmaz, éppen ezt az elkülönülést szavatolja. Ez az elválasztás adja az egyházi jogállás sajátosságát.
Nincsen még egy olyan szervezeti forma a magyar jogban az egyházon kívül, amelyről az alkotmány vagy bármely más jogszabály kimondaná, hogy „az államtól elválasztva működik”. Az elválasztásból következik, hogy az állam nem vizsgálhatja az egyházak hitelveit, nem foglalhat állást a vallások tartalmi kérdéseiben. Az elválasztás az oka annak, hogy az egyházak a magyar jog szerint széles körű, más szervezetekre nem jellemző autonómiával bírnak. Az egyesületekkel szemben például, amelyeknek a szervezeti felépítését és működését törvény szabályozza, az egyházak teljesen szabadon építik fel szervezetüket, állapítják meg saját belső normáikat. Ezek az egyházi normák az elválasztás elve miatt nem peresíthetőek állami bíróságok előtt. Ezt egy 2003 nyarán született alkotmánybírósági döntés is megerősítette, amely elutasította azt a panaszt, ami annak a törvényi rendelkezésnek az eltörlését kívánta, amely tilalmazza az állami kényszer alkalmazását az egyház belső törvényeire vonatkozóan. Az oktatási miniszter az egyik napilap tudósítása szerint azt mondta, hogy „az alkotmány, a magyar törvények nem írhatók felül holmi (!!) házszabályokkal, belső rendelkezésekkel”. Amit ő „holminak” nevezett, az maga az egyházi autonómia, az állam és az egyház elválasztása, amelyet éppen az alkotmány tartalmaz.
Az egyházak szellemi, erkölcsi alapon álló intézmények. Sajátos értékrendjüket az állam is elismeri, amikor „értékhordozónak” nevezi őket a törvényekben, egyházi megállapodásokban. Ezért most olyan nyomást gyakorolni rájuk és intézményeikre, hogy éppen azokat az értékeket adják fel, amelyek szerves részét képezik tanításuknak, nem más, mint az önfeladás elvárása. Ez nem szabadság, hanem világnézeti intolerancia. Amennyiben ebbe az egyházak belemennek, akkor egyenes az út a szellemi, erkölcsi tartalmuk negligálása felé. Afelé, hogy sajátosságukat feladva önmaguk is plurálissá, a különböző nézetek, erkölcsi felfogások csataterévé váljanak, ami teljesen ellentétes a vallás, illetve egy egyház lényegével. Éppen ezért a Károli Egyetemen történtek túlmutatnak a konkrét ügyön, a vallásszabadság lényeges részét érintik, amely mellett egyetlen keresztény sem mehet el közömbösen. 
Felmerült, hogy az egyházi autonómia kiterjed-e az egyházak által alapított oktatási intézményekre. Vallásilag elkötelezett oktatási intézmények alapítása és működtetése is a vallásszabadsághoz, továbbá az iskolaválasztáshoz való alkotmányos jogok szerves részét képezi, amelyet az Alkotmánybíróság is több alkalommal megerősített anélkül, hogy cserébe bármiféle hitbéli, erkölcsi önfeladásra vonatkozó követelményt megfogalmazott volna. Az egyházak iskolaalapítási jogának forrása elsődlegesen nem az oktatási törvények, hanem a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény. Az oktatásról szóló jogszabályokat ezért ennek tükrében, tehát vallásszabadság-centrikusan kell értelmezni az egyházi oktatási intézmények vonatkozásában. Minek tartson fenn vallásilag elkötelezett intézményt az egyház, ha rákényszerül az elkötelezett értékrendje feladására? Minek írassa be a vallásos szülő a gyermekét vallási intézménybe, ha ott ugyanolyan társaságban és ugyanazt kényszerül kapni, mint a világi iskolában? Az oktatási miniszter csodálkozik azon, hogy a Károli Egyetem „a Bibliára hivatkozik”. Na de tisztelt Miniszter úr, mire hivatkozzon egy keresztyén teológiai kar (ráadásul protestáns - sola scriptura!), ha nem a Szentírásra? Az állam és az egyház elválasztásából az egyházi oktatás eme sajátosságának tudomásul vétele is következik. Ez vissza is köszön például a köz- és a felsőoktatási törvények azon rendelkezéseiben, amelyek a hittudományi, illetve a hitélettel összefüggő felsőfokú képzés, továbbá az egyházak által fenntartott alsó- és középfokú oktatás esetén a felvétel előfeltételeként lehetővé teszik valamely vallás elfogadásának előírását. Logikus, hogy az, amit a belépéskor kikötnek, a bent maradáskor is követelményt jelent. Az már természetesen minden egyházi intézmény saját felelőssége, hogy mennyire körültekintően fogalmazza meg felvételi és magatartási kódexét. Ha mulaszt, saját magának okozza a bajt.
Az esélyegyenlőségi törvénynek az oktatással kapcsolatos szabályozása szembe megy ezekkel az elvekkel. A közoktatási törvényt módosítva, az „egyenlő bánásmód” jelszavával például arra kívánja késztetni az egyházi iskolákat, hogy olyan tanárokat is alkalmazzanak, akiknek világnézete, erkölcsi értékrendje szemben áll a fenntartó egyházéval. Ad absurdum egy keresztény vallási iskola foglalkoztatni lehet kénytelen olyan történelem- vagy irodalomtanárt, aki nyíltan tagadja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást. Ez eddig nem volt lehetséges, durva beavatkozást jelent az egyházi autonómiába. Nemcsak az állam és az egyház elválasztását, hanem a szülők ahhoz való alapjogát is sérti, hogy megválasszák a gyermeküknek adandó nevelést.
Visszatérő érv a meleg hallgató kizárását alkotmányellenesnek tartók oldalán, hogy a közpénzekkel támogatott intézményekben nem lehet ilyen típusú megkülönböztetést tenni, a pénzért cserébe az állam elvárhatja az autonómia korlátozását. Van logikai alapja annak, hogy az egyházaknak, illetve intézményeiknek juttatott költségvetési pénzek felhasználását az állam feltételekhez kösse. Ez a kérdés ismét rávilágít arra, hogy az egyházak valódi érdekét olyan, az önfenntartási technikákat ösztönző egyházfinanszírozási rendszer szolgálta volna, amelyben nincsenek direkt szálakkal összekötve az államkasszával. Nekik is tudniuk kellett volna, hogy az állam és az egyház elválasztása nem „holmi” liberális ármány, hanem a legfontosabb garanciája az egyházi autonómiának. Ennek érdekében annak idején a parlamentben sokat szónokoltam, kevés eredménnyel. A következetes elválasztás kétségtelen, hogy nem jelenik meg a költségvetésben. A tradicionális felekezetek az elmúlt évtizedben mindent megtettek annak érdekében, hogy magukat közintézményként feltüntetve, „állami feladatok átvállalása” jelszóval a lehető legnagyobb szeletet hasítsák ki a költségvetési tortából. Sikerült úgy összemosniuk a köz- és a magánszférát, hogy a társadalom jelentős része közintézménynek véli őket, ezért most a közintézményekkel szemben előírt semlegességi követelményeket kéri számon rajtuk. Az általuk gerjesztett köd most minden felekezetre rátelepszik. Ennek tükrében nem lehet csodálkozni azon, hogy nagy most az értetlenség még a jóhiszemű emberek között is. 
A jelenlegi helyzetben azonban a fentiek ellenére sem állhat meg a költségvetési juttatásokra alapozott autonómiakorlátozási érv, mivel ilyen elvárást az egyházi és az oktatási finanszírozási rendszer kialakításakor nem iktattak jogszabályba, nem foglaltak közoktatási megállapodásokba. Ráadásul az Alkotmánybíróság 1997-ben megerősítette, hogy az állam az egyházak által fenntartott közoktatási intézmények működéséhez a hasonló állami és önkormányzati intézményekével azonos mértékű költségvetési támogatást köteles biztosítani. Az államnak most szembe kell néznie azzal, hogy milyen következményekkel jár a szinte parttalanná tett egyházfinanszírozás, és természetesen joga van azt átgondolni. Figyelembe kell azonban vennie, hogy már egy olyan kialakult, működő rendszerről van szó, amelyet egyeztetések nélkül, egyik pillanatról a másikra terhesebbé tenni az esélyegyenlőségi törvénnyel, súlyos alkotmányos kifogás alá esik. Márpedig az esélyegyenlőségi törvény „benyújtja a számlát”. Alaposan megnyirbálja az egyházi oktatás autonómiáját, amikor előírja, hogy „az egyenlő bánásmód követelménye kiterjed minden olyan nevelésre, oktatásra, képzésre … amelynek megszervezéséhez az állam közvetlen normatív költségvetési támogatást nyújt, vagy közvetve (pl. adójóváírás útján) hozzájárul”.
A Háttér Társaság a Melegekért Egyesület a lehető legmesszebbre megy. Arra szólította fel a református egyetemet, hogy legkésőbb az esélyegyenlőségi törvény hatályba lépésének napjáig vonja vissza a Hittudományi Kar által a homo-szexualitásról közzétett teológiai állásfoglalást, ellenkező esetben az érdekvédők beperlik őket. Körülbelül kéthetes határidőt szabtak a Biblia megtagadására. A Hittudományi Kar Kari Tanácsának bibliai hivatkozásokkal alátámasztott állásfoglalása szerint az újszövetségi szexuáletika alapja az a házasságfelfogás, amely alapján a szexualitásnak a férfi és a nő kizárólagos életközösségében van a helye (Márk evangéliuma 10, 6-7). „A homoszexuális viselkedés tilalmát Pál olyan szabálynak tartja - írja az állásfoglalás - ami az Istenhez való tartozás szerves következménye. Az ilyen viselkedés az istentelenség egyik tünete (Rómaiakhoz írt levél 1,24 és teszem hozzá 1,26-27.32) … Azok tehát, akik tudatosan ilyen életet folytatnak, nem találhatják helyüket az Isten uralmát és akaratát komolyan vevő emberek körében (Korinthusiakhoz írt 1. levél 6,9) … Az őskeresztyénség, amint a zsidóság is, semmilyen formában nem találta elfogadhatónak az akkori világban többnyire természetesnek vett és gyakran előforduló homoszexuális megnyilvánulásokat. Ugyanakkor különös figyelmet sem szentel nekik, hanem egy sorba állítja őket más olyan bűnökkel, amelyektől keresztyén embernek mindenképpen tartózkodnia kell…”
A héten megtartott évértékelő beszédében George W. Bush elnök is hitet tett amellett, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége, amelyet az Egyesült Államok egyetlen tagállama sem értelmezhet újra. „Nemzetünknek meg kell védelmeznie a házasság szentségét. Az erről szóló vita végkimenetele fontos, csakúgy, mint a mód, ahogy lefolytatjuk azt. Ugyanaz az erkölcsi tradíció tanítja, hogy minden embernek méltósága és értéke van Isten szemében, mint amelyik meghatározza a házasság mibenlétét” - mondta az elnök. Jó lenne, ha a vallást érintő kérdésekkel foglalkozó hazai politikusok is rendelkeznének legalább alapszintű ismeretekkel a vallásokról, akkor lenne esély arra, hogy elkerülhető legyen egy Károli Egyeteméhez hasonló ügy országos méretűvé dagadása. 
Az idézett református teológiai állásfoglalással szembeni arrogancia, perrel való megfenyegetés a vallási meggyőződés kinyilvánításának, tanításának jogát, továbbá a véleménynyilvánítás szabadságát kívánja korlátozni. A melegszervezet fenyegetőzése már előrevetíti annak az árnyékát, hogy a Biblia úgymond a „gyűlöletbeszéd” vagy az egyenlőtlen bánásmód „vádjával” megcélzottan bekerül majd a bírósági tárgyalótermekbe. Túl fogja élni, mint ahogy azt is, amikor a történelem folyamán többször is indexre tették. 
(A szerző 1990-1998 között az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának alelnöki tisztségét töltötte be)